Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)

Események, évfordulók

JÁNOSI ZOLTÁN A szívbe mentett Hymnus Ágh István laudációja a Kölcsey-plakett átvételekor

Tisztelt Püspök Urak, állami és egyházi Vezetők! A magyar kultúra éltetői és alakítói Magyarországon és a határokon kívül! Tisztelt szatmárcsekeiek!

Kölcsey Hymnusát szinte nemzeti himnuszunkká válásának kezdetétől számtalan sebesülés érte. Méltatlan alkalmak, méltadan történelmi idők próbálták szolgává tenni, s a maguk képéhez igazítani sorait. Volt idő, amely ki is akarta cserélni a maga eszméit harsogó énekre - vagy arctalan dalocskára. De a Hymnus ellenállt, ellenszegült. Nem engedett Kölcsey minősége, szintézisének hatalmas arányai. S a létét az ő mértékeihez mérő magyarság.

Közöttük Ágh István, a rövidesen 78 esztendős költő, író, esztéta, szerkesztő, irodalmi fórumok, szervezetek több mint fél évszázad óta a magyar irodalomért, kultúráért cselekvő alkotója. Pedig - ahogyan a Hymnus - folytonosan kapta a sebeket ő is az időben. A legnagyobbat 1956 októberében, a Parlament előtti tüntetésen, a tömegen végigsöprő gyilkos sorozattól, amelynek egy lövedék-darabját még ma is a testében őrzi (A Parlamentnél). Ahogyan átvérzett és elégetett kabátja emlékét és a szimbolikus nevű, tizenhat éves vöröskeresztes nővér: Magyar Katalin arcát is, akit - miközben „védő kart” akart nyújtani a sebesülteknek - terített le a halálos lövés {Magyar Katalin).

S hogy a sebesült Hymnust, a megölni akart himnuszt megvédje, Ágh István egész életműve ezért Kölcsey Ferenc öröksége s a Hymnus mellé állt. Versben, szépprózában, szociográfiában, esszében, a Hitel folyóirat szerkesztőségében, műfajok és tettek sokaságában segített a nemzetnek újra eszmélni, rátalálni önmagára, Istenre, önvédelmi reflexeire és a maga legjobb esélyeire. S nemcsak a vergődő, a szenvedő magyarságot mutatta meg korának, de az alkotni képeset, a magasra tekintőt, a felemelkedőt is. így vált Kölcsey Ferenc egyik legkövetkezetesebb 20., 21. századi örökösévé a csekei falu-tükörkép, a tenyérnyi dunántúli település, Felsőiszkáz parasztházából, porából emelkedve fel, majd rásugározva elemző és megtartó művészete fényeit a történelemre.

Azt hirdetve - immár tőle idézve -, hogy a legsötétebb napokon is „velünk az angyal” (Velünk ay angyal), s hogy az oltárkép szenvedő Krisztusa maga a szenvedő ember is, aki minden fájdalma között is képes alakítani a történelmét {A bélpoklosok Messiása). „A magyar nép zivataros századaiból” sort írja oda ő is alcímként egyik verse alá {Apokrifálé), rámutatva, hogy milyen század a sajátja is - miközben a halállal szembenéző Kölcsey arcképébe öltözik.

S közben kiszaggatja, kimenekíti a Hymnus legszebb erőit a század poklaiból, szellemi és történelmi örvényeiből, romhalmazaiból, hogy tisztán adhassa át üzeneteit jelene magyarságának. Varázslat karácsonyfára című versében, Jézus születésének ünnepével egyidejűén ezért szól ekként — egyszerre élete társához s hozzánk, Önökhöz, mindenki máshoz — az önbizalom és a jövőkép erejének ébresztésével:

99