Szabad Újság, 1992. augusztus (2. évfolyam, 168-193. szám)
1992-08-27 / 190. szám
4 Szabad ÚJSÁG Belföld 1992. augusztus 27. Itt a képek, hol a képek? A város visszakéri értékeit Egyszer, nem is olyan régen már szóvá tettem: kirabolták az ipolysági múzeumot. No nem most, hiszen a mintegy nyolcezer egynéhány lakosú városkának jelenleg valójában nincs is múzeuma. A „szabadrablás“ sok esztendővel ezelőtt, még a két világháború között, a huszas évek derekán történt. A közelmúltban megnyitott új Galéria, amely Simonyi Lajos festőművésznek, a vidék szülöttének a képeiből rendezett kiállítással debütált, a múzeum szerves részét fogja képezni (A szerző felvételei) Takaros kunyhó áll a dinnyeféle! főúttal szomszédos végében. A Horváth család meghívására heten őrizzük az éjszakában az édes tehertől tompán repedő szigetcsépit. - Nyolc éve már, hogy termesztjük és árusítjuk a dinnyét. Az emberek már ismernek bennünket. De próbálkoztunk ám mi minden egyébbel is, csakhogy gyerekeinknek jobb dolguk legyen, mint amilyen nekünk volt. Ők talán már nem lesznek kitéve annak az állandó üldözésnek és háborgatásnak, mint amilyennek mi voltunk, és sajnos vagyunk ma is - tűnődik el Margit, a feleség, és először tűnik el ajkáról a mosoly, amióta találkoztunk. A hoszszú barna hajú, energikus asszony csak az imént érkezett meg a dinnyeföldre. Egész nap nádszegi kenyeret árult a városban. Megtudjuk tőle, naponta zaklatják, és azzal fenyegetik, hogy megvonják tőle a kereskedés jogát is. - A napi harminc korona illetéket megfizetem, úgy ahogy kell, de emellett állandóan attól kell tartanom, hogy egy napon végleg be kell zárnom az üzletet. Ennek nem örülnének a vágsellyei emberek, hiszen naponta ötven-hetven kenyerkét adok el. De ez csupán az egyik standunk. A többi kilenc üzemeltetését már betiltották. Egyszerűen kizavartak bennünket a városból. Ide szorultunk ki a dinnyeföldre, a vecsei határba - panaszolja Margit asszony, majd várakozóan a férjére tekint. A sebek nem gyógyulhattak- Sajnos a család ma is tartó kálváriája nem csak az elmúlt három évbe sűríthető. Mindez jóval korábban, valahol 1953-ban kezdődött. Ekkor vettem búcsút a családtól, négy testvéremtől, és mentem el Jáchymovba rádiumot fejteni. Két és fél évig lapátoltam a földet orosz ukázokra, mert az ő megrendelésükre folyt itt (is) a munka. A másfél-háromezer korona fizetés sem tudta velem feledtetni azt, aminek mind jobban éreztem szükségét - az önálló döntés adta szabadságot. Marianske Láznén át ötvenhatban megkiséreltem Nyugatra szökni, öt évet és három hónapot kaptam, de mivel alig múltam tizennyolc, ebből másfél évet elengedtek. Nehéz napok vártak rám, mert a maradék három és fél évet Styné pod Krkonosiban dolgoztam le szénbányában. Jobban bírtam viszont a munkát, mint cellatársaim, akik magas rangú egyházi személyek és vidéki, csendes kis papocskák voltak. A büntetésből három-négy hónapot Vladicén töltöttem, ahol Okálinak hordtam a gyalupadhoz az ablakkereteket - tekint nagyon messzire Ferenc, majd kicsit nagyobb lépésekkel próbál életútján át elkalauzolni bennünket a család és a városi elöljáróság jelenlegi harcának eredetéhez. A ma komoly gerincsüllyedésben szenvedő férfi konok ráncokkal az arcán kisvártatva Így folytatja történetét: - Már ötvenkilencet írtak, amikor újra