Szabad Újság, 1993. október (1. évfolyam, 14-17. szám)
1993-10-06 / 14. szám
12 SZABAD ÚJSÁG 1993. október 6. A kassai Thália kulisszái mögött r Évfordulóra készülve Az új színházi szezon kezdetén látogatást tettünk a kassai Thália Színházban. KOLÁR PÉTERT, a színház igazgatóját a 24. évad terveiről faggattuk. — Elsősorban a színháztermet kell rendbe tennünk, ugyanis nagyobb méretű átalakítási munkába fogtunk. A próbák menetét természetesen ez nem zavarhatja meg. Igaz, az új épületben a próbaterem még nincs rendben, de meg tudjuk tartani Moliere vígjátékának próbáit — október 14- én ezzel a darabbal szeretnénk kezdeni. Addig a rekonstrukció első részét be kell fejeznünk. Igaz, eddig csupán a jóváhagyott összeg felét kaptuk meg... Az előzmények? Áprilisban tűzés munkabiztonsági szempontok miatt a felügyeleti szervek gyakorlatilag leállíttatták a Thália működését. A minisztérium kénytelen volt foglalkozni az ügyünkkel: a szükségesnél ugyan kevesebb összeget hagytak jóvá, de ebből el tudtuk kezdeni a javítási munkákat, s annyira jutottunk, hogy ebben az évben mégiscsak játszani tudunk. A következő évadban, mely a huszonötödik lesz, szeretnénk a rekonstrukció további fázisát is befejezni. — Milyen jellegű munkálatokról van szó? — Eredetileg arról volt szó, hogy a rendelkezésünkre bocsátott helyiség, a kassai magyar ipari iskola kultúrterme csak átmeneti megoldás lesz. 1969/70-ben olyan elképzelések és ígéretek születtek, hogy néhány éven belül felépítik az új kassai magyar színházat. De nemhogy ez nem valósult meg, a színház is csaknem megszűnt, mivel önállóságát felszámolták, és Révkomáromhoz csatolták. Ezzel lekerült az épület kérdése is a napirendről. A kultúrtermet olyan állapotba hozták, hogy használni lehessen — átmeneti megoldásként, színházi célokra. Igaz, hogy azóta sor került kisebb-nagyobb (de inkább kisebb) korszerűsítésekre — a 40-es évek technikáját kicserélték az 50-es évek technikájára. De nemcsak a műszaki felszereltségről van szó, hanem az öltözőkről és egyáltalán a munkakörülményekről is. A színpad terhelhetősége nagyon rossz. Teljes egészében át kellett volna építeni, de megint csak átmeneti megoldásra kényszerültünk. Acélgerendákkal sikerült aládúcolni. Most már nem fog leszakadni, de nem hiszem, hogy ez a megoldás. Néhány évvel ezelőtt meg kellett oldani a hangszigetelést, s azt csak polisztirollal sikerült biztosítani, amit a tűzoltók, miután felfedezték, azonnal leszereltettek. De így nem játszhatunk. A hatvan évvel ezelőtt készült összes ablakot ki kellett cserélni. Hármas ablakkereteket készítettünk, hogy a hangszigetelés megfelelő legyen. A szerelési munkák miatt át kellett helyezni a hang- és világítófülkét, amely a karzat hátsó részébe került. Emiatt viszont meg kellett bontani a vasbeton szerkezetet, amit szintén szigetelni kell, viszont ez csak nyugati gyártmányú anyagokkal lehetséges. A korona leértékelése miatt alaposan megemelkedtek a tervezett árak. Több száz magasfeszültségű vezeték és a hangosítást szolgáló alacsonyfeszültségű vezeték áthelyezésére is sort kellett kerítenünk. Nem hiszem, hogy létezett a világon még egy olyan színház, ahol a fővilágosító háttal ült a színpadnak, ahogy ez nálunk volt. A