Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-09-12 / 37. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁR MEGYE. 37.-ik szá g. válságot, nehéz bonyodalmakat idézzenek fel nálunk, ami a monarchia gyengeségét, erőinek megoszlását hirdetné mindenfelé. A monarchia érdeke is parancsolja, hogy az ország gazdasági fejlődésének szabad utat engedjenek, de parancsolja azt is, hogy óvakodva kerüljenek minden olyan próbálkozást, amely súlyos válságba sodorná a monarchia egyik államát. Kormányférfiaink sürü tanácskozásokat folytatnak egymással, hogy kölcsönösen tisztázzák a krízis megoldására vonatkozó terveiket. A politika nyáron át ugyan békén szendergett, de a vezető politikusok azért ép oly tevékenyen munkálkodtak — sőt még inkább — mint máskor. Ezeknek a tanácskozásoknak eredményeiről, az államférfiak ötleteiről, terveiről most még semmi bizonyosat nem tudunk. De tudjuk azt, hogy csakugyan komoly igyekezettel, nagy felelősségtudással keresték a kibontakozás útjait és bízunk abban, hogyha sikerül talán valami megállapodásra jutniok, ez a megállapodás mindenesetre a nemzet érdekében való lesz. Erre garancia egész politikai múltjuk, kipróbált hazafiságuk. És tudjuk azt is, hogy a harcban az egység biztosítja az erőt, a győzelmet. Ha ők valamit elhatároznak, nekünk rendületlenül kell őket támogatnunk, hogy lehetővé tegyük állásfoglalásuk érvényesülését. Az ő vezérletük alatt egységesen megyünk — ha arra kerülne a sor — a küzdelembe és teljes a reményünk, hogy ez a küzdelem a mi igazaink diadalát fogja meghozni. Nagygyűlések az önálló bank érdekében. A nemzeti bank felállításának tárgyában ma Szombathelyen, mához egy hétre pedig Aradon Nem folytatta, szemei villáma befejezte a fenyegetést. — Tedd le és mondd, hogy Melechsela herczegnő parancsolta. — Ha te parancsolod, — ám vesszőzze- nek meg. — És akkor elviseled a vesszöcsapást? — El, mert arra fogok gondolni, mily lo- vagiatlan lettem volna, ha nem teljesítem parancsolatodat. — Hát te lovag voltál ? — Nem, én lovag vagyok ma is. — Büszke vagy. — Büszke nem vagyok, de a kereszt lovagjai mind nemesek. S a nemesség, herczegnő, oly erős, hogy azt ily szolgaság meg nem döntheti ... A herczegnő a rabszolga szemébe nézett. — Csodállak, lovag és Allah nevét áldom, hogy megismertelek. Fogadd el tőlem ezt a nyak- lánczot és viseld öltönyöd alatt, s ha egyszer jósorsod kegyelmiből ismét szabad leszel, — emlékeztessen arra téged ez, hogy a szabad ember sorsa : hogy rabbá lesz, ha idején nem menekül... bár menekültem volna én is idején előled... Melechsela Ernő kezébe csusztatá nyaklán- czát és — elsietett valahová, ahol egyedül volt, ott kezét szivére szoritá. Úgy akarta, hogy elüljön az a heves szívdobogás, ami gyötörte. Behunyta szemét, hogy ne lássa azt az arczot, azt az alakot maga előtt, amely elől menekül, de a sötétség egyszerre fénybe gyűlt, s az körülözönle egy lovagot, vasba öltözve, vakítón fehérköpenyes lovagot, akinek köpenyén ott pompázott a kereszt, a sisak dísze volt a kereszt; s kardját ugv emelé az égnek, hogy markolata keresz- volt. És ez a lovag — ez is csak az volt, megint ugyanaz: — a rabszolga, a kertész, a nemes. És másnap ugyanabban az időben ismét ott járt a herczegnő a kertben és kereste a lovagot. lesz nagygyűlés. Utóbbi, minthogy ugyanazon a napon leplezik le az aradi Kossuth-szobrot, különösen inpozánsnak Ígérkezik. A II. országos paironage kongresszust pénteken tartották meg Budapesten az Akadémia dísztermében József főhercegnek, mint a király képviselőjének jelenlétében. A