Szatmármegyei Közlöny, 1901 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1901-06-09 / 23. szám

SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY

/*+"•**" . , - .......-.........-..................

^ a tiszujitás következett. A múlt évi

tisztikart’és választmányt újból egyhangúlag megválasztották és az alapszabály szerint kibővített választói mányba a következő tagokat választották meg. Dr.

• Aáron Sándor, Csilléry Dávid, Killer Nándor, Dr.

* Péchy Péter, Madarassy Gyula, Lichtschein Lajos, Moson György, Nagy Gábor, Kemény Alajos, Nonn Gyula, Papp Kálmán, N. Szabó Albert, Berger Ármin, és Péchy István.

A közgyűlés ezzel véget érve, testületileg vonultak az egyesület tagjai a helybeli kegyesrendiek társháza elé, a hol Révay Miklós és Erdősi Imre emlékezetére emelt emléktábla leleplezési ünnepélye következett.

A zászló alatt kivonult nagykárolyi dalegyesület hazafias éneke után Baudisz Jenő árvaszéki h. elnök s lapunk szerkesztője a következő emlékbeszedet tartotta:

Tisztelt ünneplő közönség!

A nagyok nyomait a hálás utókor emlékkel szokta megjelölni.

így fordult hivatásszerüleg a „Nagy károlyi Kölcsey-Egyesület“ figyelme e társház felé, a melynek egykor lakói voltak Révay Miklós, a legnagyobb magyarnyelvtudós és a branyiczkói hős, Erdősi Imre.

Mind a kettő nagy, erős lélek volt és mert jól mondja azt Schiller, hogy az erős lelkek mind rokon lelkek, méltán került a kettőnek neve egymás mellé e leleplezendő emléktáblára.

Pedig különböző időben, különböző módon áldoztak ők a hazafiság oltárán.

Így az első, a nagy Révay, mint kegyesrendi tanár több éven át lakója volt e háznak, sőt merem állítani azt is, hogy itt töltötte ő élte legnyugodtabb napjait, a mit igazol az is, hogy midőn később is megemlékezik nagykárolyi ismerőseiről, azokat károlyi édesseimnek nevezi. Innét dobta ki magát a nagyférfiu az élet zajló tengerére, mert élete ezután hányt-vetett volt; tanult rajzot, építészetet, felváltva volt nevelő, rajztanár, tanító, tanár, élte utolsó éveiben egyetemi-tanár, mig végre hazafias lelkének kiolthatat- lan vágya és akaratereje, megmutatta neki hivatása valódi ösvényét, a nyelvészetet.

De hát ez is csak eszköz volt neki a hazafiságra. Mert az ő aggódó honfi lelke csakhamar észrevette azt, hogy hiába történt meg az ő korában, a magyar renaissance korában, a XVIII. és XIX ik század határ- mesgyéjén a nemzeti irodalom újjászületése, hiába akartak nemzeti irodalmat teremteni jobbjaink, a magyarnyelv erre alig volt képes, mert elsatnyult, elerőtlenedett az asszony király nemzetaltató százada alatt, annak az asszony királynak korában, a kinek simogató keze, bármit mondjanak is védői, nem csak a nemzeti öltönyt hámozta le egész észrevétlenül sok magyarról, de sokkal még édes anyanyelvét is elfeledtette.

Ezért fordult Révaynak nagy, hazafiaz aggodalma a magyar nyelvemlékek felé, ezért alkotta meg ő ezek alapján idővel nyelvtörténeti rendszerét, a mely hivatva volt kikutatni az ősi nyelv erejét, gazdagságát, a mely vissza adta az édes magyar szónak régi szépségét, zengzetét.

így lett hazafiságból Révay a világ egyik legnagyobb nyelvtudósa, a ki nyelvtörténeti rendszerével megelőzte még a német Grimmet is, a kinek nyelvét ma is beszéli a magyar, a kinek nyelvtanát ma is tamilja.

Azért a magyarnyelv nagymesterének neve mindig ott fog tündökölni a legfényesebb magyar nevek között, mig csak magyar szó él e hazában.

