Századok – 1929-1930
Történeti irodalom - Hóman Bálint–Szekfü Gyula: Magyar történet IV. és V. köt. Ism.: Domanovszky Sándor 881
TÖRTÉNETI IRODALOM. 899 Elismeri ugyan, hogy „az erdélyi fejlődésnek nagy szerencséje volt, hogy az új európai ideákat ott magyar nemzeti fejedelemség képviselhette, mely előtt az elavult rendiség árnyként vonult vissza, ellenállást meg sem kísérelve" (V., 237. 1.), elismeri, hogy „amit nagy magyarok, Esterházy Miklós és Zrínyi Miklós nem tudtak a nyugati félen megvalósítani, az állami akarattá s magyar akarattá erősödött a keleti félen. Erdélyben" (V., 224. I), de ez iránt „az abszolutizmusra hajló, tisztán protestáns színezetű politikai képződmény" (V., 235. 1.) iránt mindig élénk ellenszenvet érez és tőle minden érdemet el akar vitatni. Ügy látszik, ezért a török „barátság" túlzott kiélezése, az eltekintés a földrajzi helyzet kényszerűségeitől, hogy a török uralom megdőlténél annál aláhúzottabban hangsúlyozhassa: „Végül azonban mégis csak Bécsből, a Habsburg magyar király igazi székvárosából indultak el a felszabadító seregek, melyeknek összeszerzése, felállítása, felszerelése és fizetése egyképen a Habsburg uralkodó centrális, bécsi hatóságainak feladata volt. Az a nagy birodalom tehát, amely 1526-tól kezdve a Habsburg fejedelem személye és bécsi központja körül lerakodott s amely a magyar királyság maradványainak függetlenségét puszta létével is annyira veszélyeztette, végül mégis saját elhatározásával, akai-ata szokatlan megfeszítésével állította helyre a magyar királyság területét s ezzel a magyar nép új fejlődését századokra lehetővé tette." (V., 383. 1.) Eddig senki sem állította be úgy a fejlődési lehetőségeket, hogy a fölszabadítás Erdély felől is kiindulhatott volna. A sztratégiai helyzet csak nyugatról vagy északról tette lehetővé a török front felgöngyölését. Ez határozta meg Erdély sorsát. Hogy ebben a helyzetben ez a kis ország annyit tett a magyarság fenntartására, túlzás nélkül rendkívüli teljesítménynek nevezhető. Nem oszthatjuk tehát azt a nézetet, hogy „Erdélynek magyarságvédő szerepe" csak 1670 után „alakult ki sokak képzeletében, akik ezt a képet visszavetítik a múltba s Bocskay, Bethlen, Rákóczi idejét kívánják vissza a magyar szabadság védelmére." (V., 356. 1.) A dithyrambus a fölszabadító hadjárat megindításáért pedig azért túlzott, mert amint azt Szekfű is bőven kifejti, az udvar nem „saját elhatározásából" indította azt meg, hanem XI. Ince pápa nyomatékos sürgetésére, jórészt a kényszer hatása alatt. Ezzel eszünk ágában sincs csökkenteni a bécsi udvar érdemeit a felszabadítás körül, de hangsúlyozni kívánjuk, hogy a korábbi magyar történetírás, amely ezt elkésett elhatározásnak tekintette, közelebb járt az igazsághoz, mint az iij beállítás. Hasonlóképen téves az a fogalmazás is, amely a török kiűzését kizárólag katholikus érdemnek kívánja feltüntetni s a Bocskay-koncepcióval a Regnum Marianum gondolatát helyezi szembe: „A katliolikusoknak ez a leginkább jezsuitáktól ki-58*