színpad alatti térben bővítenünk kell az öltözőket, és azok fűtése és szellőztetése is megoldásra vár. Szerencsénkre az ipariskolától újabb pincerészeket kaptunk. Azután hátravan még a terem festése, amelyre az elmúlt húsz évben nem került sor. Mindez elmaradhatatlan része az évadra való felkészülésünknek. Moliere Tudós nők című darabjával nyitunk. Következő darabunk egy könnyed színmű lesz, Coward: Vidám kísértetek című darabját a jövő év elején mutatjuk be. Örök gondolatokat közvetítő mű Székely János: Caligula helytartója. Anélkül, hogy különösebben aktualizálnánk, mindenki meg fogja érteni mai mondanivalóját. Sajnos, még mindig időszerű... Negyedik bemutatónkat húsvét táján szeretnénk tartani. Mészöly Dezső: Harmadnapi győzelem egy misztérium. A húsvéti témakört dolgozza föl népi passiójáték keretében. Tanulságos és egyben szórakoztató lesz reményeink szerint. Ezen felül természetesen mással is készülünk. Szeretnénk két Márai-egyfelvonásost bemutatni, majd egy Laluha-darabot is. Az évad végén egy szabadtéri színpadra alkalmas művet, Don Quijote történetét visszük színre, a La Mancha lovagját musical formában. Ez mikroportok nélkül elképzelhetetlen. Azért tettük az évad végére, hogy a föld alól is előteremtsük az ehhez szükséges műszaki felszerelést. Ezzel majd a jövő nyáron nemcsak Kassán mutatkozunk be, ahol reményeink szerint a Hóhér-bástya udvarán szeretnénk beindítani a szabadtéri színpadot. Az Óváros és az Állami Színház is támogatja ezt az ötletet, hiszen így aktív kulturális tevékenységet lehetne nyáron is folytatni. A szabadtéri színházi munka a szlovákiai városok körében nem igazán indult be — ezen a téren Kassa úttörő lehetne. — Mindig is fájó pontja volt a szlovákiai magyar színjátszásnak és Kassának is az utánpótlás. — A színészképzést legalább tíztizenöt évvel ezelőtt kellett volna elkezdeni. Talán meg is lehetett volna valósítani, ha rámenősebb az akkori színházi vezetés. Az utánpótlásképzés ma még mindig Budapestre koncentrálódik, ám ott is csak 10-12 fiatal kezdi meg tanulmányait évente, s nem várható el, hogy ezek közül öten, hatan hozzánk kerüljenek. Tavaly és tavalyelőtt Révkomáromban és nálunk is elkezdődött a „házi” képzés. A stúdióképzés is hozott már eredményt, de komolyabb eredményre várunk attól az együttműködéstől, amit a kassai konzervatóriummal alakítottunk ki. A konzervatórium fedezné a költségeket, és biztosítaná a dologi hátteret, viszont a pedagógusokat és a szakembereket mi ajánlanánk, mi hoznánk. A pozsonyi színművészeti főiskolán ugyancsak van néhány diákunk. Köztük van kosztüm- és díszlettervező-hallgató is. Ilyen típusú iskola működik nem messze tőlünk, Nyíregyházán — két évvel ezelőtt két diákot vétettünk fel oda. Ők jövőre érettségiznek, s azután csatasorba léphetnek. — Ezzel voltaképpen rátértünk a magyarországi színházakkal fennálló kapcsolatokra. Kiket láthatunk a hazaiakon kívül még Kassán? — Ablonczy Lászlóval, a budapesti Nemzeti Színház igazgatójával megegyeztünk, hogy a karácsony előtti időszakban Sütő András: Advent a Hargitán című darabjával látogatnak el hozzánk. A darab egy kamaraváltozatával, amit saját színpadunkon be tudunk mutatni. A nyíregyházi színházzal is szeretnénk tovább fenntartani a kapcsolatot. Ott igazgatóváltásra került sor. Verpbes István került a társulat élére. 