Szabad Újság, 1992. október (2. évfolyam, 220-245. szám)
1992-10-31 / 245. szám
4 Szabad ÚJSÁG Múlt — Jelen 1992. október 31. POPÉLY GYULA: MÜNCHENTŐL KOMÁROMIG - IV. (Folytatás tegnapi számunkból) Tiso nem is reagált érdemben Kánya kifogásaira, s makacsul csak azt hangoztatta, hogy a tárgyalásokat újból halasszák el másnap déli 12.00 órára. A nyomaték kedvéért azt is bejelentette, hogy az eredeti magyar javaslatokkal az aznap este 18.00 órakor összeülő prágai minisztertanács foglalkozik majd. Ivan Krno ezt követően azonnal visszatér Prágából, s így aztán a csehszlovák delegáció a másnapi ülésen már konkrét választ adhat a magyar fél október 9-i javaslatára, illetve ellenjavaslatokat terjeszthet elő.* 34 A magyar fél jobb megoldás híján végül is elfogadta Tiso javaslatát, és a tárgyalást újból elnapolták másnap déli 12.00 órára. Kánya külügyminiszter óvatos utalást tett rá, hogy értesülései szerint Durcansky miniszter Berlinbe repült, hogy ott keressen diplomáciai támogatást Csehszlovákia számára Magyarországgal szemben Tiso erre azt válaszolta, hogy neki nincs tudomása Durcansky állítólagos németországi útjáról.35 J. Tiso Durcanskyval kapcsolatos állítása egyáltalán nem volt igaz. A nevezett miniszter ugyanis Alexander Mach miniszterrel együtt 1938. október 11 -én átment Bécsbe, ahol Seyss- Inquarttal, az Ostmark helytartójával tanácskozott. A helytartó tanácsára továbbutaztak Berlinbe, ahol a magyarokkal nem szimpatizáló Hermann Goring birodalmi marsallt keresték fel. Valóban kérték Göring és általában a németek diplomáciai támogatását a magyarokkal szemben. A marsalltól szerettek volna ígéretet kapni arra nézve, hogy a területi igények vonatkozásában Németország mérsékletre inti majd a magyar kormányt.36 Göring megelégedéssel vette tudomásul a két szlovák politikai vezető elkötelezett német orientációját és hangzatos hűségnyilatkozatát. a csehszlovák-magyar területi viszály megoldásával kapcsolatban azonban nem kötelezte el magát egyöntetűen a szlovákok, illetve Csehszlovákia oldalán.37 38 Durcansky és Mach berlini látogatása után már nyilvánvaló volt, hogy terület-visszacsatolás nélkül elképzelhetetlen a csehszlovákiai magyarság problémájának rendezése. A szlovák sajtó hangja azonban még bizakodó volt. A vezető szlovák napilap, a Slovák, október 13-án még töretlen önbizalommal arról vezércikkezett, hogy Komáromban egyáltalán nem ismétlődhet meg az, ami cseh-német viszonylatban Münchenben megtörtént. A Szlovák Néppárt politikai napilapja szerint ugyanis ,,a cseh nemzet magára maradt a német túlerővel szemben, ellenben mi, szlovákok a világban legalább annyira közkedveltek vagyunk, mint a magyarok, sőt most már erős barátokkal is büszkélkedhetünk. “ A „ludák“ lap szovák nemzeti öntudatot és kitartást sugalló vezércikke szerint az általa leszögezett tényállás egy olyan fontos jelenség, amelynek ,.komoly szerepe lesz még a komáromi tárgyalásokon. ‘,3B Mi sem természetesebb, minthogy a szlovákok nagy barátját és erős pártfogóját az idézett lap egyöntetűen Nemzet és emlékezet Németországban és a német kormányban látta, s hadd tegyük hozzá, nem is teljesen alaptalanul. 1938. október 12-én már a negyedik fordulója kezdődött a komáromi csehszlovák-magyar tárgyalásoknak. Az előző három nap csehszlovák részről kimondottan csak egyszerű időhúzással telt el. Érdemi tárgyalások folytatására Tisoéknak voltaképpen nem is volt felhatalmazásuk a prágai központi kormánytól. Remélni lehetett azonban, hogy az október 12-én déli 12.00 órakor elkezdődő negyedik fordulóban felgyorsul a tárgyalások menete. A csehszlovák delegációban ugyanis már újra ott volt Ivan Krno követ, aki időközben visszaérkezett Prágából, zsebében a központi kormány direktíváival. Ebben a fordulóban J. Tiso valóban elő is terjesztette a csehszlovák delegáció hivatalos konkrét javaslatát. Valószínű, hogy ezt a javaslatot maga a csehszlovák tárgyalófél sem gondolta komolyan, ez ugyanis még csak nem is érintette a terület-visszacsatolás kérdését. A felvidéki magyarság