Szabad Földműves Újság, 1991. június (1. évfolyam, 87-111. szám)
1991-06-12 / 96. szám
1991. június 12. í( ÚJSÁG )| c Kultúra Székely tavasz D Levél-féle Bohumil Hrabalnak 5 Gyönyörű küldetés énekelni. Gyurcsó István a diószegi Vox Humánénak írt Biztatója ma is érvényes a galántai énekesekre is. Ebben a szellemben indultunk április utolsó napján Józsa Mónika vezetésével a Kodály Zoltán Daloskörrel, a galántai magyar gimnázium leánykarával és a gimnázium népzene együttesével, a „Fakókkal“, hogy május első hetét a Székelyföldön töltsük. A sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium tanári kara és szülői közössége fogadott. Feleségemmel ötven éve énekelünk énekkarban, de ekkora élményben még nem volt részünk. Egy autóbusszal, egy mikrobusszal és az utunkat nagyszerűen szervező Mézes Rudolf vezette Csemadok-gépkocsival jártuk felfedezni, újrafelfedezni népünk kincseskamráját. Három napon át Kónya Ádám pedagógus, történész, a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum kutatója, tartózkodásunk harmadnapján Kisgyörgy Zoltán geológus, etnográfus volt a vezetőnk. Ízelítőt kaptunk nemzeti kultúránk helyi vonatkozásaiból. Ha ma is érvényes volna ez a szabály, hogy „Vándor oldd meg sarudat, mert szent föld amin jársz“, mezítláb kellett volna járnunk, mert nem volt hely, alhnire ez ne illett volna: Eresztvény a Kökösön hősi halált halt Gábor Áron pihenőhelye, Csernáton tájmúzeum, Bőd Péter és Végh Antal ágyúöntő szobrával, Dálnok Áron őrizte főterével, két kőrútjával és az azokat összekötő sugár-sikátorokkal, amelyekben faragott ház, Kapu, tornác mind egymás szomszédja. Torja véget nem érő faluja, a földrengés sújtotta bálványosi várrom - az Aporok emlékével —, ahová felkúsztunk. Aztán a Szent Annató ezüstös-fodros felületével, amibe a gyerekeink mezítláb (a karmesterünk is!) belegázoltak. Megoldhattuk volna sarunkat Csíkszeredán a kollégiumban, majd Csíksomlyón, ahová Mónika viszszavitte bemutatni a csíki zarándokéneket. xxx Másnap reggel a Mikó Kollégium udvarán jókedvű gyermeknyüzsgésben volt részünk. Kisgyörgy Zoltánnal indultunk, aki nemcsak a föld feletti jelen életről, hanem a múltról, a föld felszíne alatti vulkanikus mozgásról, a hegyekről, erdőkről, a bányakincsekről és borvizekről is beszélt. Azt, hogy a kollégium nyüzsgő népe honnan vette meséit Elek apó Benedek-kúriájában láthattuk meg Kisbaconban, és láthattuk mindnyájunk mesemondójának ükunokáit is. Láttuk a bányászok által megújított olasztelki Dániel-kastélyt, a megőrzött dendrológiai gyűjteményt a parkban. Vargyason a Sütő család tizennégy nemzedékes faragó és ládafestő művészetében gyönyörködtünk. A zsúfolásig megtelt baráti római katolikus templomban a lelkész fogadóbeszédében elmondta: „A mi Bethlen Gáborunk járt nálatok Pozsonyban, királynak is megválasztották Besztercebányán 1620-ban!