Á másiknak, Erdősinek hazafisága egész más téren, a csaták véresmezején tűnt ki. Ábban a csodás legendaszerü szabadságharczban, a mikor a századokon át elnyomott, meg nem értett, félreértett, lenézett és főleg annyiszor rászedett magyar megakarta végre mutatni a világnak nemzeti erejét, be akarta bizonyítani a csaták ezer halála közt, étetképességét.

Azért nekünk, utódoknak, a kik az ő küzdelmük sikerének párnáin puhultunk el, hiába regélik apáink

— Nagy a meleg bizony, Balogh sógor. Öreg a papunk.

Öreg.

— Oszt, fiatal pap kéne ide, aki prédikál. Mert templomban aludni, hej, nagy bűn ám !

— A bizony!

— De nem aludnának akkor! Vannak most, mongyák, aranyszáju páterek, fiatalok, akiknek szép beszédjük vagyon. Hallgatná az ember akár Ítéletnapig.

— No, az valami.

— Aztán a templom is. Nézze csak sógor, majd szétmálik. Omlik—bomlik. És a zárda is minden . . . lepusztul.

— Baj biz a !

— Hát kéne valamit csinálni . . No ? Mert uj világ vagyon már, sógor. Uj papok vannak, fiatalok, prédikátorok. Hát tán Írjunk a püspöknek.

— No, nem mondom . . .

.... Miatyánk, ki vagy a . . .

És szép, szelíd ősz volt, a fák is kezdtek már kopaszodni s az öreg francziskánus—zárda is megvi- seltebbnek látszott, hogy pater Pius nagy pecsétes levelet kapott a püspöki székhelyről. Szomorú irás volt, kegyetlen, pedig jóságos főpap irta, a püspök.

Öreg vagy már derék pater Pius, nagyon öreg, mondták, a betűk — menj pihenni, nyugodni, meg- érdemled. Menj Isten hírével, nincs több szükség rád, az ég áldása rajtad. . .

Pater Pius pedig mély sóhajjal hanyatlott vissza karosszékében. Összekulcsolta a kezeit, lecsukta félig szemhéjait és úgy tetszett, mintha aludnék . . Pedig sirt. Sohse tette ezt, csak akkor régen, a rossz időkben . . .

P. I.

e harcz csodáit, mi a kik más légkörben élünk, nem vagyunk képesek teljesen megérteni a szabadságharcz hazafiságát, halálmegvető hősiességét, csak csodálni.

Azért jönni fog idő, a mikor az a ma még csak költői hiperbola számba menő mondás, hogy az a félistenek harcsa volt, a nemzet köztudatába fog átmenni, a mely ezt csak hinni fogja, mint az istenség fogalmát, mert teljesen megérteni nem lesz képes.

Avagy hogy értsük meg mi már mainapság is azt, a mai reálison gondolkozó, hidegen önző eszünkkel, hogy akadjon egy szerzetes tanár, a kinek mestersége a szelíd tudományok terjesztése, a humánus nevelés, a ki mindennap alázattal hajtja meg térdét az ur oltára előtt, az egyszerre csak, mert a haza veszélyben volt, megjelenjen Branyiczkónál a harczosok sorának élén s egyedüli fegyverével, kezében a szent kereszttel, győzelemre vezesse ujoncz hadát a puskák és ágyuk halált szóró torkával szemben csak azért, mert a vezérnek életetmegvető hősiessége magával ragadja társait, csak azért, mert a társak nem akarják cserben hagyni azt az egyszerű kis szimbólumot, az isten-ember örök szent jelvényét! !

így csinált a hazafiság szent ereje a papból hőst, igy lett Erdősi Branyiczkónak, a világ egyik legszebb fegyvertényének hőse.

Azért a hős papnak emléke mindig élni fog, mig csak magyar lesz e hazában, a ki nem csak élni, de meghalni is kész a hazáért, ha kell !

Es midőn észak sötét felhői beboritották a magyarszabadság egét, a pap-hős ide tért megpihenni, álmodozni a vérrel áztatott mag kikeléséről, a magyarszabadság vérnélküi hajnaláról.

Tehát mind a kettő nagy, erős lélek, nagy hazafi volt s igy méltán hirdeti emléküket az az emléktábla, a melyről immár hulljon le a lepel, hogy hirdesse a mi kegyeletünket is.