hazatértem Vecsére. Az egyik vállalatnál kőművesként helyezkedtem el, de éveken át minden egyes lépésemről számot kellett adnom. Hatvanötben végre fellélegezhettem - megkaptam az állampolgárságot. Bevonultam katonának, s a tizennyolc hónap leteltével kiköveteltem magamnak á vállalkozói engedélyt. Építkezési munkákat vállaltam üzemekben, üzleteknél, s az állam meg is térítette az általam kiszámlázott költségeket. Mégsem voltam hajlandó Vágsellyén egy építkezési üzemegységet alapítani, hiszen boldog voltam, hogy végre saját magam ura vagyok! Sosem értettem meg, miért kell az embereket mindig beszervezni, uniformizálni, és mindenképpen elérni azt, hogy ne legyenek saját elképzeléseik munkájukról. Én úgy éreztem, van elég eszem ahhoz, hogy másoktól függetlenül boldoguljak, s ne kelljen idegen tanácsokból élnem. Ha az állaton megkönyörülünk, szabadon engedjük... az emberrel ezt miért nehezebb megtenni? Azután jött hatvannyolc, amikor a vágsellyei Szentháromság-szobor előtt az egyik szervezője voltam a helyi tüntetésnek. Hittem, hogy most beharangozunk a kommunistáknak! Nem ez történt: ők harangoztak be nekem - hajtja le fejét a családfő, majd a tizennyolc hónapos vizsgálati fogságról mesél. A történetnek itt váratlanul a jelennek ad találkát. Megtudjuk, egykori elítélésének fő oka- miszerint vállalkozóként pénzt lopott- hamisnak bizonyult, így huszonegy év után rehabilitálták. Ezzel viszont nem ért véget az idővel családi méreteket öltő életút. - Egyetlen percig sem támogattam a kommunista rendszert, de a kapitalista gondolkodásmód sem az enyém. Ki a megmondhatója annak, hová lehetne engem ' sorolni? Ma már ezen nem is gondolkodom, mert megtört ember lett belőlem - állítja beszélgetőpartnerünk, bár a család jelenlegi harca valami másról tanúskodik: arról, hogy Horváth Ferenc közel sem hagyott fel a harccal és elképzeléseivel, sót! Négymilliós beruházás? Árpád hűtószerelönek, Attila pedig építésznek tanult. A két fiatalember nap mint nap bőségesen kiveszi részét a családi vállalkozásokból. Attilára, az idősebbre elsősorban a volán mögött, valamint kereskedőként lehet számítani. Ő kormányozza a két 1203-as tehergépkocsi egyikét.- A harmadik kocsit még javítják, de a negyedik már Árpádé lesz, hogy mozgó szerelőműhelyével bizonyítsa szakmai érettségét - mondja határozottan az apa. Hamarosan fény derül további elképzeléseikre is, amelyek a jelenlegi- Horváthék kontra városi önkormányzat - harcok fő okait képezik. - Vecsén szeretnénk egy üzletközpontot felépíteni, ahol zöldséget árusítanánk, cukrászdát nyitnánk, a pincében pedig borozót., A templommal szemben, a főtéren nagy lenne a forgalom! De a városi önkormányzat nem adta beleegyezését. Pedig mi alkalmazkodnánk az elvárásokhoz, s ha más árura lenne szükség, hát akkor azt szereznénk be- állítja bizton a családfő, aki saját igényei mellett összesen hetvenöt vecsei érdeklődő ügyében a járásban az elsők között élt a transzformáció adta lehetőséggel. - Ez sikerült, de az egykor falu, ma pedig „vecsei oldalként" emlegetett városrész számára két általános iskolai magyar osztályt kiharcolni már nem - egészíti ki mondandóját Ferenc, akinek tekintete nyugtalanságot, de elszántságot is tükrözött. A Vág folyó túloldalán- Két évvel ezelőtt a tervezett vecsei-központú építkezés kivitelezését, majd