kongresszuson, a melyen József főherceg, dr. Günther Antal igazságügyminiszter, dr. Prohászka Ottó püspök mondtak nagyszabású beszédet — a kormány tagjai, sok egyházfejedelem, az aristokrata s a pénzvilág legelőkelőbbjeisigen nagyszámú közönség volt jelen. A kongresszus tisztviselői karának megválasztása után áttértek a napirendre, az első kérdés tárgyalására: „Miképpen kellene a jelenlegi rabsegitő egyesületek címét és alapszabályait megfelelően átalakítani abból a célból, hogy ezek az egyesületek a patronage- munkásság teendőit kiszélesített mederben is folytathassák s hogy volna újra szervezendő a patronage-egyesület az erkölcsi romlásnak és veszélynek kitett gyermeknek és fiatal korák megmentésére ?“ A mérki vallási őrjöngök. Városszerte beszélnek arról, hogy egy mérki oláh paraszt leányát a cigányok hipnotizálták és általa szülőit csaknem mindenükből kifosztották. E hihetetlenül hangzó hir onnan eredt, hogy kedden megjelent egy paraszt a feleségével Márkis Romulus helybeli gör. kel. főesperesnél s arra kérték őt, imádkozzék szerencsétlen leányukért, kit az ördögök már négy éve tartanak hatalmukban ; ez idő óta a leányt folyton kínozzák, gyötrik, ütik, verik, őket pedig mindenükből kiforgatják. Márkis főesperes igyekezett őket megnyugtatni s arra kérte a házaspárt, hozzák be másnap magukkal leányukat is. Kákos Mihály és neje következő nap, Mária nevű leányukkal tényleg ismét bejöttek a főespereshez, ki magához kérette dr. Jékel László orvost. A főesperesnek s az orvosnak aztán Kákosék hosszasan elbeszélték, mit müveinek leányukkal az ördögök. A merész fantáziával előadott, hihetetlennek hangzó szinte hajmeresztő események, gyötrelmek, szenvedések elmondása után Jékel doktor megvizsgálta a leányt s úgy gondolja, — Hallottam, lovag, — szólitá meg, — hogy értem tegnap megszenvedtél. Ernő ajkát rágta szégyenében és dühében, hogy tudják róla, hogy megvesszőzték. — Hát igen, — megvesszőztek. Negyvenhét vesszőcsapás ért és negyvenhét fogadalom szállt fel az én Istenemhez, hogy ezt megbosz- szulom. — Rajtam már megbosszulád. — Kérlek, ne mondd ezt, — ez nem lehet. Bűn volna ! — Oh igen, magad sem tudod, hogy menynyire. Este volt, hogy öreg dadám fecsegő vén bolond, — ágyamra ül és mint rendesen szokása, mesél nekem, hogy azzal lopja szememre az édes, csendes álmot. Doinekről szól előbb, majd más ellenségéről az igazhitűnek. Arról beszél, hogy az átok azért van mirajtunk, amiért Jeruzsálemben keresztre feszítettek egy zsidót... de — úgy beszélte, hogy az átkot kegyetlenséggel visszaadjuk, s mig vitézeink künn a csatamezőn mészárolják a keresztes hadakat, rabszolgáink vérig korbácsolják a rabszolgává lett lovagokat. Már is — mondá — az egyiket megkoi bácsolták... Így tudtam meg, hogy te mit szenvedél. Arczulcsaptam a szószátyár dadát s kiparancsoltam hálószobámból... Oh, bár a szivemből kiparancsolhatnám a kint, mely benne lakozik, mióta tudom azt, hogy én miattam... — Nem te miattad, herczegnő, csupán miattam, mert lovag vagyok s keresztény. — Ismét egy jóság, ámde hiába, én érzem jól, hogy én vagyok oka. Mivel vigasztalhatnának én meg? Kincset, ha adnék, hasznát nem vehetnéd, öltöztetnélek drága díszruhába, megajándékoználak drága olajokkal, szép pompás fegyverekkel, tüzes paripával, szegény rabszolga, mit tennél azokkal ? ... Adok tenéked mégis valamit. Menj hát utadra s ha erre visszatérsz, itt lelsz. A hercegnő elment s mire Ernő gróf nyihogy a gyönge idegzetű, hisztérikus Máriát, mint nagyon alkalmas médiumot valaki bizonyára hipnotizálta s általa ellopatja