“ Aztán fohászt énekeltünk, és nem volt közülünk olyan, akinek ne lett volna könynyes a szeme. A köpeci keresztútnál megemlékeztünk a székelyek emberfeletti magatartásáról. Jártunk Nagyajtán, az ősi unitárius vártemplomban, ahonnan Bugár Zoli, a „Fakók“ prímása csak kalandos körülmények között szabadult. Viszont neki volt a legnagyobb sikere az éjfélig tartó, kürtőskalácsos, szilvapálinkás hangversenyen, ahol a vártemplom lelkésze volt a főházigazdánk. Egyébként Kriza János is e falu szülötte, aki Vadrózsáiban kiadta a székely népköltészet összegyűjtött remekeit. xxx Verőfényre ébredtünk szombat reggel, az éjjeli eső még ragyogóbbra mosta Sepsiszentgyörgyöt. Ismét Kónya Ádám vezetett bennünket, először a helyi vártemplomba, a történelmi hegyre, ahol még a befedett várárok is tömegsír. Megtudtuk, hogy az elmúlt másfél évtizedben négyszer volt itt földrengés. Ennek a vártemplomnak a födémét vasbetonív tartja össze. Lent a városban megcsodáltuk a Székely Nemzeti Múzeumot, Kós Károly alkotását. xxx Vasárnap Kónya Ádám Zágonra vitt el a Mikes-kertbe. Útban megcsodáltuk a rétyi nyírt, ezt a szigetszerű futóhomokos rezervátumot, s a havas Kárpátok övezte háromszéki síkot. Egy lélegzetvételre megálltunk Csomakőrösön, aztán irány tovább Kovásznára, ahol a református templomban énekeltünk. Még keresztelő is volt. A gyülekezet tagjai láttak bennünket vendégül. Kovászna járási székhely, mindenütt Utóirat: kétnyelvű feliratok. A főtéren Körösi Csorna Sándor nagyon szép szobra. Vasrács mögött fortyogógőzölgő „Pokolsár“, vulkanikus iszapforrás. A vendéglátó családnál barátkozás három generációval. Délután a kicsiny kultúrházban lelkes közönségnek énekelhettünk, a ,,Fakók“-at itt is szívére ölelte a helyi ifjúság. xxx Másnap reggel vendéglátóink Kikísértek, felcsomagoltak az útra, elláttak minden jóval, még az álmunkat is ellesték, még a kertünk számára is jutott élő emlék. És elindultunk hazafelé. Átutaztunk a Hargitán, Székely udvarhelyen, a buszból láttuk Orbán Balázs, majd Tamási Áron kopjafás, faragott emlékhelyét. Korondon benéztünk a cserepesek műhelyébe. Tordán, ahol 1568-ban Erdély országgyűlése (Európában elsőnek!) kinyilatkoztatta a vallásszabadságot - csak átszáguldottunk, Marosvásárhelyen láttuk a nemrég felállított kopjafákat a főtéren. Délután Kolozsvárra érkeztünk, a Házsongárdi temetőben láthattuk többek között Kós Károly, Apáczai Csere János, Tóthfalusi Kiss Miklós és Szenczi Molnár Albert sírját. Kalotaszegen láttuk Kőrösfőt, ezt a gyöngyszemet és Bánffyhunyadot ősi templomával. Éjjel értünk Nagyváradra, fiatalok vettek bennünket gondviselésükbe („Tizentúliak szövetsége“) és vittek kit-kit a maga családjához. A szegény ember vendégszeretete kétszeres tiszteletet érdemel! Száguldottunk hazafelé, tele a lelkünk a megélt gyönyörűségekkel és egy örökké feszengő vággyal, hogy ide újra el kell jönni és ezt a barátságot meg kell tartani a fiataljaink számára is. SZAMÁK ISTVÁN Soha nem szerettem a nyílt leveleket. Mindig az volt az érzésem, hogy a legkevésbé a címzettnek szólnak, mert már eleve a nyilvánosságnak szánják őket. Fontoskodók, álszentek és egy kicsit hamisak is. A kirakatba szánt énünk írja őket, nem az, aki néha nyüszít a magánytól és jó szóra, simogatásra éhezik. Ezért nem akartam Önnek levelet írni. Nem is tudom, szavakba lehet-e egyáltalán önteni azt a rengeteg érzést, gondolatot, amit önnek köszönhetek. Talán, ha segítene... Ülnénk valamelyik prágai kiskocsmában két