0 támogatja az eddi- i gyakorlatot. Tavaly a Hegedűs a áztetőn című musicallal szerepeltek nálunk. Mi,viszont tizenhárom előadásban az Ágacska című mesedarabot mutattuk be náluk. A következő színház, amelyikkel nagyon aktív kapcsolatunk van, az az egri Gárdonyi Géza Színház. Még nem választottuk ki a vendégjátékra szánt darabot, de az biztos, hogy legalább két különböző darabbal Tátogatunk el hozzájuk. Sok meghívásunk van Magyarországról, Kisvárdától kezdve, Gyöngyösön keresztül Ózdig, de további tizenöt helyet is felsorolhatnék. Néha már kellemetlen, hogy évek óta ígérgetünk, de egyszerűen képtelenek vagyunk eleget tenni az elvárásoknak. Az erdélyi színházak közül elsősorban a szatmárnémeti színházzal szeretnénk szorosabbá tenni a kapcsolatokat. Ebben az évadban ismét megrendezésre kerül a sepsiszentgyörgyi színházi kollokvium. Ide is van meghívásunk, de ha az ember belegondol, hogy ezer kilométerre vagyunk egymástól, és az anyagi meg egyéb szempontokat vesszük figyelembe, ez nem könnyű vállalkozás. Az előzőn ott voltunk, és kellemes emlékekkel tértünk haza. —- Az utóbbi években pozitív irányba változott a színház iránti érdeklődés. — Számokkal válaszolok. Azelőtt három-négy bérletes házunk volt. Most itt, Kassán, kilenc-tíz bérletes előadásunk van, és a közép- és kelet-szlovákiai településeken is beindítottuk az elmúlt évadban a bérletes előadások rendszerét. Ezeknek,a hálózatát szeretnénk bővíteni. Úgy látszik, ez sikerül is. Összességében húsz bérletes házunk van, ami azt jelenti, hogy ha egy bérlet négy előadást takar, nyolcvan előadásunk már biztosítva van. Nincs a világon színház, amely saját bevételeiből képes lenne fenntartani magát. Nálunk az állami támogatásból élnek a színházak. Az alapítványok egyelőre csak kis pénzzel rendelkeznek, így nem tudnak igazából támogatást nyújtani. A városi önkormányzatra nem számíthatunk hiszen a Thália tájoló színház, tehát nem csupán Kassán játszunk, hanem egy egész országrészt látunk el, s ezt a terhet a kassai önkormányzat nem vállalhatná. Az 1993/94-es évadra az állami költségvetés részére bekérték költségvetésünk tervezetét, ami arra enged következtetni, hogy a 94-es költségvetésbe bekerülünk. Más kérdés, hogy ez a mi esetünkben mennyi lesz, mert ahogy elmondtam, az elmúlt húsz évben itt minden el volt hanyagolva. 1990-ben önállósultunk, és a lemaradást nem sikerült pótolnunk. Ez pedig egyre drágább feladat. De egyszer végül is fel kell zárkóznunk! BALASSA ZOLTÁN Egy képzőművészeti alkotótábor apropóján Bodrogközben szomorúak a múzsák A keleten hömpölygő nagy vizek felosztották egymás között és körbeölelték a tájat. Az Ung, Labore, Ondava, Latorca, Bodrog, Tisza és két itt született kisöccse, a Karcsa és a Tice — hajdan volt lápvilága falvakat bújtatott, táltosokat nevelt, őrizte a múltat. Aztán a mocsarakat lecsapolták. A fehérlő tomyú „szigetecskék” szárazra kerültek, s a Tice vize apadásnak indult, mígnem teljesen kiszáradt a medre. Az emberek akár el is feledhették volna ezt a szomorú sorsra jutó, falvak kútjait tápláló folyócskát, ha emlékét fel nem pártolja egy alkotó közösség, a