későbbi üzemeltetését két vállalkozó között osztottuk el. Az egyik közülük Horváth Ferenc, akinek jelenleg is csupán zoldségeladásra van vállalkozói engedélye. Csakhogy az történt, hogy ö az egész beruházást a magáénak szerette volna tudni. Ezt viszont már nem engedhettük, hiszen valóban komoly és reprezentatív építkezésről van szó - mutatja a városi tervrajzokat Ondrej Saling, a Vágsellyei Városi Hivatal alpolgármestere, akit a vállalkozó családdal folytatott beszélgetést követően kerestünk fel.- Miután Horváth úr hangosan összekülönbözött Sáling alpolgármesterrel, inkább velem próbált megegyezni, kevésbé attraktív helyen található területről hallani sem akart- tudjuk meg Andrea Belzárovától, a város föépítészmérnökétöl. - Horváth úr eddigi vállalkozói hozzállása vitatható, és kétségeink vannak afféléi, hogy a jövőben színvonalas szolgáltatásokat tud nyújtani a városnak. Nehéz szociális helyzetét tekintve, és figyelembe véve viszontagságokkal teli múltját mi valóban minden tekintetben megpróbáltunk eleget tenni kéréseinek - kapcsolódik be most már a beszélgetésünkbe az irodába lépő Imrich Pleidel, a körzeti környezetvédelmi hivatal vezető dolgozója.- A Galántai Stavex építőipari társaság ugyan garantálja a beruházás színvonalát és kezességet vállal Horvát úr jövőbeni tevékenységéért, valamint jelenbéli fizetőképességéért, félő azonban, hogy a szépen induló vállalkozást éppen a tulajdonosa süllyeszti majd az elvárt színvonal alá! - állítja Belzárová építészmérnök. A városi önkormányzat dolgozóinak egybehangzó véleménye, hogy a Horváth család sok szempontból nem tekinthető megfelelő vállalkozónak a város egyik leendő legimpozánsabb üzletközpontja üzemeltetéséhez. Megtudjuk, az 1990-ben jelentkező társvállalkozó mára lemondott arról a szándékáról, hogy az említett családdal együtt vállalkozzon. - Horváth úr olyan kabátot szeretne magára húzni, amely nem biztos, hogy rá illik, - egészíti ki eddigi mondanivalóját Saling alpolgármester. A Horváth család elégtételt kér az évtizedeken át tartó nyugtalan életért és állandó zaklatásért. Napi huszonnégy órás munkával próbálja bizonyítani jogosultságát egy olyan központi vállalkozásra, mint amilyent a Galántát birtokba vett milliomosok mondhatnak magukénak. A város ezzel szemben egy mutatós üzletközponttal szeretné gazdagítani a Vág másik partján élőket. A konokabb, nyakasabb fél valószínűleg úgy érzi majd, hogy elképzelései feladására kényszerítették. Ám egy kis kompromisszummal a város és a vállalkozó egyaránt jó üzletet mondhat a magáénak. Csupán a csodák maradnak el: a régi sebeket ugyanis nem biztos, hogy az új gyógyszerekkel meg lehet gyógyítani. SZÁZ ILDIKÓ A közelmúltban képtárat avattak a kis településen. A Galéria a majdani múzeum szerves részét fogja képezni. A város(uka)t féltő lokálpatrióták mindenképpen szeretnék, ha az egykori helyiségekből elporzott értékek viszszakerül(het)nének Ipolyságra. A képtáravatóról szóló híradásomban már említettem: az egykori Honti Múzeum tárlatanyaga Selmecbányára került.