Szabad Újság, 1992. szeptember (2. évfolyam, 194-219. szám)
1992-09-12 / 204. szám
6 Szabad ÍJJSÁG Kultúra 1992. szeptember 12. Beszélgetés Csoóri Sándorral, a Magyarok Világszövetsége elnökével „Úgy jártam, mint Jónás próféta...” — Talán a sors iróniája, vág/ az idők játéka, hogy most Ön áll a Mag/arok Világszövetsége élért, holott a műk rendeszerben Ön is igyekezett távoltartani magát ettől a szervezettől, amelytől sokan állították, hog a magyar politikai rendszer és a külügyminisztérium meghosszabbított keze Akárhog/ légién is, eg Ön által is ilyennek tartott szervezet élére még eg rendszerváltás, eg megújulás után sem lehet egyszerű odaállni. —A régi Magyarok Világszövetségéről én keveset tudtam. Tudtam, hogy a háborút követően maga az állam, a párt hozta újra létre, bizonyos értelemben azért, hogy legyen egy harmadik keze is. Egy árnyékkeze, amellyel láthatatlanul végez olyan munkálatokat, melyeket nyíltan nem végezhet. Az volt a világszövetség feladata, hogy próbálja megszerezni az emigrációban élő magyarok egy részét s ez a töredék teremtsen a Kádár-kormány körül kedvező hangulatot, kedvező fogadtatást külföldön. Ez volt az a Magyarok Világszövetsége, amelyet én messzire elkerültem. Meg különben sem engedtek volna a közelébe. A hetvenes évek vége felé, amikor az anyanyelvi konferenciák már sűrűbbé kezdtek válni és robbanékonyabbakká, meghívtak másokkal együtt engem is, de a kormány nem engedett el rá bennünket. Emlékszem, egy pécsi anyanyelvi konferenciára, ahová szabályszerűen berontottunk Mészöly Miklóssal, semmiképpen nem akartak beengedni. Mi azonban azt mondtuk, nem tágítunk. Ha annyi ember hazalátogatott azért, hogy utódai, gyermekei is anyanyelvűket ismerve nőhessenek fel, bármennyire nagy botrányt is kavartunk, ezt meg kellett tennünk. 1981-ben New Yorkban — ahol az éppen beteg Illyés Gyula helyett év vettem részt a találkozón — még a magyar ENSZ-nagykövet is megkeresett, hogy valamilyen módon akadályozzam meg Hámos Lászlóék fellépését, akik az emberi jogok megsértésének színpadra állítását készítették elő, mert abból botrány lesz és magyarázkodni kell majd a szomszédos országoknak... Hát nem az a botrányos, ha az emberi jogokat megsértik?! Az ilyen politikai nyomások miatt nem akartam én a világszövetséghez kapcsolódni, még a megújuló világszövetséghez sem. Hiába kért Sütő András, Dobos László és mások, hogy menjek el a Magyarok Világszövetségének közgyűlésére tavaly decemberben, nem mentem el. A kétnapos tanácskozás után a hírekből tudtam meg, hogy ott közfelkiáltással engem választottak meg elnökké Két lehetőségem maradt. Vagy azt mondom gőgösen, hogy uraim, nem érdekelnek és továbbra is hátat fordítok a világszövetségnek... De hát nincsenek jó választások. Nekem ez bizonyos értelemben a Jónás prófétai helyzet átélését jelentette, akinek azt mondta az Úr, menjen Ninivébe, kiáltani a város ellen... Mert nekem sem volt hozzá kedvem. Nekem ahhoz lett volna kedvem, hogy a magam módján, az íróasztal mellett írjam azt, ami mindennek az érdekében íródott korábban és továbbra is. Tanulmányokkal, verssel, prózával, filmmel talán többet tudtam volna segíteni. De hallottam a hangot, hogy mennem kell. Úgy jártam, mint Jónás; kidobtak a tengerbe, a háborgó tengerbe, jött a cethal, s kilenc hónapig voltam mint Jónás a cethal gyomrában. Mert úgy érzem, a mostani találkozón ki tudtam mászni a cethalból, s egy új korszak kezdődhet el. — Most alakult meg újra a Magyarok