bodrogközi képzőművészek klubja. „Majd tizenöt éve eretnek elszántsággal, egymás álmait erősítő hittel, összefogó akarással egymásra találtak: Tiszai Nagy Menyhért, Ferenc György, Csótó László, Sárogh István, Bínó István, Galgóczy Tibor, Varga P. Mária és Mihályi Molnár László voltak ott Leleszen a szellemi alapkőletételnél ” — olvasom a krónikájukban. Azon a helyen jöttek össze, abban az épületben találkoztak, ahol valamikor Széchenyi István is járt a Tisza szabályozása ügyében. (Ma itt áll Ferenc György — Szülőföldem című szobra.) De korábbi kötődésével jelen volt Kis Egon Károly is. Majd csatlakoztak: Czibák Mária, Erdélyi Béla, Csupik László, Kobák László, Szántó Kázmér, Vaskó József, Banacky Mikulás, Virágh Dóra, Sémán Vladimír, Balog József, Rinkács Sándor, Zöld Frigyes, Nagy Ö. Zoltán, Kovács Cs. István, Nagy Adriám és a többiek. „Volt közös cél, elképzelés: az együttgondolkodás, az egymásra odafigyelés, biztató értékelés. Mindmind szellemi pajzs a visszahúzó igénytelenséggel és a giccsimádó középszerrel szemben; De ellenszegülés is azzal, amit arany középútnak neveznek. A baráti alkotóközösségben nem az értetlenség, nem az értelmetlenség, nem a lenéző és megalázó ’’művészkém” hozzáállás, nem a fanyalgó tudálékosság a mérték. Elképzelés volt, de gazdájuk nem. Lett volna ugyan több is: kimutatásra, reprezentációra, dicsekedni velük, visszaélni lelkesedésükkel, őszinteségükkel. Támogató intézményként viszont csak a Királyhelmeci Művelődési Központ vállalta hosszú távon őket.” — írta önmagukról egyik vallomásában MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ. Majd .jöttek” az alkotások, és... Nagykapos, Helmec, Boly, Somodi, Bodrogszerdahely, Tiszacsernő, Komárom, Tőketerebes, Beregszász, Kassa és Magyarország számos galériája... az egyéni és csoportos bemutatkozások színhelyei. Másfél évtized alatt megismerte őket ország-világ... És akadtak támogatók is. A sárospatakiak mindjárt az elején szívesen fogadták alkotótáborukban a csoport tagjait, és az ösztönözte őket arra, hogy 1983 óta minden nyáron itt is kéthetes alkotótábort szervezzenek... A művelődési ház (ahol egykor Petőfi is megfordult) egyik termének nyitott ajtaján át szivárgó festékszak jelzi az „irányt”. Odabenn csöndes félhomályban zajlik a „tetemrehívás”. A falon egy tábla lóg, s ezen az alkotók közös hitvallása olvasható: „...gyakorta előfordul, hogy az ember túlságosan egyszerűen gondolkodik, s csak egy bizonyos szempontot kerget: gyakran vak, és nem veszi észre, hogy amit néz, másként is látható. ” Odalépek az egyik „ticcéshez”; TISZAI NAGY MENYHÉRT a gondolatűzés közepette sem hagyja abba a „munkát”. A vászonról egy emlékeiből előhívott, ma már nem létező bodrogközi tájrészlet bontakozik ki a festékek színvilágából. — Szóval, hogyan is találtatok így egymásra? — indítom útjára első kérdésemet, amire biblikus válasz érkezik. — Az csak úgy magától jött, mert ahogy Isten mondta: „Az embernek nem jó egyedül lenni”. Amikor 1978- ban itt járt Béres Ferenc (a kisgéresi templomban tartott egy koncertet), Helmecre is ellátogatott, megnézte a dolgainkat, és meghívott minket a pataki alkotótáborba. Aztán egy közös ihlet hatására Leleszen megtartottuk az