Végül mindőn átadjuk az emléktáblát a hazafias kegyestanitó rendnek, e ház érdemes fejének, megvagyunk győződve róla, hogy elődeik emlékét ép oly kegyelettel fogják őrizni, gondozni, mint a minő kegyelettel emeltük mi azt a két nagy piaristának, a kiknek emlékük legyen áldott!!

A nagy hatást keltett beszéd után lehullt a lepel a márvány tábláról, amely a következő felírást viseli: .Révay Miklósnak, nemzeti nyelvünk nagy ujjáalkotó- jának és Erdősi Imrének, a branyiszkói hősnek, kik e ház lakói voltak, emlékezetökre létesítette ezen táblát a „Nagykárolyi Kölcsey-Egyesület 1901. junius 2“ A leleplezett táblára Palczer Ernő házfőnök a rendkormány nevében és Hám József főgim. igazgató a társház nevében koszorút helyeztek.

Majd Bornemissza Géza szavalta el értelmes interpretálással és rokonszenves hangsúlyozással Szabados Edének pályadijt nyert következő ódáját.

Révay.

Ragyogj ma szebben, kikelet sugára !

Áraszsz dicsőbb, melengetőbb özönt A tudomány, a hit szent hajiokára,

Melyet a hála hódolón köszönt.

Térdelve áldozz illatos virágot,

Lelked képmását, ifjú nemzedék,

A Nagynak, ki vágytól epedve lángolt Hatalmassá emelni nemzetét.

Oh, mert érzi, hogy széles e világon Csak ideköt egy titkos érzelem,

Hogy szebb az élet itt, mint üdv, mit álom Bűvöl szemünkre csöndes éjeken,

Hogy sorsunk, ha honunktól elsodorna, Fel-fellobogna még a régi láng,

Nevét rebegnők holtunkig zokogva S érette szállna Ég felé imánk.

Tekintsetek e helyre ! Szép virágra A reményteljes bimbó itt fakadt;

Ki vezér nélkül ment a nagy világba,

Itt lelt buzgó, segítő társakat.

Ez áldott hajlék egyszerű körében Szavát az ifjak sóvárgón lesék S ő egy perczet se vesztegelve tétlen Szivükbe oltá fenkölt érzetét.

Szomjas elméje, napra váltva éjét,

Mohón szivá a bölcseség tejét;

Magasra törni izzó lánggal égett,

Hogy majdan boldogítsa nemzetét.

Leroskadt az a hosszú küzdelemben,

Nagysága romján busongón hevert S hitet, vigaszt temetve csüggedetten Feltámadást reményleni se mert.

S hogy büszke Bécs pompája tűnt szemébe S uj élet ott, százszorta fényesebb:

Zokogva gyászolt fájó lelke mélye A hőn imádott magyar nép felett.

Sejtelme itt vált leverő tudatra,

Megérté ádáz balsorsunk okát:

Azért voltunk idáig elmaradva,

Mert elvesztettük létünk zálogát.

Mert nagyjainkról a honi mez eltűnt,

Idegen volt mind, szivük sem magyar S utszélén állott nyomorogva nyelvünk,

Mint koldus, kit csak hitvány rongy takar.

Ő volt, ki föld porából kiemelte,

Reá fényes, gazdag köntöst adott,

Ki féltő gonddal virrasztóit felette,

Hogy érjen újra boldogabb napot.

Fenkölt eszméi lelkes táborával Szállt síkra, küzdve döntő, nagy csatát,

Miglen honát ujjongva járta által Győzelme, melyre oly régóta várt.

Lobbot vetett a csüggedt nemzedéknek Keblében a hanyatló ős erény,

Feltámadott a holtnak hitt önérzet S csillagra vágyott fenn, a hir egén.

Kit önmagának visszaküzdte, népe Az ész szavára sóvárgón figyelt,

Örök gyanánt hálás szivébe véste S szebb, jobb jövőben újra hinni mert.

S jöttek utódok, kik jó sorsba’, rosszba Nyomán haladtak lankadás nélkül,

Azóta áll hazánk neve ragyogva Dicsők között kitörölhetlenül.

Él Ő ma is, mert hisz munkája él még S gyümölcsözik, mit vitt a győzelem,

Sok tépő gond közt átvirrasztott éjért Dús kárpótlást nyújt im’ e szép jelen.

