Szamos, 1912. március (44. évfolyam, 49-74. szám)
1912-03-22 / 67. szám
Negyvennegyedik évfolyam. Szatmár, 1912. március 22., péntek. 67. 5zém. Szatmárvármegye közgyűlése. — Saját tudósítónktól — Szatmár, márc. 21. ——Szokatlanul élénk éiet volt ma a megyéi székház nagytermében. A megyebizottsági tagok seregestől rándultak Nagykárolyba, bogy részt vegyenek a törvényhatósági bizottság mára kitűzött rendkívüli közgyűlésén. Csak tisztujirások alkalmával tapasztalhatunk hasonló élénkséget. A mai ülés szenzációja a halmi — bikszádi vasút megyei segélyezése volt. Ezt akarta a volt főispán udvara megakadályozni, de gyengéknek bizonyultak szegények. S ez természetes is, mert olyan közérdekű ügynek a fölbontására, mint a halmi—bikszádi vasút, bizony még a legjobban preparált klikk is gyöngének bizonyult. De nem a mai „ellentállás“ is csak affajta tessék-lássók magnólküli rakétá- zás volt, amolyan pártböcsület fittogtatás, amely alól veszedelmesen kilógott a lóláb. Nem a halmi — bikszádi vasút ellen szólt a manőver, hanem a saját köreiknek girbe-görbe vonalát védelmezték. Attól féltek, hogy a nagykároly—mar- gittai vasút valahogyan a kútba esik, hogy a halmi—bikszádi vasút elnyeli azt a 150.000 koronát, amit már megszavaztak. Ez — de csakis ez a nagy félelem volt a mai lagymatag ellenzéki felszólalásoknak szülője. Lagymatagok voltak ezek a fölszóLJások, azért, mert már tegnap elrendezték szénájukat a nagykároly—margittai vasút koriferusai. A közgyülé® részleteiről a „Szamos“ tudósitója a következőket jelenti: Szatmárvármegye törvényhatósági bizottsága ma délelőtt 11 órakor a megyei székház nagytermében Csaba Adorján főispán elnöklésével rendkívüli közgyűlést tartott. A közgyűlés iránt a bizottsági tagok szokatlanul nagy érdeklődést tanúsítottak. Olyannyira, hogy a megyeházának nagytanácsterme zsuíolásig megtelt. Csaba Adorján főispán az ülés megnyitása után megemlékezett berencei Kovács Jenő elhalálozásáról és javasolta, hogy emlékét jegyzőkönyvileg örökítsék meg. Falussy Árpád indítványára kimondta a közgyűlés, hogy 500 koronával belép az OMGE. alapitó tagjai sorába. Ezután került sorra Bányász Menyhértnek kérvénye, melyben a halmi — bikszádi vasút építéséhez már megszavazott 200,000 korona segítség fedezésére megyei pótadó kivetését kéri. Uo8vay Aladár alispán szó’alt föl az ügy tárgyalása előtt és az állandó választmány javaslatának módontását ajánlotta olyképpen, hogy a vasút hozzájárulási összegét ne az 1 millió 400,000 koronás kölcsön konverziója után fön- maradó összeg képezze, hanem mondja ki a vármegye, hogy 200,000 koronával járul a vasút költségeihez, mely összeget a konverziós kölcsönből fedezi. Ezt annál inkább is így kell kimondani, mert hiszen a vasútépítési engedélyt fix határidőhöz köti a kormány s igv könnyen megeshetik, hogy ez a határidő lejár, még mielőtt bizonyossá lenne, hogy mennyi is a hozzájárulási összeg. Kijelentette azonban az alispán, hogy a nagykároly—margittai vasút 150,000 koronás, ezidőszerint letétben levő hozzájárulási összegét semmi körülmények között sem használják föl a halmi—bikszádi vasút céljaira. Falussy Árpád dr. emelkedett ezután szólásra. Szélesen, lágyan megalapozott beszéde végén általános derültség keretében kijelentette, hogy ő csak kilométerenként 4000 koronát hajlandó a vasútnak adni, mert az a forgalmat kiviszi a vármegyéből. Erre az Önkénytelenül is humoros beszédre az alispán válaszolt. Nem reflektált a beszéd cifra sallangjaira, hanem amúgy magyarmiskásan belémarkolt a gyökerébe és minden megerőltetés nélkől foszlánynyá szedte szét Falussy dr. érveit Vagy kell az a vasút, vagy nem — mondotta az alispán. Ha kell, akkor adja meg a vármegye hozzá a módot, hogy föl is épüljön. Az, hogy a forgalmat kiviszi, csak a lokálpatriotizmus torztükrében látható veszedelemnek. Hiszen a vasutaknak az a céljuk, sőt céljukat Vaddisznó-vadászatok Szatmármegyében. Irta: Gróf Eszterházy László Egy fényes tánczestélyről hazatérve lakásomra, táviratot kaptam Károlyi Lajos barátomtól, mely következőleg szólott: „Tizedikén reggel indulunk a nyugati pályaudvarról, — Lajos.