Világszövetsége. Más az alapszabály, mások az elképzelések, olyan tágasság jellemzi, amilyenre eddig módja nem volt Most már igazi világszövetséggé válik a Világszövetség? — Én azt gondolom, ha lesz hozzá erőnk, valóban azzá válhat. A Magyarok Harmadik Világtalálkozója is ezt sejtette, éreztette meg. Olyan adottságokra kerestük a válaszokat, amelyek léteznek. Mi legyen az Amerikában, a Svédországban, a Dél-Amerikában élő magyarokkal? Mi legyen a romániai, a szlovákiai magyarokkal? A válasz sokféle, de bizonyos értelemben csak egyet kellett eldöntenünk: vagy megpróbáljuk összefogni a világ magyaljait, vagy lemondunk róluk. Azt gondolom, a lemondás árulás lenne, humánumellenes, hisz az az ember, aki lemond önmagáról vagy a másikról, az szegé nyit i az emberiséget. Vannak tudósaink, akik Amerikában éltek, ott járultak hozzá az egyetemes emberi lét fejlesztéséhez. Most miért felejtenénk el, hogy közünk van hozzájuk?! Teller Ede, aki itt volt a Magyarok III. Világtalálkozóján, nagyon határozottan vallotta, hogy ő amerikai tudós, de teljes egészében a magyar kultúrához tartozik. Tehát ezt a kettősséget képviseli, felvállalja. Olyan, mint a két nyelvet beszélő ember, aki két kultúrát ismer és ezzel együtt is él. Van, amikor egyik kerül benne előtérbe, van, amikor a másik—az élethelyzetektől függően. Teller Ede amerikai tudós, de egyértelműen a magyar kultúra képviselője is a világban. Nemrég Los Angelesben egy magyar előadó nagyon nyeglén beszélt a magyarságról, a magyar nemzetről, azt fejtegette, a magyarság annyiféle népből tevődik össze, hogy valójában műit magyarság nem is létezik, amikor felállt a hallgatóság soraiban egy úriember, Teller Ede, és jól odamondogatott az előadónak. Azt mondta, ő egy világméretű magyar, aki bár külföldön él, a haláláig magyarnak fogja vallani magát... —Hadd legek föl eg nem szép kérdést a múlt héten az egyik magarországi ellenzéki politikus a rádióban azt fejtegette, hog a világszövetség továbbra is a magar külügyminisztérium meghosszabbított keze, tehát semmit nem változott... — Ezek az urak nemcsak a Magyarok Világtalálkozója megrendezése előtt kétkedtek, gyanakodtak, rágalmaztak, folytatják továbbra is. Mert a rendezvénnyel megbuktak rágalmaik, hát továbbra is csak ez maradt nekik. Csipkelődnek, rágalmaznak, de úgy kell ezt tekinteni, mintha zötyögős úton szekerezne az ember, amikor nehéz még beszélni is és a szavakat nehezen érti meg az a másik, akinek szólnak. Nem kell igazán törődni velük. — Csak e szavaknak más a fogadtatásuk nálunk, kisebbségi magaráknál, mint Magyarországon, és másképpen csapódik le az egész — Én bízom benne, hogy lassanként a kisebbségi magyarság is megtanulja, kire figyeljen oda és kire nem érdemes odafigyelnie. Mert nem hiszem, hogy mindenkire érdemes figyelnie. Meg kell találnia, ki az, aki az ő érzelmeit, életét, történelmi logikáját képviseli. Magyarországon vannak, akiket csak a politikai érdek befolyásol, s az, hogy kimaradtak ebből a világtalálkozóból, sértettséget vált ki belőlük, melyet nem képesek lenyelni. — Csak éppen nálunk, csehszlovákiai magyaroknál létezik a politikai életben az a két irányzat, amelynek Magarországon is a legfőbb baja van egymással. Az égik politikai vonal nálunk is a Szabad Demokraták Szövetségepolitikai elképzeléseinek támogatója, a másik viszont inkább nemzeti, s ezen az alapon már itt, nálunk is megjelentek a sajtóban a Magarok VUágjcongyesszusának tanácskozásán történteket elmarasztaló