Századok – 1969

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 203/I

FOLYÓI К ATSZEMLE 215 ZBORNIK ZA DRUSTVENE NAUKE. MATICA SRPSKA. 1966. 45. szám. -VUK VINAVER: A jugoszláv—szovjet diplomáciai viszony létesítésének külpolitikai háttere 1940-ben (5 — 60. 1.) megállapítja, hogy 1933 után Franciaország nemzetközi helyzete megrendült. A jugoszláv kormány mindinkább Németországra kezdett támaszkodni. Az olasz—német közeledés után ugyanis a jugoszláv kormány azt hitte, hogy a Németországgal való mind szorosabb viszonnyal el tudja hárítani az olasz igényeket. Később Németországra vonatkozóan ugyanezt az Olaszországgal való közeledésben kereste. Hitler és Mussolini elégedettek voltak, hogy a belgrádi kormány valamiféle semlegességet tanúsít, s nem követelték az igazi vazallusi viszonyt. A második világháború előestéjén Jugoszlávia semleges volt, de Németországgal szoros gazdasági kapcsolatban állott, erre alapozván biztonságát. Úgy vélekedett, hogy elvetheti mind az angol garanciákat, mind a tengelyhatalmak követeléseit ós zsarolásait. A német—szovjet egyezmény után, 1939 őszén a jugoszláv kormány semlegességet hirdetett. Arra számított, hogy Németország segítségével visszaveri az olasz igényeket, míg ugyanakkor hízelgett az olaszoknak, balkáni szerepük hangoztatásával. A nyugatiak felé semlegességét úgy állította be, mintha az Hitlernek a Balkánról való eltávolítását jelentené. Azonban az olasz akció mindinkább fenyegetett, ezért a jugoszláv kormány a Szovjetunióval való együttműködés gyors létrehozásával törekedett az olasz veszély ellensúlyozására, reménykedvén abban, hogy Hitler ezt elnézi, csakhogy a jugoszláv kormány ne lépjen együttműködésre Angliával. 1940. április 21-én Djordjevic volt pénzügyminiszter vezetésével jugoszláv kormánydelegáció utazott Moszkvába, május 12-én a kereskedelemről és a hajózásról szóló megállapodást írtak alá. Június 10-ón a jugoszláv és szovjet kormány megegyezett a diplomáciai viszony felvételében, s július 6-án Belgrádba érkezett Plotnyikov, az első szovjet követ. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett a jugoszláv közvélemény számára. A kormány azonban nem a nép hangulatát követte, hanem opportunista lavírozási politikáját folytatta, hogy ilymódon megőrizze az ország területi integritását, teljes egészében fenntarthassa a régi reakciós rezsimet, sőt továbbfolytathassa a Balkánon harcát a hegemóniáért. — SPERO KULISIC: Jovan Erdeljanovic tudományos munkássága (92 — 109. 1.) a szerb tudományos etnológia megalapítójának tevékenységét elemzi. Pozitív jelenségnek tartotta, hogy jelentős számú szerb lakik horvát, s ugyancsak jelentős számú szerb és horvát szlovén etnikai területen, a nagy jugoszláv integráció érdekében, nem tudott teljesen szabadulni a nagyszerb burzsoázia eszmekörétől. — SRETA PECINJACKI: Banatsko Novo Selo a XVIII. században és a XIX. század elején (110 — 150. 1.) egy bánáti határőrvidéki falu fejlődését ismerteti. A falu határa 10 ezer kat. holdat tett ki, a telkek száma 322-t. Idővel azonban a birtokok aprózódni kezdtek, s a falu lakosságának rétegződése nagyobb méreteket vett. -VINKÓ V. JELZABEK: A kolonizáció és a telepesek társadalmi alkalmazkodása Versecen 1945-1963 (151 — 161.1.) a 12.000 német lakos helyére került, különböző jugoszláv vidékekről származó kolonisták, valamint a helyi immigrációból származó lakosság fejlődését mutatja. A régi lakosság mellett a telepesek alkották a város lakosságának zömét. A vei'seci telepítést, akárcsak az egész vajdasági kolonizációt, az agrárreform keretében bonyolították le. A telepesek 4,5—7 hektárnyi földet kaptak, a zöldség- ós gyümölcstermesztő vidékeken 2,5—3,5 hektárt. Versecen kaptak lakóházat, bútort, mezőgazdasági eszközöket, igavonó állatokat stb. A kolonizációt 1946 — 48 között bonyolították le. A Vajdaságból 61 családot, Szerbiából 238-at, Horvátországból 31-et, Szlovéniából 95-öt, Bosznia-Hercegovinából 63-at, s Montenegróból 8-at telepítettek le. Ezek közül 1946 — 1950 között 188 család elhagyta települési helyét. A megmaradtak az első időben élénk kapcsolatban álltak szülővidókükkel. A telepesek leginkább egymás közt barátkoznak, gazdaságuk több esetben nem annyira szervezett, mint a régi lakosságé, s politikai-társadalmi téren sem mutatták azt, amit elvártak tőlük. Az új hely termelési szokásait igen nehezen sajátították el, s egyre gyakrabban kezdték követelni, hogy eladhassák birtokaikat. A kolonizáció részleges sikertelenségének oka: falusi lakosságot telepítettek városba és a telepesek heterogén összetétele. 46. szám. —NIKOLA PETROVIC: A Nagy Októberi Szocialista Forradalom és a jugoszláv állam létrehozása (5—20.1.) a szerző referátuma az Októberi Forradalom tiszteletére rendezett moszkvai nemzetközi tudományos konferencián. Kiemeli, hogy habár az imperializmus korában a Monarchia keleti fele, valamint a nemzetiségek által lakott területek erősebben iparosodnak, mint Ausztria, a Monarchia keleti és nyugati része ebben a tekintetben sohasem harmonizálódott, s utolsó háborúja előtt különösen nem volt harmonikus gazdasági egység. Éppen ez a gazdasági állapot volt az az alap, melyen lángralobbantak a szociális és nemzeti mozgalmak. A háború a szóthullási folyamatot csak elősegítette. Az Októberi