“ Már előzetesen tudomásom volt a tervről ; ezókmókom együtt lévén a legközelebbi vonattal kirándultam Gyömrőre, honnan Teleky Tibor sógorommal a mondott nap reggelén kocsin indultunk Monorra, hogy háziurunkhoz és annak vendégéhez, Odescalchi Loránthoz csatlakozzunk. Ha az eső 40 napig úgy esett volna, mint akkor, úgy hiszem Noé apánk bárkájához hasonlókat már tuczatszámra rendelt volna az emberiség azon része, mely azt tartja: „Wasser hat keine Balken“. Szerencsére azonban az esős idő strikkelt és igy a bárkák épitésére nem került a sor. Vonatunk rohant Gilvácsig, hol ki keltett szállnunk, hogy a helyiérdekű vonattal egy órai vezeklés után folytassuk utunkat Borválaszutig, a végállomásunkig. Ma már gyorsan élünk, ki kell minden perczet használni 1 Háziurunk egyik főtisztjével kocsin ment Lajos-majorig, jószágot inspicziálni, mi hárman addig dominót játszottunk. Játékunk eredménye az lett, hogy Odescalchi 30 krajczárt nyert, a minek mi vesztesek igen örvendettünk, azt tartván, hogy a ki játékban vészit, vadászaton szerencséje lészen. De tévedtünk, mert a szerencse minden téren Odescalchira mosolygott. Február 10-én este 7-kor Szelestye- hutára megérkeztünk, ahol Ajtay erdőtanácsos és Osztadál főmérnök urak igen jó hírrel fogadtak; tudatták ugyanis, hogy sok a sertevad. 11- én nagy reményekkel szánra ültünk és felmentünk a Nagybarbatokra, hol felváltva szemetelt az eső és erősen forgott a szól. Ily nehéz körülmények között 2 hajtás meghiúsult, de az utolsóban mégis sikerült Ajtay erdőtanácsosnak egy disznót elejteni. 12- én eredménytelenül zártuk le a napot. 13- án Vale-Jepiben Károlyi Lajos ejtett egy szép vadmacskát, a Bolova-hajtásban meg 2 disznót. Ezzel a nappal lezáródott a rossz idő is. Másnap 14-én a Holmucz-hajtás következett elsőnek, hol Károlyi Lajos egy szép kant ejtett; innen átsiettünk a Fraksinel- hajtásba, hol reám mosolygott Diana istennő és úgy rendezett számomra mindent, a mint azt kivántam. A mosolygó nap hátulról sütött, mig a szól a hajtás felől fújt. No tehát, eddig jól van minden, de most mi lesz ? Alig állunk fel kitűzött helyünkre, körülnéztem és megismerkedve a szép, csillag- szerű lőrósekkel s székemre leülve, töltött fegyveremet térdeimre elhelyezve, felsóhaj- toltamt: Szt. Hubert segíts ! Ez a hajtás már hiába, úgy nézett ki, hogy itt lesz lőni való, még pedig nekem. Állásainkat egy keskeny ösvény kötötte össze, mig a lőrések attól eltérve, tőlünk négy irányt mutattak, tehát vadra csak akkor volt szabad lőni, mikor az a lőróst szelte. Rövid idő múlva a hajtás megindult s mialatt a hajtők közeledtek, alkalmam volt annak minden mozzanatát megfigyelni, így tisztán lehetett kivenni, hogy a vad messze van a hajtásban, mert a szajkók minden lépésüket éktelen lármával kisértók. Biztosra vettem ezek szerint, hogy az első állás felé, hol Osztadál főmérnök állt, vad közeledik, mit pár perc után két lövése igazolt is és melyekkel a 16 darabból állA kondából egy kapitális koeát terített le. A hajtás mindjobban közeledett, a hajtők már alig voltak 100 lépésre a lővonal- tói, mig végre az áltatam várt kan lábhegyen lépkedve, nesztelenül közeledett felém. Érdekes volt látni, mint akar ez a vén agyaras eszünkön túljárni, mily ravaszul spekulál és mielőtt a lőrésre kiért volna, megállt és mintha magában gondolta volna — amit füle állásáról leolvastam — menjek-e, vagy itt az idő, hogy visszatérjek? Ebben a pillanatban a ravaszság bennem is felülkerekedett a gyors elhatározás kíséretében, de golyóm se késett, mely a szép állat szivét fúrta át. Két nagy szökés, majd a harmadik után a levéllel borított földön, Jelen utornnk 6 oldal terjedelmű.