írások. Konkrétan azzal vádolták meg a Határon Túli Magarok Fórumának résztvevőit, hog nyilatkozatukat rákényszerítették a világtalálkozó összes résztvevőjére. — Nem rákényszerítették, hanem felvállalta ezt a világkongresszus. S tehette ezt minden további nélkül, mert azt a nyilatkozatot nem csupán a felvidéki magyarok képviselői fogalmazták meg, hanem a vajdasági, az erdélyi, a kárpátaljai magyarok is... Tehát nem a magyarországi magyarok fogalmazták ezt a nyilatkozatot, hanem a kisebbségben élők a saját fórumukon, melynek megszervezésére én Duray Miklóst kértem fel. Ez a nyilatkozat tehát a kisebbségi sorsban élő magyarok képviselőinek nyilatkozata, s mégcsak nem is Durayé... Egyébként én azt gondolom, a pártok szerinti tagolódás kisebbségekben is elkerülhetetlen, de azért egyet érdemes megszívlelni, együtt, az egész nemzetnek. Azok, akik az egész történelemről gondolkodnak, nemcsak az utolsó tizenöt—húsz—ötven évről, pontosan tudják, hogy a huszadik század végén a nemzet nem egy divatos kérdés, hanem egzisztenciális kérdés lesz éppen azért, mert az elmúlt évtizedekben nem lehetett gondolkodni róla. Azok a radikális értelmiségiek, akik azt mondták, a nemzet egy lejáratott, túlhaladott fogalom, a német romantika maradványa, most észrevették, hogy nem e szerint alakult a történelem. Úgy alakult, hogy minden nép szamára fontos, hogy elhelyezze saját magát a külvilágban, s ezt még műidig csak nemzetként tudja megtenni. így tudták magukat azonosítani a horvátok, így a szlovének, s így tudják csak a szlovákok is. De így tudják csak a magyarok, a lengyelek is, nem egyszerűen társadalomként vagy emberekként. Tehát az az elit értelmiség, amely lebecsülte a nemzetben, a nemzetről való gondolkodást, megbukott. Kiderült tehát, hogy nem azok voltak provinciálisak, akik a nemzettel már húsz-huszonöt éve — bátortalanul és bizonytalanul ugyan — foglalkoztak, henem azok váltak provinciálissá, akik az európai eszmékre hivatkozva lebecsülték ezt a kérdést. Vannak kisszerű háborúságok ebből fakadóan, de azt is látnom kell, a kezdeti nagy kavargás után elindult a letisztulás is. A legelején Magyarországon, de Szlovákiában is mindenki a legjobb hite szerint szúrta le a cövekét itt vagy ott, ezen vagy amazon az oldalon. Kezdetben például Grendel Lajosék is nagy lelkesedéssel kötelezték el magukat az urbánusok és magyarországi barátaik, az szdsz-esek mellett, most azonban úgy látom már, Grendelék is sokkal higgadtabbak, kritikusabbak kezdeti önmagukkal szemben is... Persze ezek a dolgok nem egy év leforgása alatt dőlnek el. —Ez talán természetes. Csak éppen: ami a nemzet esetében hág elég időt a letisztulásra, nem biztos, hog a kisebbség j magyarság esetében is fennáll A magar kisebbségek országaiban felgorsultak a nemzed mozgások, melyekre egy-eg kisebbségi népcsoportnak sokszor gorsan kell reagálnia. S ha most ebbe a reagálásba még belejátszik a magaroszágj politikai színt& is a maga vitáival nem biztos, hog segít nekünk a legmegfelelőbb magatartást, álláspontot kialaklumi. —Én azt gondolom, ebben a térségben többen vannak azok — Erdélyben, Délvidéken, a Kárpátalján is —, akik másképpen gondolkodnak. Ebben a térségben annak vagyunk tanúi, hogy műiden nemzet nemzetként határozza meg önmagát, tehát nincs más választása a magyar nemzetnek sem. Az egyénnek lehet, az egyén eldöntheti, hogy kozmopolita legyen-e vagy nemzeti, de úgy gondolom, hogy ezek rossz választások. A magyarságnak — éppen