Ki tétlen múltúnk, egy dicső jövőnek Ily zálogával fűzte együvé,

Büszkén csodálja szellemünk, erőnket,

Hisz az érdem nem a mienk, Övé 1

Sóvárgó vágya, testet öltve régen,

A tudomány fényes csarnokára vált,

Mely száz sugárt szór szerteszét merészen, Ébresztgetőn a lomha éjszakát;

Nehéz bilincseit lerázta népünk,

Magasra szárnyal már az értelem S szabad nemzetként szabad honban élnünk Nem gátol balsors ádáz kénye sem.

Tekints reánk, Dicső, az Ég honából,

Nézd, hálalángot vet a hő kebel S mely itt, e helyre összegyűlt, a tábor Egy nagy nemzet nevében ünnepel.

Dobbanjon szived néma sirlakodba,

Eszméid büszke győzelmén örülj,

E győzelem dicsfényt övez ragyogva Örökkön fenkölt homlokod körül.

Szép álmaid, miken elméd merenge Hazád javára csöndes éjeken,

Tovább mi szőjjük, miglen teljesedve,

Mit áhit a legszentebb érzelem,

Mig eszméidbe lelket önt az élet S nap gyűl egünkön, melyet éj takart, Köszöntve egy hatalmas nemzedéket,

Népek díszét, virágát: a magyart!

Befejezte az ünnepélyt a dalárda által előadott Szózat.

A leleplező ünnepély után a Kölcsey-Egyesület tisztikara, a közreműködők és Majos Károly állami anyakönyvi-felügyelő valamint Csomay Imre szatmári ügyvéd, a kegyesrendiek társházának voltak délére vendégei.

Ebéd előtt, a tisztikar élén, Nagy László társulati-elnök rövid, de szívélyes beszédben tudatta Palczer Ernő házfőnökkel azt, hogy a mai közgyűlés ismét megválasztotta alelnöknek.

A kedélyes ebéden csakhamar megeredtek a pohárköszöntők. így Palczer Ernő házfőnök, kormánytanácsos szép beszédben éltette a Kölcsey-Egyesület vezetőségét s főleg elnökét Nagy Lászlót. Nagy László elnök viszont a házfőnököt éltette. Csomay Imre a két elnökért, majd Palczer Ernő Csomayért ürített poharat. Majos Károly Palczer Ernőre, Nagy László Majos Károlyra, Baudisz Jenő Hám József főgim. igazgatóra emelte poharát. Ezen kívül még több pohárköszöntő fűszerezte a vendégszerető kegyesrendiek ehédjét.

MEGHÍVÓ.

A nagykárolyi nőegvlet folyó évi junius hó 23-án vasárnap délután fél 4 órakor a városháza tanácstermében

^zö^gA37-iö.lést

tart, melyre az egyesület összes tagjait van szerencsém meghívni.

Tárgysorozat:

1. Alakulás.

2. A megvizsgált pénztári számadások bemutatása.

3. Indítványok.

A közgyűlést követőleg választmányi ülés tar- tatik, melynek tárgyai: 1. A Melinda árvaházban üresedésben levő egy alapítványi hely betöltése. 2. Esetleges indítványok.

Nagy-Károly, 1901. junius 8.

Gróf Károlyi Istvánná,

nőegyletí elnök.

H I E K.

— Személyi hir. Gr. Károlyi István kerületünk országgyűlési képviselője f. hó 4-én és kedves neje f. hó 5-én hosszabb tartózkodásra hazaérkeztek.

— A koronázás évforduló napján f. hó 8-án isteni tisztelet volt a helybeli róm. kath. templomban, a melyen ott voltak gr. Hugonnai Béla főispán vezetése alatt az összes állami és megyei tisztviselők.

— A helybeli tennis társaság által e hó 5-én a régi kaszinóban rendezett mulatság illetve társas vacsora kitünően sikerült. Vacsora után a fiatalság tánczra kerekedett s a táncz jókedvvel reggelig tartott. Az ilyen fesztelen, jókedvű mulatságot megismételhetné egy párszor a játszó társaság.

— A helybeli szinügyi bizottság f. hó 6-án ülést i tartott N. Szabó Antal elnöklete alatt. A nyári