- Egyszerűen felpakolták az anyagot - írta levelében például Rozsnyó József és mars, elvitték. “ Az önkéntes kultúrmunkás részletesen elmondta lapunknak az esetet .. Zsolnai Ernő főpolgármester ugyan nem a város szülötte, ám ma már a nagy múltú településen él, s ipolysági lakosnak vallja magát. Szeretné, mondta a minap, tMKaz önkényesen felszámolt múzeum ma fellelhető tárgyai végre valahára visszajutnának a városba. Minél előbb dűlőre szeretné vinni az ügyet Danis Ferenc mérnök, az újdonsült Galéria igazgatója is. A nyugalmazott iskolaigazgató a témakör alapos ismerője. Tőle tudom például, hogy a múzeum, amely a Kaszinó épületének felső emeletein működött, a Pongráczok jóvoltából 1899-ben létesült. A közadakozók városi és megyei tisztviselők, Ipolyság közéletének befolyásos személyiségei voltak. KezdeményezésüRre eleinte elsősorban különféle képek, rajzok, festmények kerültek az intézmény tulajdonába. Kíváncsi voltam, miért szorgalmazzák annyira Danis Ferenc és társai a múzeum visszállítását?- Úgy érezzük - nyilatkozta a fiatalos mozgású férfi -, a városhoz kötődő nagyjaink emlékének őrzése az utókor egyik becsületbeli kötelessége, s mindenkori feladata. Ipolyság várostörténeti krónikája is eléggé kurtán-furcsán említi csak a tárlat elhurcolásának történetét. A tárgyak, szól a híradás, s jól emlékszem a leírt szövegre, felsőbb intézkedésre, utasításra kerültek Selmecbányára. Az anyag az Óvár raktárhelyiségeiben letétben található... Reméljük, az ottani Múzeum új igazgatójával, dr. Jozef Labudával sikerül az ügyben közös nevezőre jutnunk, hisz a kinevezett szakember jószerével földink, Hontnémetiből származik, s remélhetőleg megértőén kezeli majd kéréseinket. Danis Ferenc azon kevesek egyike, akiknek birtokában van az elszállított kiállítási tárgyak teljes névjegyzéke. Lehet, , vélekedik, hogy valakiknél megvannak a múzeum megszüntetésére vonatkozó hivatalos iratok is. A levéltár anyagát az oroszok kiszórták a helyiségekből, s a paksaméták között bárki válogathatott kedvére... Az elorzott tárgyak listáját érdemes átböngészni. Az 1902-ben, Pongrácz Elemér szerkesztésében kiadott Honti Múzeum Képes Katalógusa részlete sen taglalja, mik találhatók a Megyeháza épületében berendezett múzeumban. A címereken, okleveleken, rézkarcolatokon, olajfestményeken túl - adja hírül a katalógus - a rendek és káptalanok jelvényei, valamint többek között harci eszközök: kardok, mellvértek, szuronyok, buzogányok no és persze Remélem - bizakodik Danis Ferenc - az egykori múzeum kiállítási tárgyai közül minél több visszakerül Ipolyságra könyvek s egyéb múltidéző, történelmi értékű irományok is találhatók. A képtárigazgató pedagógus derülátó.- Elsőként - szögezi le - be kell jegyeztetnünk magunkat a szlovákiai múzeumok szövetségébe, hogy önálló jogi személyként tárgyalhassunk a Selmecbányái kollégákkal. Nem tudjuk pontosan, az évek során mi maradt épségben a ,, rejtőzködő" tárgyakból, de ha fele létezik csak és ennek a nagyobb részét rövid időn belül visszakapjuk, már elégedett leszek. A közelmúltban - a városi hivatal vezetőinék a közvetítése révén - már járt küldöttség „kiadatási ügyben“ a Selmecbányái múzeum vezetőjénél. Az igazgató megígérte, feltérképezi, mi hol található meg a szóban forgó darabokból. A jövőben a ságiak külföldi segítséget is igénybe vesznek a tárgyalásoknál. A város belátható időn belül épületet is tud a majdani múzeumnak biztosítani ... A további fejleményekről természetesen mi is beszámolunk olvasóinknak. ZOLCZER LÁSZLÓ Dinnyét vegyenek! - mosolyog Ferenc csábosán a vevőkre