szétszórodottsága miatt — egyszerre kell nagyon nemzetinek és nagyon világpolgárnak lennie. Én nem követelek az amerikai, a dél-afriaki vagy svédországi magyartól nemzeti programot; azt várom el tőle, hogy minél nagyvonalúbban képviselje a magyarságot a világban. Legyen műiéi tágasabb, egyetemesebb, csak legyen a viselkedésében egy összetartó erő, hogy tudja, honnét ered, hiszen a kezdeteihez műiden ember valamiképpen kozzákapcsolódik. Mindenki kapcsolódik a gyerekkorához, a saját kultúrájához, a kezdet nem válik soha múlt idővé, mindig megmarad jelennek. Nemrég épp arról beszélgettünk, hogy ha a szlovák nemzet — mely most tart a kezdeteknél — rosszul csinál valamit, holott jól is dönthetne, olyan lesz, mint az a gyermek, aki rosszul születik meg. Ha egy gyermeket csípőfogóval segítenek a világra, s közben beroppanják a koponyáját, az torz lesz élete végéig. Ha valaki rosszul dönt, amikor jól dönthetne, ennek ő issza meg a levét, mert a kezdet megmarad mindvégig. —A Magarok Világszövetsége új kezdete jó kezdet On szerint? — Bízom benne, hogy az. Nekünk ki kell lépni a bezártságból. A magyarnak elegánsnak, okosnak, szépnek kell lennie mindenütt a nagyvilágban, világpolgárnak — diplomatának. S azoknak, akik azt mondják, a világszövetség a külügy meghosszabított keze, én azt mondom, nem a külügyé, hanem talán az egész magyar nemzeté. Ha a magyarság szétszóratottsága tény, akkor ebből kell kiindulni. Azt gondolom, ehhez most sikerült megtalálni a megfelelő szervezeti formát is. Megpróbáljuk összefogni szellemi energiáinkat annak érdekében, amit József Attila így fogalmazott meg: a nemzet az közös ügy. — Úg legen. N. GYURKOVITS RÓZA „Mindannyiunk kötelessége, hogy hazánk előrehaladásán munkálkodjunk” A Magyarok III. Világtalálkozójának idejére jelent meg a Magyarok a természettudomány és a technika történetében című életrajzi lexikon, melynek főszerkesztője Nagy Ferenc volt. A kötet 511 tudÓ6, orvos, mérnök életrajzi adatait és munkásságának legfontosabb állomásait tartalmazza Ábrahám Ambrustól, a magyar hisztológia nemzetközileg elismert kutatójától Zsolnai Vümosig, a neves kerámikusig, akinek többek között a kassai székesegyház köszönheti gyönyörű tetőcserepeit. Az ismertetett jeles személyiségek közül 85-en születtek a Felvidéken és 66-an Erdélyben. Ez az adat is bizonyítja, szülőföldünk milyen sok jeles személyiséget adott a magyar tudományosságon keresztül az egyetemes tudománynak, jó hírünket keltve a világban. Természetesen meddő igyekezet lenne akár csak felsorolni is a nevesebb kutatókat, vagy Nobel-díjasainkat. Ezeket helylyel-közzel mindannyian ismerjük. Inkább néhány olyan személyiséget ragadok ki a több műit félezer közül, akik köztudatunkból kihullottak, vagy sohasem voltak jelen, pedig innen indult pályájuk, s méltán lehetünk rájuk büszkéié Feltétlenül az elsők között kell említenem Szondi Lipótot (Nyitra, 1893. III. 11. — Küsnacht, Svájc, 1986. I. 27.), aki a mélylélektan és örökléstan összefüggéseinek vizsgálatát kutatta egy életen keresztül. <3 dolgozta ki a sorselemzést, az ösztönélettan speciális ágát, amelynek világhírű kísérleti eredménye a Szondi-teszt, mindmáig használt és becsült módszer. A Szondi-iskola Budapest legjelesebb lélekbúvárait gyűjtötte maga köré, ahol származása ellenére egészen 1944-ig akadálytalanul dolgozhatott. Ekkor felajánlották neki, hogy Izraelbe szállítják, 1800- ad magával, ha a németek cserébe teherautókat kapnak. Szondi ráállt az alkura. Bergen-Belsenben vészelte át a háború végét, majd 1946-ban Zürichbe költözött. 