Századok – 1947

Ismertetések - Makkai László: Erdély története. Ism.: Veress Endre 250

250 ISMERTETÉSEK mozgalomban. A gentry nem távolodott el a kiegyezés során a polgári elvektől (166. 1.), mert sobasem volt közel hozzájuk. Nem kívánjuk még hosszabbra nyújtani ezt a beszámolót a Jviegyezés utáni korszakkal foglalkozó gyengébben sikérült fejezet hiányosságainak megemlítésével, csak azt állapítjuk meg, hogy ennek a rendkívül érdekes, tanulságos és eddig történeti irodalmunkban egyedülálló, összefoglaló társadalomtörténeti munkának legkevésbbé sikerült részei a XVII. századtól a XX. századig terjedő fejezetek. Mindezek azonban láthatóan nem érintik a mii lényegét és nem másítják meg a fejlődés általános vonaláról adott beszámoló végeredményeit, mit sem vonnak le a könyv értékéből, amelynek olvasását a nagyközönség számára Szerző kissé nehézkes írásmódja, bonyolult mondatszerkesztése megnehezíti. MÉREI GYULA MAKKAFTvÁSZLÓ : ERDÉLY TÖRTÉNETE. Budapest 1944, Renaissance-kiad., 536 1. 8°. Néhai Szilágyi Sándor, kolozsvári születésű kiváló történettudósunk két izben is megírta Erdélyország történetét: egy kétkötetes munkában, címe szerint „tekintettel mívelődésére" 1866-ban, meg az 1875-ben általa alapított és megindított Erdélyi országgyűlési Emlékek gyönyörű bevezetéseiben, a szaktudomány számára. A Gondviselés megengedte neki. hogy ezt a hasznos monumentális kiadványát (amely az országgyűlési végzések mellett százakra menő leveleket is tartalmaz) 1898-ban befejezhesse annak 21. értékes kötetével, az önálló erdélyi fejedelemség megszűntéig, azaz 1690-ig, Apafi Mihály haláláig kísérve a sokat szenvedett ország sorsának menetét. Első műve már régóta nem kapható, mert teljesen elfogyott, a második meg jóformán csak közkönyvtárakban használható forrásmunka. De habár egyik sem évült el. az ugyancsak erdélyi Makkai László jő szolgálatot tett irodalmunknak műve megírásával. Ez neki oly kitűnően sikerült újszerű felfogásával s a tárgyalt kérdések gondos megvilágításával, hogy teljes elismerésünk mellett inkább méltatni kívánjuk, mint ismertetni (majdnem négy esztendővel megjelenése után), hozzáfűzve megjegyzéseinket arról, ami benne hiányzik. Mert bizony kézikönyv jellegénél fogva az értékes munka teljesen kielégítheti ugyan az úgynevezett nagy olvasóközönség igényeit, de már aki Erdély történetét korábbi olvasmányaiból (vagy épp tanulmányai alapján) jól ismeri, alig talál benne valami újabb anyagot, miután nyilván helyszűkéből a tudományos kutatás újabb eredményeit igen szórványosan használhatta fel. A kél erdélyi szerző közt amúgy is nagy a felfogásbeli különbség. Így Szilágyi szerint „Erdély külön történettel bír, valamint elválása az anyaállamtól a kor, a viszonyok, az események által igazoltatik. Ma már senki sem tagadja, hogy annak a magyar nemzet és alkotmány fenntartása körül miszsziója volt, még azon esetben is, midőn túlvitte fegyvereit a Tiszán. Ekkor sem ment soha magára s nemcsak a Részek — az a darab Magyarország, mely sorsát az övéhez kötötte —, hanem a felső vidék minden megyéi hozzácsatolták zászlóikat." (Szilágyi Sándor: Erdélyország története 1. köt. VI. 1.) Makkai viszont azt hirdeti, hogy „a Báthoriak, Bethlen és a Rákócziak keleti magyar állama nem volt erdélyi állam, sem célkitűzés, sem teriilet tekintetében. Megalkotóitól, vezetőitől távol állott az erdélyi öncélúság gondolata; a „két pogány" között vívott küzdelemben összetört magyar államegységet akarták Erdélyből kiindulva megvalósítani s nem Erdélyt a magyarságtól elszakítani.' (Makkai László: Erdély története 6. 1.) Ezt így még a közben eltelt hosszú időszak alatti történeti kutatás sem igazolja, mert Erdélyről már földrajzi helyzeténél fogva és teljes önellátását biztosító éghajlati és gazdasági viszonyai következtében általános volt a felfogás, hogy a Magyarországgal való századokon át tartott kapcsolata és egyesülése az anyaországgal nem természetes kialakulás, hanem egyszerűen királyaink hatalmi túltengésének és erejének megnyilvánulása. Ezt Szilágyi idézett fenti művén kívül másutt is, ezelőtt 54 esztendővel kimutatta (Szilágyi Sándor: 1. Rákóczi György 3—4. 1.), én meg Erdély viharos múltjából (1530—1701) írásban heverő kész munkámban oly bö okleveles anyaggal igazolom, hogy annak még kivonatos ismertetése sem