problémáit területi autonómia beígérésével javasolták biztosítani a továbbra is Csehszlovákia részét képező autonóm Szlovákián, valamint autonóm Kárpátalján belül. Mi sem természetesebb, minthogy ezt az elvet a magyar küldöttség nem fogadhatta el tárgyalási alapul. Kánya Kálmán Tiso javaslatát egyszerűen rossz viccnek nevezte. A magyar fél még arra is konkrétan rámutatott, hogy a magyar kormány a csehszlovák kormánynak még a tárgyalások megkezdése előtt félreérthetetlenül tudomására hozta, hogy területi koncessziókról óhajt tárgyalni, s a csehszlovák kormány Kamii Krofta külügyminiszter személyében ehhez hozzájárulását adta. A csehszlovák küldöttség javaslata tehát nincs is összhangban a kölcsönösen megállapított tárgyalási alappal.39 A csehszlovák delegáció - látva azt, hogy a magyar fél következetesen ragaszkodik a területi rendezés elvéhez - újabb javaslatot terjesztett be, s ebben már bizonyos magyarlakta területek visszaadására is hajlandóságot mutatott. E második csehszlovák javaslat értelmében Csehszlovákia hajlandó volt visszaadni Magyarországnak a Csallóköz területét, négy Pozsony környéki község kivételével, azzal a kikötéssel, hogy a Magyarországhoz így szintén visszakerülő Komáromot nyilvánítsák szabad kikötővé. A Magyarországnak felajánlott csallóközi terület mindössze 1 838 négyzetkilométernyi kiterjedésű volt 105 418 lakossal.40 A magyar delegáció Tisoék második javaslatát sem fogadta el komoly tárgyalási alapnak. Teleki Pál például joggal hivatkozott arra, hogy a csehszlovák javaslat még az 1930. évi csehszlovák népszámlálási adatok alapján egyöntetűen magyar többségű területeknek is csak töredékére vonatkozik. így e javaslat elfogadása nem oldana meg semmit, mivel továbbra is nagy összefüggő magyar területek maradnának csehszlovák uralom alatt.41 J. Tiso igencsak meglepő módon reagált Teleki Pál észrevételeire. Felvetette a kérdést, hogy a Csallóköz Magyarországhoz való visszacsatolása után vajon nem volna-e lehetséges valamilyen lakosságcsere Csehszlovákia és Magyarország között? Tiso ezt úgy értelmezte, hogy a Csallóköz visszacsatolása után még mindig Csehszlovákiában maradt magyarokat egyszerűen áttelepítenék Magyarországra, cserébe a magyarországi szlovákokért.42 Ez a javaslat azonban annyira bizarrnak tűnt, hogy azzal a tárgyalások folyamán komolyan nem is foglalkoztak. Kánya Kálmán a magyar küldöttség nevében felvetette, hogy esetleg a helyi lakosság népszavazás útján is dönthetne az általa lakott területek hovatartozásáról. A csehszlovák delegáció azonban a népszavazás elvének alkalmazásáról hallani sem akart.43 A dolgok ilyetén alakulása után Kánya Kálmán felszólította a csehszovák küldöttséget, hogy a területi rendezést illetően terjesszen elő újabb konkrét javaslatot, de az már ne csak a Csallóközre, hanem a csehszlovák-magyar határvonal többi részére is vonatkozzék. Tiso hajlandónak mutatkozott újabb, harmadik csehszlovák javaslat kidolgozására és előterjesztésére, de mindjárt azt is kijelentette, hogy ennél csakis az 1930. évi csehszlovák népszámlálás' eredményeit fogják irányadónak tekinteni. A tárgyalófelek végül azzal rekesztették be az aznapi fordulót, hogy másnap, október 13-án délelőtt 9.00 órakor folytatják a tárgyalást, amelyen a csehszlovák delegáció beterjeszti harmadik ellenjavaslatát.44 45 A tárgyalások ötödik fordulója október 13-án reggel, az előző napon megállapított órában rendesen elkezdődött. Ivan Krno mindjárt ismertette is a csehszlovák delegáció újabb, immár harmadik javaslatát. Ennek értelmében Csehszlovákia a már beígért Csallóközön kívül néhány további kisebb-nagyobb határ menti magyarlakta területet is hajlandó lett volna viszszaadni Magyarországnak. A javaslathoz mellékelt térkép részletes áttanulmányozása után azonban a magyar fél kereken kimondta, hogy ,,a csehszlovák delegáció részéről javasolt határmegvonás magyar szempontból teljesen elfogadhatatlan“. Teleki Pál miniszter nyíltan kifejtette ezzel kapcsolatban, hogy ,,a csehszlovák részről javasolt határvonal