első, kétszemélyes alkotótáborunkat. Utána a kisgéresi parókián jöttünk össze egy hétre. Szerettük volna az embereket megtanítani egy kicsit másként látni, hogy számukra ne csak a bőgő szarvas, a tavi hattyú, a naplemente meg a gyümölcstálas csendélet jelentse a Mércét, a Kulcsot, amivel a világ rejtettebb dimenzióit is birtokukba vehetnék... — És? — Múzsáink bizonyára szomorkodnak, mert a táj elszürkülésével az emberek jelleme, gondolkodásmódja, érzésvilága is gyökeresen megváltozott. A rosszabbik irányba természetesen. Szomorú valóságot mondok: a Bodrogköz varázsa mára szinte teljesen eltűnt. Miután kipusztították a Tisza-parti kerteket, és letarolták a helmeci Nagyhegy büszkeségének számító barackost, Kisgéresnél kivágtak kilencvenkilenc diófák Nagykövesd határában pedig a kukorica vegyszerezésével a topolyafákat ítélték halálra — már nincs ami üdítse az ember lelkét. A még tíz-húsz évvel ezelőt is archaikusnak számító falvak sorra levedlik múltbéli ábrázatukat. A régi szakmák, népi mesterségek közül még mutatóba sem maradt. Már lassan a művészlelkek is pénzhez kötődő vállalkozók lesznek. És nagy a kísértés, hogy kiszolgálják a közízlést. Futótűzként teljed a kishitűség, közömbösség és a különféle elfajulás. A fiatalok mit sem tudnak a kovácsműhelyek hajdan volt világáról, a pásztorok zenebonáié táskarádióval és fülhallgatóval járják a mezőket. A hagyományőrzőkből egyre kevesebb akad. A népdalgyűjtés itt hiábavaló vállalkozásnak bizonyulna. Magyar nóta és kurjongató „bezzeg” esőstől akad. Meg bor, pálinka, metilalkoholos löttyök... A jelennek nincs mélysége, csak zavaros felszíne. Szóval a múlttal összekötő és az ősiségből táplál(koz)ó köldökzsinómyi kapcsolat már az elszakadásig megvékonyodott. — A magatokfajta művészemberek mit tehetnek az „ár” ellenében? S miben reménykedtek? — Az életút minden induló lélek számára tiszta, fehér vászon. Elsősorban rajta és a közvetlen környezetén múlik, hogy mivel „íiják-rajzolják” azt tele. Mi, saját vásznainkon az ősi örökséget táljuk a szemlélő elé, illetve sorsunk támad fel a szobor-fában, a megmaradás gyökér-szolgaságában. De akik hallva nem hallanak és látva nem látnak, azok számára mindez rejtve marad, mindaddig, amíg egy Új Korszakban a lesüllyedt ember megszabadul kötelékeitől. Mert: az immár beköszöntő Vízöntő korszakában az elanyagtalanodás, a szellemibb látás felé fog terelődni az ember lelkülete. Máris érződik az Akváriusnak, az Örök Élő Víznek a Világunkba történő áramlása... — Mi van még? — Töretlen alkotókedv és eladatlan képek, szobrok garmadája. Az idén elkészült a TICCE Alkotóház, ahol egész éven át fogadhatjuk hazai és külföldi barátainkat, alkotótársainkat. A fenntartásáról a mecénás városi önkormányzat gondoskodik, nyílófélben van az Art-klub is, ahol alkotásainkat majdan árusítani fogjuk... — Mi lesz a sorsa ennek a képnek, amit a beszélgetésünk ideje alatt festettél? — A táborozás végén a többivel együtt kiállítjuk, s akinek „megüti" a lelkét az megvásárolhatja vagy ajándékként hazaviheti. Ennyi. Mi pedig az „utolsó napon” összeülünk, hogy egymás tekintetéből kiolvassuk a jövőt. Felhajtjuk pohár borunkat, rádalolunk és folytatjuk a hétköznapok dologtevését... KORCSMÁROS LÁSZLÓ
