Századok – 1967
Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505
A KÜLPOLITIKA HATÁSA A BALKÁNI NÉPEK FELSZABADÍTÓ MOZGALMÁRA 537 autonómiát úgy képzelték el, hogy a török kormányzó egy szélesen választott albán tanácsra támaszkodnék. Nemzeti hadsereg megszervezését is szükségesnek tartották, török tisztek vezetésével. Az autonóm területen természetesen az albán hivatalos nyelv használatát követelték. A törökök addig a pontig támogatták a ligát, amíg az érdekeiknek megfelelt. Nem értettek azonban egyet ilyen széles autonómiával, s amikor a liga a maga módján, fegyveresen állott ki mindezért, valamint török tisztviselőket fosztottak meg hivataluktól, a porta 1881-ben fegyveres erővel verte szét az Albán Liga csapatait. Anélkül, hogy túlértékelnénk e szervezet jelentőségét, megállapíthatjuk, hogy fontos szerepet töltött be az albán nemzeti fejlődésben és tevékenységének köszönhető, hogy a nagyhatalmak tekintetbe vették az albán igényeket, Bismarck 1878-as nyilatkozata anakronizmussá vált. A XIX. században az albánok fellépésével befejeződött valamennyi, a török birodalom balkáni területén élt nép jelentkezése a függetlenségért folytatott harcban. A század második felében is tapasztalhattuk, hogy a különböző felkelések és fegyveres megmozdulások a diplomáciai tárgyalásokhoz belépőjegyül szolgáltak s kedvező külpolitikai körülmények között különböző engedményekhez, autonómiához, ill. az egységtörekvések részbeni teljesítéséhez vezettek. Jól mutatják ezt a Bosznia-Hercegoviná-i, a bolgár, a Kelet-Rumélia-i, a sorozatos krétai és macedón, valamint az Albán Liga fegyveres fellépései. Továbbra is megfigyelhetjük, hogy a sajátos török elnyomás következtében, amely a sorozatos reformok (tanzimat) dacára sem változott meg alapvetően, szociális és nemzeti kívánságok szorosan egybeestek. Ezt különösképpen és a század első feléhez képest fokozottabban a Bosznia-Hercegovina-i, a bolgár, macedón és krétai megmozdulásokban láthattuk. A szociális és nemzeti kívánságok összefonódása azt is jelentette, hogy a török földesurak elmenekülése, a nemzeti szabadság kivívása egyben polgári forradalom is volt. A balkáni monarchiák támogatásával a felkelések nem egyszer reguláris harcokká, háborúkká szélesedtek (a hercegovinai felkelések és Crna-Gora az 50-es években, a Bosznia-Hercegovina-i, a bolgár fegyveres megmozdulások és Szerbia, Crna-Gora háborúi a török ellen 1875—1878-ban, az 1897. évi görög— török háború a krétai felkelés támogatására), de a siker fontos feltétele volt ebben az esetben is a kedvező nemzetközi helyzet. Ez utóbbi összefüggés átvezet bennünket fontos problémánkhoz: milyen hatással voltak a külpolitikai viszonyok a nemzeti függetlenségi és egységtörekvésekre a század második felében ? Míg korábban a cári Oroszország támogatása gyakran teremtett kedvező nemzetközi hátteret, e tendencia a század második felében egyre inkább háttérbe szorult. A krimi háború vereségével, ha általában nem is rosszabbodott a balkáni népek helyzete, függetlenségi harcukban nem következett be kedvező változás. Az egyedüli kivétel a két román fejedelemség volt, ugyanakkor azonban a bolgárok számára az események kedvezőtlenül alakultak, s a saját erejére, valamint a szomszéd, már önálló államokra (Szerbia, Románia) támaszkodó bolgár mozgalom igen gyenge volt. A külpolitikai viszonyok azonban megváltoztak a nagyarányú déli szláv felkelések idején, s a cári Oroszország bekapcsolódása a harcba 1877—78-ban a századelő orosz-török háborúira emlékeztetett, amelyek autonómiát és függetlenséget hoztak több balkáni népnek. San-Stefano mutatja e tekintetben a