egy stratégiai és közlekedési szempontok alapulvételével megrajzolt határ, egy lemérsékelt Trianon... "46 Ezen a tárgyalási napon a csehszlovák fél több ízben is utalt arra, hogy abszolút igazságos néprajzi határ megvonása Csehszlovákia és Magyarország között lehetetlen, ezért a határrendezéssel azt kell szem előtt tartani, hogy hozzávetőlegesen ugyanannyi magyar maradjon Csehszlovákiában, mint amennyi a magyarországi (együttesen a trianoni Magyarország területén, valamint az átcsatolandó területeken élő) szlovákok és rutének összlétszáma lesz. (Ugyanakkor a csehszlovák delegáció „szakértői“ a trianoni Magyarország területén élő szlovákok számát irreálisan kereken 400 000 főben állapították meg,46 holott köztudott volt, hogy az 1930. évi népszámlálás adatai szerint Magyarországon mindössze 104 000 fő vallotta anyanyelvének a szlovák nyelvet.) E harmadik csehszlovák javaslat értelmében a köztársaság visszaadott volna Magyarországnak 5 200 négyzetkilométernyi területet 345 000 lakossal. A javaslat értelmében Pozsony, Érsekújvár, Léva, Losonc, Kassa, Ungvár és Munkács továbbra is csehszlovák fennhatóság alatt maradtak volna.47 (Folytatjuk) JEGYZETEK 34 Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 11. DIMK II., 754-757. old. 35 Uo. 36 Lipscher, Ladislav: Ludácka autonómia - ilúzie a skutoónost'. Bratislava 1957., 193. old. (m. f.) 37 Pred súdom národa I., 53-54. old. (m.); Deák, Ladislav: Slovensko v politike Madarska... i. m. 107. old. 38 Za zaistenie trvalej spolupráce Slovenska a Mad arska. Slovák, 1938. október 13., 1. old. 39 Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 12. DIMK II., 759-763.; Deák, Ladislav: Slovensko v politike Mad arska... i. m. 108. old. 40 MÓL Küm. res. pol. 1938 - 7 - Komáromi tárgyalások jegyzőkönyve (m.); Ádám Magda: A kisantant... i. m. 242. old.; Deák, Ladislav: Slovensko v politike Mad’arska... i. m. 108. old. 41 Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 12., DIMK II., 759-763. old. 42 Uo. 43 Uo. 44 Uo. 45 Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 13. DIMK II., 765-769. old. 48 Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 12., DIMK II., 759-763. old. 47 MÓL Küm. res. pol. 1938 - 7 - Komáromi tárgyalások jegyzőkönyve (m.); Ádám Magda: A kisantant... i. m. 242. old. Többször írtam már - különböző alkalmak okán - a paraszti társadalom kegyetlen racionalizmusáról; arról a félelmetes pontossággal működő ösztönrendszerről, amely mindent, ami az élet, a létezés szempontjából feleslegessé vált, elpusztít. Még az én - a mi - nemzedékünk is megélte ezt, sót, így vagy úgy, részese is volt e,,nagytakarításnak". Ezer és ezer tárgy, eszköz, szerszám semmisült meg; olyan tárgyak, amelyek a maguk idejében nélkülözhetetlenek voltak a hagyományos paraszti világban és a gazdálkodásban egyaránt. Azt persze természetes folyamatnak kell tekinteni, hogy több, mezőgazdaságban használatos eszköz az idők során elavult, a helyükre jobbak, nagyobb teljesítményűek és korszerűbbek kerültek. 1948 után azonban, amikor végleg eldőlt, hogy tájainkon meghonosítják a szovjet mintájú mezőgazdasági termelést, az akkor használatos mezőgazdasági gépek és szerszámok jelentős hányadát, mint a kisüzemi parasztgazdálkodás elavult feleslegét, a szemétre vetették. Kocsik, szekerek, hengerek, boronák, ekék, fogasok kerültek az udvarok zugaiba, ahol hosszú ideig korhadtak-rozsdásodtak, s ma már mutatóba is alig akad belőlük néhány. Mostanról nézve látszik csak igazán, hogy milyen érték vettetett akkor szemétre, és pusztult el. Persze nemcsak ezek a szerszámok és eszközök kerültek a végleges veszteséglistára, de ma már hiányoznak azok készítői is: a mesteremberek. Kovácsok, bognárok, szíjgyártók, kádárok, ácsok... És ahogy én érzem és tudom - ezzel együtt - a dolgok szinte felbecsülhetetlen értéke is elveszett, elsodródott az időben. Elveszett valaminek a tudása, valaminek, amit egy tágabban értelmezhető közösség alakított ki magának. Közhelynek számít szinte, de azt kell mondanom: ma már