1969-ben egy mecénás lehetővé tette számára a zürichi Szondi-Institut létrehozását, amelyet kilencven éves koráig vezetett. S habár gyermekkorában csak németül és szlovákul tudott, élete végéig megőrizte ízes magyar beszédét. Jóllehet, háború utáni munkái — több műit tíz vaskos kötet — németül jelentek meg, a magyar olvasó „már” 1987-ben kézbe vehette a Káin, a törvényszegő; Mózes, a törvényalkotó című kötetét, mely Budapesten jelent meg a Gondolat kiadó gondozásában. Alig számontartott, mégis megbecsült magyar munkása volt az ásványtan és a földtan kutatásának Semsey Andor (Kassa, 1833. XII. 22. — Budapest, 1923. VIII. 14.), aki hatalmas ingó- és földbirtokvagyon örököse lett. Gyakorlatilag teljes vagyonát, több mint 2 millió aranykoronát áldozott a hazai tudományos élet támogatására. A világ leghíresebb gyűjteményei közül három kövületkollekciót vásárolt meg a Nemzeti Múzeum számára, ő alapozta meg a Nemzeti Múzeum ma már világhírű meteorgyűjteményét, az őslénytan legritkább példányait ő vásárolta meg. Egy időben egyedül ő gondoskodott a Múzeum könyvbeszerzéseiről és köttetéseiről. Anyagi támogatása tette lehetővé a Nemzeti Múzeum ásványtárának és a Magyar Királyi Földtani Intézetnek, hogy világszínvonalon működhessen. De említhetnénk az Eötvös Kollégiumot is és egyéb intézményeket, amelyek szponzori tevékenységének köszönhetően virágoztak fel. A Nemzeti Múzeum ásványtára az ő keze alatt fejlődött a világ legértékesebb gyűjteményévé. Sajnos, 1956-ban, a szovjet intervenció következtében, ez a gyűjtemény szinte megsemmisült. „Mindannyiunk kötelessége, hogy hazánk előrehaladásán közremunkálkodjunk” — vallotta Semsey Andor és erre szívet melengető példát is mutatott. Éder Xavér Ferenc (Selmecbánya, 1727. III. 19. — uo., 1772. IV. 17.) mint jezsuita szerzetes vállalt missziós munkát Dél-Amerikában. Éder tizenöt évet töltött a moxo (ejtsd: moho) indiánok földjén. Ez a terület ma Bolívia északi részéhez tartozik. Megtanulta az indiánok nyelvét és feljegyezte szokásaikat. Feljegyzéseket és rajzvázlatokat készített az őserdők növényzetéről és állatvilágáról. 1769-ben tért vissza szülővárosába, ahol haláláig plébánoskodott. Mivel tapasztalatait nem tudta életében közreadni, eredményeit a külföldi kutatók kisajátították, ő készítette el a pampák első magyar térképét. Egy lexikon sem lehet teljes. A válogatásnál két fő szempont volt mérvadó. Az első, hogy az illető személyiség nemzetközileg ismert legyen, a másik, hogy lezárt életpályáról legyen szó. Nekem e szempontok követése mellett Böhm Károly besztercebányai filozófus hiányzik. A kötet végén összefoglaló bibliográfia segíti az olvasót. Hazai és nemzetközi életrajzgyűjtemények, enciklopédiák, interjú- és portré-kötetek, a magyar természettudományi és műszaki haladást bemutató művek címei és adatai sorjáznak. Személynév- és helynévmutató zárja az értékes kötetet. A Magyarok III. Világkongresszusa alkalmából készül a lexikon képes kiegészítője is, mely tudósportrékat, térképeket és egyéb dokumentációt közöl. Külön meglepetésként hat, hogy a Világkongresszus megnyitójáról is közöl tíz fényképet. Ezek után szinte fölösleges leírnom, hogy ez a kiadvány mennyire fontos önismeretünk és nemzeti öntudatunk szempontjából, és egyetlen iskolai könyvtárból sem hiányozhat. BALASSA ZOLTÁN A pampák első magar térképe Éder Ferenc jezsuita atyától (1791)
