Századok – 1960

Történeti irodalom - A Magyar Vörös Hadsereg 1919 (Ism. Fogarassy László) 375

376 TÖRTÉNETI IRODALOM anyagokat is fölhasznált. Amit e téren kifogásolhatunk, csupán az, hogy majdnem teljes mértékben hitelt ad Böhm Vilmos emlékiratainak. Böhm csak addig hiteles, amíg személyes emlékeit dolgozza fel, míg a másodkézből vett adatai sokszor tévesek és hamisak. Példa rá a Julier-kérdés, amelyet egyébként nemcsak Liptai Ervin revideált, hanem Münnich Ferenc ez év márciusában megjelent tanulmánya is. (Lásd a Hadtörténelmi Közlemények 1959. évi 1. számát.) A bevezető tanulmány természetesen nem meríthette ki a teljes problematikát, reméljük azonban, hogy a sajtó alatt levő önálló tanulmánykötet többet fog nyújtani. A bevezető tanulmányt követő első fejezet a Vörös Iladsereg szervezésével és a román királyi hadsereg támadásával kapcsolatos okmányokat tartalmazza. A tanácskormány ebben az időszakban túlnyomórészt azokkal a csapatokkal rendelkezett, amelyeket a Károlyi-kormánytól örökségül kapott, s amelyek közt ellenforradalmi érzelmű csapatok is voltak, mint pl. a székely hadosztály. A heterogén összetételű, gyenge fegyolmű haderő nem volt képes megállítani a túlnyomó erővel támadó román királyi hadsereg támadását, a hadműveletekkel túlterhelt Keleti Hadseregparancsnokság pedig nem hozhatta helyre, amit a Hadügyi Népbiztosság a szervezés tekintetében elmulasztott. A második fejezet a májusi politikai és katonai fordulatot ismerteti. A munkásság arra a hírre, hogy a románok már Szolnokon vannak és a csehek Salgótarjánt veszélyeztetik, lelkesedéssel fogott fegyvert a proletárdiktatúra védelmére, és megállította a nemzetközi kapitalizmus zsoldjában küzdő ellenséges csapatokat. A hadseregparancsnokság megalakulása kapcsán a fegyveres alakulatokat is újjászervezték és kísérletek történtek a szovjetorosz—magyar katonai együttműködés megteremtésére is. A dél felől várt antant-támadás elmaradása után felszabadították Miskolcot és felmentették Salgótarjánt. A harmadik fejezetben vannak az északi hadjárattal kapcsolatos okmányok. Ez a fejezet a legrészletesebb, hiszen a Vágtól Bártfáig terjedő arcvonal eseményeit érinti Miskolc visszafoglalásától a harcok megszűntéig. Ekkor alakult meg a Szlovák Tanácsköztársaság és ebben az időben voltak legélénkebbek az antant és a Magyar Tanácsköztársaság diplomáciai kapcsolatai. Végül a negyedik fejezet a Magyar Tanácsköztársaság összeomlásáról szól. Megtaláljuk benne az északi területek feladásának visszhangját, a nemzetközi antantintervenció előkészítését és az ellenforradalmi akciók okmányait. A tiszántúli hadműveletek dokumentumaival és a bukásra vonatkozó két okmánnyal zárul a könyv, amelyhez még idegen szavak mutatója, helynévmutató és a dokumentumokban előforduló rövidítések magyarázata csatlakozik. A kiadvány — ismételjük — gondos munka eredménye, mely nagyjából hű képét adja a Magyar Tanácsköztársaság hadtörténetének. Az alábbiakban azonban meg kell említenünk néhány olyan hiányosságát, melyet nem ártott volna elkerülni. A könyv nem tett közzé olyan okmányt, amely azt bizonyítaná, hogy az.ellenforradalmi székely hadosztály együttműködést ajánlott volna a román imperialistáknak a magyar proletárdiktatúra elleni fegyveres harcra. Az eddig ismert források és okmányok csak azt bizonyítják, hogy ez az alakulat — részben francia közvetítéssel — a románok semlegességét akarta kieszközölni az előkészületben levő ellenforradalmi zendülés esetén. Gondrecourt tábornoknak ez a terv nagyon is megfelelt: hajlandó volt garantálni, hogy francia csapatokkal szállja meg a Smuts tábornok által javasolt semleges zónát. Ezzel megnyugtatta a székely hadosztályt, hogy a románok nem fogják megszállni az általa kiürített tiszántúli területet, másrészt biztosítani akarta a Szovjetoroszország ellen felvonuló antantcsapatok hátát egy magyarországi polgárháború támogatásával. A román királyi hadsereg azonban nem vonult fel a Dnyeszter vonalán, hanem ehelyett kihasználta a tiszántúli tisztázatlan helyzetet, s a Magyar Tanácsköztársaság ellen indult rablóhadjáratra, hogy a várható biztosabb zsákmányt teljesen magának foglalhassa le. A 19. oldalon nem egészen igazságos a 39. dandárt kárhoztató ítélet, mert a dandár déli csoportja jól tartotta magát, amikor a csúcsai csoport megszaladt. A dokumentumkötet szerkesztői megfeledkeztek arról, hogy az olvasót a magasabb parancsnokok (hadtest-, hadosztály- és önálló dandárparancsnokok, valamint vezérkari főnökök) nevei is érdeklik. Miért nem tették közzé a hadrendeket a magasabb vezetők névsorával? Ugyanakkor közzétettek egy okmányt (a 4. sz.), amelyből megtudjuk a repülőosztályparancsnokok neveit 1919. március 24-én, holott ezek tevékenysége minden bizonnyal nem volt olyan jelentős, mint azoké, akik végső fokon egyes ütközetek, harcok kimeneteléért feleltek. Hetés Tibor a Hadtörténelmi Közlemények 1954-es évfolyamában közzétette a Böhm 1919. május 1-i „tüzet szüntess" parancsára vonatkozó okmányokat. Nem ártott volna ezekre támaszkodva, részletesebben foglalkozni ezzel a kérdéssel. (Lásd a 30. 1.) Nyilván a munka lendületében keletkezett az az elírás, amely szerint Landler Jenő had-