ez az egész így együtt alig pótolható. Ám ebben az egészben nem azt érzem a legtragikusabbnak, hogy ebek harmincadjára kerültek e tárgyi és szellemi értékek, hanem azt, hogy közönyösen tudomásul vesszük ezt a veszteséget, ugyanúgy, mint annyi mást. Mert van helyette egyéb; s az élet nem áll meg, araszolgat tovább a maga útján, s a maga ritmusa szerint; az emberi kicsinységeket, hiábavalóságokat szépen maga mögött hagyja. Hogy így tesz, talán igaza van. Minek felhányni és felhánytorgatni ezeket a mélységeket?! A gondolatot ebbe az irányba is tovább lehetne pörgetni, ha nem történt volna meg velünk az, ami megtörtént. De mert egy rendszer összeomlásának alaktalan törmelékhalmai között állunk és élünk, s igyekeznénk valami újat vagy jobbat összerakni e romhalmaz használható darabjaiból, egyszeriben arra döbbenünk rá, hogy azok a tárgyak és eszközök, amelyeket szemétre vettetett apáinkkal egy ideológia, még ma is használhatóak lennének. De nincsenek! Sőt, sok más sincs, ami szolgálhatna, s amit haszonnal beépíthetnénk holnapi munkánkba és terveinkbe. Mondjuk azzal a csökött - maradék - birtokosi tudattal együtt, ami a több mint négy évtizedes szellemi kilúgozás után ösztöneink mélyén valahogy mégis megmaradt. Ha megmaradt... Ám a hiányok és veszteségek előtt állva alig is mozdul valami tájainkon. Mert - bebizonyosodott már többszörösen - a törvényeket meghozni lényegesen könnyebb és egyszerűbb, mint e törvények adta lehetőségek értelmében azt cselekedni, ami szükséges vagy szükséges lehet. Mert például a törvények szerint a föld - a mezőgazdasági terület - visszaigényelhető és használatba vehető. Ha valaki visszavegye és használja! Úgy is folytathatnám, hogy: miként és mivel? A szándék ugyanis a gazdálkodáshoz vajmi kevés. Az sem elhanyagolható, hogy van-e hozzá kellő szakértelem? Merthogy az elmúlt fél évszázadban a magyar települések ifjúsága ezt nem ismerte meg. Nem vette át - nem is vehette át - szüleitől, nagyszüleitől azokat az alapismereteket, amelyek korábban apáról fiúra szálltak, s amelynek tudása a kisüzemi, paraszti - divatos szóhasználattal: farmergazdaságok - hétköznapi gyakorlatában nélkülözhetetlenek. És a tudás hiánya azt ,,eredményezte", hogy a visszanyert földterület tehertétellé válik. S a tehertől jobb lesz megszabadulni. A ,,kegyetlen racionalitás" működési elve szerint pedig a legegyszerűbb, ha nem vesszük magunkra e mérhetetlenül nehéz terheket. Mert Így egyszerűbb, mert így kényelmesebb. Csakhogy e nem-vállalás végleges elvesztést is jelenthet, s ez a veszteség már más minőségű, mint az egykor szemétre vetett szerszámoké volt. Ugyanis e veszteség ezeréves honosságunk feladását jelenti vagy jelentheti. Jönnek majd a zsákmányra éhes, hatalom által támogatott délceg hegyilegények, s bagóért megszerzik azt, ami századokon át a miénk volt, és ami eltartotta és - megtartotta! - e szerencsétlen Kárpát-medencében népünket. Ahogy látom, s tapasztalom, ez lesz a második, suba alatt végrehajtott mini-Trianon. Ezzel a mozzanattal tetőzi be ez a mostani kvázidemokratikus Szlovákia és annak ,,direktív" vezérlésű kormányzata azt, amit a dél-szlovákiai magyar agrárzóna végleges kisajátítása céljából az SZLKP 1945-ös konferenciáján hirdettek meg. E program kvintesszenciája pedig a következőkbe sűrítődött: „A szlovák parasztnak és munkásnak, akiket kiszorítottak a gazdag déli területekről, és századokon keresztül a hegyek között elnyomtak, meg kell ismét kapnia ezeket a régi szlovák területeket és lehetőséget a rendes emberi élethez“. Gyanítom, hogy a szlovákiai magyarság elnemzetietlenítésére és identitásának felszámolására szervezett terrorakciók közül nem a nyelvtörvény a legveszedelmesebb, hanem ez a végtelenül humánus és kecses többszörösen összetett mondat. S mellé számítható még az a mérhetetlen és bénító közöny is, amely az elmúlt fél évszázadban nemzedékeket idegeníteti el a földtől. És a mai szlovák politika ezen a tűzön igyekszik megsütni a maga nemzetállami pecsenyéjét. GÁL SÁNDOR Kegyetlen racionalitás
