Századok – 1970

KRÓNIKA - Rácz János kandidátusi disszertációjának vitájáról (Glatz Ferenc) 218/I

220 KRÓNIKA hatalom viszonyának kérdése stb. Megítélése szerint az üzemi bizottságoknak „forradalmunkban betöltött helyét nem a termelés szervezésében és a tőkés ellenőrzésben, hanem a munkásosztály forradalmi mozgósításában játszott szerepük alapján kell meghatároznunk." Opponensi véleményében a dolgozat két legjelentősebb kérdéscsoportjával foglalkozott. Ami a termelés munkásellenőrzésének történelmi tapasztalatait illeti, elismerést érdemel a szerző sokoldalú elemzéséért. Lényegesnek tartja annak hangsúlyozását, hogy az ÜB-k a két munkáspárt felhívása ellenére sem elégedtek meg a tőkés termelés puszta ellenőrzésével, hanem indulásuk idején az üzemek kisajátítását, vagy legalább az üzemvezetés kézbentartását követelték. Az indulásnál szerzett jogok megtartása és a párt irányvonala közötti ellentét tárgyalásánál igaza van a disszertációnak, amikor hangsúlyozza, hogy nem lehet egyértelműen ezt a munkás forradalmi radikalizmust elmarasztalni. Az a megállapítása viszont, hogy ezzel végeredményben a pártnak segítettek, hogy a burzsoázia minél szélesebb köreit vonhassa be az újjáépítésbe, ahhoz a képtelen következtetéshez vezethet, melv szerint: ha az üzemi bizottságok nem követnek el túlkapásokat, akkor ösztönözni kellett volna erre őket, hiszen ez a párt pozícióinak erősödését jelentette. Ennek ellenére ő sem tartja teljesen negatívnak az ÜB-k ilyen törekvéseit, mert ez a radikalizmus nem mondott ellent abszolút értelemben a párt irányvonalának. Igaz, hogy a tőkéseknek az újjáépítésbe történő bevonása kérdésében az ÜB к és a pártvezetés között voltak nézetkülönbségek, de a főkérdósben, hogy ti. ki, kinek hajlandó újjáépíteni, egyetértés mutatkozott. Ezt az érzést pedig az üzemek radikalizmusa nem gyengítette, hanem erősítette. Radikalizmusuk pozitív batása természetesen nem jelenti azt, hogy elismerjük, igazoljuk túlkapásaikat. A másik kérdéscsoportról, a két munkáspárt üzemi bizottságokkal kapcsolatos álláspontjáról megjegyezte, hogy ezt a rendkívül bonyolult, összetett kérdéskomplexumot a szerző azért tudja helyesen megválaszolni, mert nem bocsátkozik általános politikai fejtegetésekbe, hanem megmarad a feltárt, igen gazdag forrásanyagnál. Az üzemi bizottságok megindulásának spontaneitása és a KMP közötti viszonyban a lényegesnek azt tartja, hogy az ÜB-k tevékenysége nem a párt politikája ellenére, hanem azzal szoros összefüggésben bontakozott ki. A szerző e helyes megítélését szeretné kiegészíteni: azon, hogy a KMP az üzemekben az ellenállási gócok, nem pedig a tőkés termelés ellenőrzése céljából igyekezett az ÜB-k létrejöttét támogatni, nincs semmi különös, hiszen ekkor az antifasiszta ellenállás volt a fő célkitűzése a pártnak. Ugyanakkor a KÜB 1944. szeptember 13-i és 28-i, ill. október 7-i értekezletén készített gyorsírásos jegyzetek azt bizonyítják, hogy többször is szóba került a tőkés üzemek munkásellenőrzésének problémája. A munkásellenőrzés kimaradása a szegedi programból a szerző szerint azzal magyarázható, hogy a párt vezetői lebecsülték a tömegek forradalmiságát, túlbecsülték a reakció erejét, a tőke bevonásának lehetőségét. Ha igaza van is a disszertáció írójának, egyoldalú lenne csak erre vezetni vissza mindent. Elfeledkezik ugyanis arról, hogy a program olyan körülménvek között született, amikor az ország egy része még hadszintér volt, és a náci megszállók elleni harc a széles nemzeti összefogást igényelte. Manapság persze sok szó esik arról, hogy az MKP vezetői akkor elsősorban a nemzetközi helyzetet tartották szem előtt, s ezért eltúlozták az egyes rétegeknek az akkor napirenden levő feladatok megoldásába való bevonhatóságát. S ha ebben van is igazság, a fő feladat mégiscsak a széles nemzeti egység megteremtése volt. Ez ugyanakkor nem jelentette azt, hogy lemondjanak az új hatalom megteremtése után megvitatni és megoldani szándékolt követelésekről. Hisz maga a disszertáció írója is bizonyítja, hogy 1945 februárban a párt a már megindult üzemi bizottsági mozgalom élére állt. Ennek értékelésénél nem az a lényeg, hogy a párt módosította álláspontját e kérdésben, hanem azt kell figyelembe venni, hogy más a nemzeti összefogás alapját képező programba bevenni olvat, ami nehezíti ez összefogás létrehozását, s más már támogatni olvat, ami létrejött. Végeredményben nem helyes a nehezen megoldható problémákat szubjektív tényezőkre visszavezetni, „nem is beszélve a személyi kultuszról, amelynek káros következményei nagyon is csábítanak arra, hogy a fejlődés ellentmondásainak gondos tanulmányozását a személyi kultuszra való hivatkozással helyettesítsük." S áll ez a szóbanforgó témára, az ÜB-k létrejöttére ós megszűnésére is. Az ÜB-k és a munkásegység kérdéséről végül meg kell jegyezni, hogy a szerző helyesen emeli ki: a két párt ellentétei ellenére is leginkább a főkérdésekben való egvséges kiállás jellemző az ÜB-k politikai tevékenvségére. Legjellemzőbbnek a maga részéről azt a kiállást tartja, melyet az ÜB к szerepének növelése érdekében tanúsítanak a munkások. E fő kérdéscsoportok mellett még többet is ki lehetett volna emelni, melyek mind bizonyítják, hogy Rácz János „teljesítette célkitűzését, bőven dokumentált, szolid, marxista munkát készített."