Századok – 1967

Történeti irodalom - H. Balázs Éva: Berzeviczy Gergely a reformpolitikus (Ism. Mályusz Elemér) 1365

TÖRTÉNETI IRODALOM 1367 ben Condorcet-t tanulmányozta, bizonyára már egy évtized előtt is tudott oly gondolatokat közölni patvaristájával, amelyekhez ennek szabadkőműves és göttingai olvasmányai szervesen kapcsolódhattak. A berkeszi kúriában eltöltött év igazi maradandó hatása Berzeviczy életének későbbi, közéleti tétlenségre szorított szakaszában nyilvánult meg. Azt, hogy nemcsak elfoglaltságot lehet találni egy protestáns egyházkerület kormányzásában, hanem hazai adottságaink között a társadalom javára szolgáló munkát is, Berzeviczy Vay példájára visszagondolva érthette meg. Kétségtelenül súlyos a pusztulás, amely a felhozott példák szerint hazai történetünk forrásanyagát érte, de szerenesére nem végzetes. A történettudomány lényegéhez tartozik, hogy általában esetlegesen fennmaradt töredékekből próbálja az egykori építményt elképzelni és az olvasónak bemutatni. A szerző jól ismeri a sajátságos történeti módszert ós biztos kézzel alkalmazza. A hiányzó, az örökre elveszett adatokat a megmaradt kútfők fokozottabban gondos felkutatásával igyekezett pótolni. Első sorban Berzeviczy hagyatékának áttanulmányozásával, melyet, miután a család kakaslomnici levéltárával Budapestre került, még a Nemzeti Múzeum épületében a fiatal Szekfű Gyula vett számba. Nem mentesen egy-egy tévedéstől, amelyek a későbbi kutatókat is félrevezették. A szerző időt és fáradságot nem sajnálva kijavította a hibákat, könyve jegyzeteiben kötelességszerűen felhíva reájuk a figyelmet, amivel saját munkájának ellenőrzését is megkönnyíti. Berzeviczy személyi hagyatékán kívül nem mulasztotta el a tágabb rokonság iratait átvizsgálni, elsősorban a Horváth Stansith család Lőcsén őrzött levéltárában találhatókat. Azon nem is csodálkozunk, hogy Mauksch Tóbiásnak Késmárkon az evangélikus egyház birtokában levő naplójára figyelmes lett. A kézirat oly szembetűnő, hogy a látogató érdeklődését önkéntelenül magára vonja. Ellenben már kutatói leleményesség kellett ahhoz, hogy Teleki Lászlónak a Magyar Tudományos Akadémiakézirattárában őrzött egyetemi jegyzeteit értékesítse, s így tájékozódjék, milyen stúdiumok kötötték le általában a magyar diákokat a göttingai egyetemen, amidőn Berzeviczy ott folytatta tanulmányait. Helyesen gondolt arra, hogy azok a magyarok, akik az övéhez hasonló társadalmi ós gazdasági viszonyok közül kerültek ki, oly érdeklődést, tanúsíthattak az előttük feltáruló tudományszakok iránt, mint amilyen őt is vezette, s így analógia segítségével pótolható az adatok hiánya. Megszívlelésre méltó és külföldi szellemi kapcsolataink megismerésénél más korokban szintén sikerrel alkalmazható módszer ! Mindezeknél fáradságosabb kutatás előzhette meg a szerzőnek azokat a megállapításait, amelyeket Berzeviczynek a Helytartótanácsban végzett hivatalos tevékenysége és irodalmi munkássága közti kapcsolatokról tett. Reflexiói még nem tekinthetők véglegeseknek, mivel Berzeviczy könyvei 1795 után jelentek meg, tehát azokat a második kötet fogja tüzetesen megtárgyalni. Csak elismeréssel fogadhatjuk, hogy a szerző már most, a bürokratát jellemezve, kiemelt a hőse által fogalmazott aktákból egyeseket, amelyek tárgya a nyomtatott munkákban így vagy úgy, de feltűnik. Felfogása a személyiség egységét bizonyítja, ismét követésre méltóan. Az elgondolás, amíg a szerzőnél gyakorlatilag alkalmazott módszertani elvvé lett, nincs előzmények nélkül s talán tanulságos röviden vázolnunk a hozzá vezető utat. Marczalinál, amidőn II. Józsefről írt, de kortársainál is, amidőn akták alapján ismertettek egy-egy problémát, a Helytartótanács és a kancellária mint személytelen hivatali testületek szerepelnek. Valóban, ha nem készült votum separatum, az egész közösség állásfoglalását jelentette felterjesztésük. Éppen az 1790-esóvek politikai harcai közt rögzítették azonban meg ismételten az udvar hívei, hogy mindkét kormányzó testület állásfoglalása gyakorta változik aszerint, hogy a tanácsülésen ki a referens. Talán az ügyek előterjesztésében a gyors egymásutániság, talán az előadók ügyes érvelése okozta, hogy azonos jellegű kérdésekben ellenkező döntések történhettek. Ez a megfigyelés már a két világháború között elfogadtatta az elvet, még ha nem is általánosan, hogy iratkiadásokban a Helytartótanács és a kancellária referensének nevét szükséges feltüntetni. A meggondolás még messzebb menően érvényesült, amikor a kutatás rájött, hogy tanulságos az uralkodó elé nem került akták fogalmazványainál is megállapítani, ki volt az ügy intézője. Sajátságos véletlen, hogy éppen Berzeviczyről, tehát a ranglétra legalsóbb fokán álló fogalmazóról derült ki, hogy a magyar színház pártolása azért tulajdonítható a Helytartótanács érdemének, mert az ügyek az ő kezén mentek keresztül. H. Balázs most megváltoztatta a nézőpontot: nem a kérdés, a probléma felől vizsgálta az akták útját, hanem az intézkedő bürokrata tevékenységének területét mérte fel. Mily sok fáradság árán sikerült az anyagot megtalálnia, s mily akadályok leküzdése áll egy-egy megállapítása mögött, azt csak a levéltári szakemberek tudják, maguk az eredmények pedig a II. kötetben vonhatók majd le. A lelkiismeretes gondossággal összegyűjtött anyagból a szerző lebilincselően érdekes könyvet írt. Szemben a Magyar Történelmi Társulat két világháború közti sorozatá-