Századok – 1945-1946

Ismertetések - Makkai László - 239

ISMERTETÉSEK 239 a szerkesztő jegyzete szerint, megfelelő szakértők hiánya okozta, akárcsak annakidején a Kádár-féle monográfiában. Kellemes kárpótlásul kapunk azonban egy káprázatosan illusztrált részlettanulmányt a megye magyar hímzéseiről. A földrajzi tanulmányt bőséges helyi ismeretek alapján, sok szeretettel és szép képanyaggal Balogh Ernő írta meg. — A régészeti leletek településtörténeti kiaknázásának úttörő mestere László Gyula kipróbált" módszerét (Erdély településtörténetének vázlata Szent István koráig. Érd. Múz. 1944 és klny. Erd. Tud. Füz. 1'67. sz.) alkalmazza megyénk területén is. Említett tanulmányának itt is leközölt négy darab háromszínű térképéhez még egy ötödik is csatlakozik, mely a régészeti leletek segítségével megállapítja Sz.-D. megye településeit Szent István koráig. Az új módszerből fakadó gazdag megállapítások részleteire nem térhetünk ki, de kiemeljük azokat a tanulságokat, amelyek az őskori településfejlődésnek a magyarság településével való egybevetéséből következnek: „azok a területek, amelyeken később a szász telepesek ülnek meg, s azok, amelyeken először ^találkozunk román szállásokkal, már a késői vaskortól kezdve ember nem lakta helyek, vagy legftljebb szórványosan benépesült területek. Ugyanezek a területek maradnak ki a településből akkor is, amikor a magyarság szállja meg az erdélyi medencét. Nem azért áll meg tehát a magyar előnyomulás, mert lakott területekbe ütközik, hanem azért, mert másfélezer év óta elvadult területek állják útját. Ezekre a magyarság által is üresen hagyott, vagy csak gyéren megszállott területekre költözik be később a románság, amelynek életmódja kezdetben nem kíván mívelhető területeket" (44.). A korai magyar régészeti leletek: a dési Karoling-eredetű kétélű kard ezüstberakásos keresztvasának és a magyardécsei nyílhegynek kiértékelése is jelentős érdeme L. tanulmányának, ugyanis különösen az első világos bizonyítéka a megye Géza- vagy Szent István-kori birtokbavételének az új hadviselés módszereit és fegyvereit alkalmazó központi hatalom által. A megye betelepülésének kezdeti szakaszát Makkai László tanulmánya állítja vissza. László Gyula kutatásaihoz kapcsolódva felhasználta az erdélyi honfoglaló nemzetségekről szóló saját tanulmányának (Századok 1944) eredményeit, rámutatva e nepizetségek jellegzetesen kettős, nyári és téli szállású megtelepülésére és újszerűen szólaltatva meg III. Béla király névtelen jegyzőjének idevágó részleteit is. M. valószínűnek tartja, hogy Észak-Erdély megszállása a X. század harmadik negyedében következelt be. Három erő vonzotta a magyarságot erre a vidékre: a Szamosok találkozási helyének nagy földrajzi és stratégiai energiája, a sóbányászat (Dés, Désakna, Szék. Kolozs) és a Mezőség nagyállattartásra alkalmas adottsága. Utóbbi tényezőnek köszönhető, hogy a megye északi, hegyesebb fele, a Lápos völgyének néhány helyétől eltekintve, betelepületlen maradt. A településföldrajzon kívül M. sikerrel alkalmazza a modern helynévkutatás eredményeit, melyek szerint a tárgyalt területen a magyarság számottevő népességként csak szlávokat találhatott. A magyar nemzetségek okleveles forrásokból ismert viszonyainak részletes leírását kapjuk s a magyar népesség társadalmi helyzetének vázlatát a középkor végéig, amikor a magyarság a megye területén számarányánál, gazdasági és kulturális helyzeténél fogva még természetes vezetőszerepet játszott. „A megye középkori fejlődése nyugodtan hömpölygő folyam képzetét kelti a szemlélőben, mely állandóan növekedve, biztos mederben siet előre" — olvassuk a Jakó Zsigmond tollából származó újkori fejezetben. Ezzel szemben „új falvak helyett üszkös romok, gyepesedő udvarok, gaz és bozót birodalmává lett szántók, szőlők adják meg a hátteret e megye népének újkori életéhez". J. az erdélyi népességtörténet legkiválóbb, nagyérdemű művelője. Eddigi tanulmányai meggyőzően bizonyították, hogy helyes és járható jjtat választott, melyen kitartó munkával célhoz érhet: kézzelfogható bizonyossággal bemutathatja a középkorban virágzó és nagyszámú erdélyi magyarság pusztulásának folyamatát és megrajzolhatja áz újkor hatalmas népességeltolódásának bonyolult, s a román népelem javára történt lefolyását. Nagyon helyesnek tartjuk korhatároló elvéti, a népesség nagy pusztulását állítva oda határul a megye közép- és újkori története közé. J. eddigi munkáinál nagyobb súlyt helyez a társadalomtörténeti szempontokra, a megye társadalmának vizsga-