szülőinek megtakarított pénzét, kamarájából a húst, zsírt, szalonnát, a búzát, a szöszt, szóval mindent, a mi elemelhető. A főesperes erre ismeretlen tettesek ellen feljelentést tett a kir. járásbíróságnál, egyben csatolta bűnjelként azt a hosszú 6 méteres papírszalagot, melyen arany betűkkel ez áll: „Isten nevében eresszék el ezt a leányt a nagyvilágba, igy lesz ő boldog, igy szabadul meg minden földi kíntól, gyötrelemtől“. A mikor az esetről értesültem, bocsiba ültem s kiutaztam Mérkre. A fiákért a község főterén hagyva, gyalog indultam el abba a mellékutcába, hol Kákos Mihály s családja lakik. Rozoga, nádfedeles alacsony házikó az; a piszkos udvaron egy 8 éves fiú játszott, a dü- ledező csűrben Kákosné s 16 éves János nevű fia kendert törtek. Bevezettek a bűzös, sötét, rendetlen szobába. Mig Kákosné nagy bőbeszédűséggel elbeszélte kálváriajárásukat, szemügyre vettem a szobát, melynek fala tele van aggatva szentképekkel. A szobából egy oldalszoba nyílik, az ajtóra nagy fehér kereszt van mázolva. Az asszony összefüggéstelen, fantasztikus elbeszélése után rögtön tisztában voltam azzal, hogy egy fanatikus, vallási őrjöngésben szenvedő, szerencsétlen családdal van dolgom. Az anyát kiküldtem s 16 éves fiát faggattam. De azzal sem boldogultam, az is meg van arról győződve, hogy nénje az ördögök, a rosszak hatalmában áll. Megtudtam azt is, hogy Mária szerda óta eltűnt. — Miért nem keresik s jelentik fel a csendőrségnek ? — Mert akkor megölik a bitangok, — volt a naiv feletet. Látva, nincs kikkel beszélnem, igyekeztem őket megnyugtatni s Balog László gör. kath. tanítóhoz mentem, hogy tőle a családról felvilágosítást kérjek. A tanító ur, szokatlan előzékenységgel fogadott s elmondotta, hogy Kákos Mihályt — az ő komáját — s családját az egész falu vallási örjöngőknek, bolondoknak tartja. Tény, hogy a leány ellopja hazulról a pénzt, a zsírt, a szalonnát s a búzát stb. s korgó taligáját újra ott tolá, ott lelte a leányt is még. Égett az arcza, tüzelt a szeme és reszkető kezében két virágott tartott. — Lovag, két virágot adok neked, a fehér neve: a szabadság virága, a vörösé: a szerelem virága. Vedd ezt és hallgasd meg beszédjüket. Mert beszél mind a kettő. Hallgasd meg s felelj nekem holnap. Letette a két virágot a rabszolga-lovag lábához és szemét lesütve eltűnt a kert cserjéi között. Beh igaza volt! Beszéltek azok a virágok. Az egyik a szabadságról beszélt oly szép meséket, hogy szűk lett keblén egyszeribe a ruha, érezte mint dagad keble a szabadság reményétől, amelyről lemondott már, s amelyről legszebb, legédesebb, de legmerészebb álmai szólották csupán. És a másik? A másik beszélt szerelemről. Szenvedélyes, égő — de tiltott szerelemről. Az a valaki, aki tüneményes pompától körülvéve, utolérhetetlen magasból lejött őhozzá, a szegény elnyomott rabhoz, — az üzent neki e virág által. Minden szirma a virágnak egy szenvedélyes üzenet, egy vágy, egy reménység. És Ernő gróf napokig nem látta most Melechsela herczegnőt. Bujt előle, félt a találkozástól a leány. Egyszer aztán találkozott egy rabnővel. — A herczegnő beteg — kezdé a leány — beteggé tette az epedés. Azt mondja, hogy vár valamit s hiába várja. Azt mondja, te, rabszolga, tudod melyik neki a legkedvesebb virág, hogy küldj neki egy bokrétát abból. Jól esne annak illatát, a színét maga körül érezni, tehát parancsolja, hogy küldj neki azokból. Melechsela azon az éjjelen nyugodtan aludt. Ágya mellett fejtül egy nagy virágcsokor volt — csupa égő vörös virág. A törökök ezt a virágot a szerelem virágának hívják . . . *