krigli sör mellett és együtt álmodnánk: lángoló hc.tytyúkról a Vltava vizén, részegen hunyorgó holdról, arról, hogy a Riviéra mindig ott van, ahol éppen jól érezzük magunkat. Jó, hogy látni akarta, látni merte ezeket a dolgokat, mert nem csak magának, nekünk is látta őket. Most már én sem megyek el egyetlenegy összefirkált fal mellett sem anélkül, hogy el ne olvasnám, mit üzentek rajta nekem, nekünk. Most már tudom, hogy sokan vagyunk álomlovagok, gyengéd barbárok, bolondok - egyedül. A minap hazavittem egy ócska zseblámpát. Azé az éjjeliőré volt, aki a faluszéli gabonaraktárra vigyázott, és mindenkinek a szemébe világított vele. Mogorva vénember volt, senki sem szerette. A múlt héten temették, de a zseblámpája még napokig az árok szélén hevert. Talán a fény hiányzott neki, azért halt meg. Mindenkinek hiányzik a fény, Bohumil. Valami picike sugár, ami ott bujkál minden egyes sörösüvegben, ott csillog a plüssmackók fekete gombaszemében, és ott világít az útszéli kilométerkövek foszforeszkáló sávjaiban is. Azért, mert emberek csinálták őket, hogy a másiknak örömet okozzanak, hogy óvják, féltsék, szeressék egymást. Mondja, miért olyan nehéz mégis olykor meglátni a dolgok, szavak, tettek mögött az embert? Miért dadogunk mindannyian, amikor valami szépet, kedveset kéne mondanunk, miért nem merjük egymást megsimogatni? Talán a kiszolgáltatottságtól félünk... Olyanok vagyunk, mint a maga bolyhos kiscicái a kerszkói erdőben. Még örülünk a simogató kéznek, dorombolunk is talán, de fél szemmel már a menekülés útját keressük. Pedig maga mondta, hogy a ki nem mondott szavakat, az elmulasztott érintéseket, az elszalasztott pillanatokat már soha nem lehet visszahozni. És hogy csak akkor nem leszünk valamennyien vesztesek, ha megtanulunk adni egymásnak, ha nem csak nézzük, de látjuk is egymást, ha a szavaink mögött sokkal több is lesz már, mint a puszta jelentésük. Bohumil, én tudom, hogy egymás szemében létezünk csupán. Mindegyikünk kicsi is. nagy is, szép is, csúnya is, jó is, meg rossz is egyben - attól függően, ki nézi. Nagyon kevesen vannak, akik olyannak látnak bennünket, amilyenek vagyunk. A legtöbbnek nincs képzeletbeli zseblámpája, amivel belénk világítana, nem is akar. Talán nem vagyunk egymásnak fontosak. Vagy csak nem tudjuk, nem merjük kimondani? Bohumil, ugye magában is lakik egy szép, tarka pillangó? A szárnyain hord minden érzést, gondolatot, ami ott bent születik. Tarka álmok, csodaszép gondolatok pompáznak a pilleszárnyakon már 77 éve. A lepkék nem szeretik a magányt. Egész életükben hasonló szárnyú társakat keresnek, akik értenék az álmaikat, akik számára ugyanazok a szavak ugyanazt a valóságot jelentenék. Tudom, hogy a maga bölcs gyönyörű lepkéje sosincs egyedül. Gyermeki áhítattal csodálkozik a hétköznapok furcsaságain, egyszerű dolgokat ruház fel hűvös hatalommal és nagyon szereti ezt a bolond világot. Tudja: „az élet még mindig ér annyit, hogy teljes lélekkel éljük“. Vándor, mit láttál mégis? Nem láttam egyetlen megrongált fát. A kocsikon gumiabroncs. Szegények, de szeretik a lovat. És a sok csikót! Gondosan művelik a földet!, Az asszonyok soványak, nem túl vidámak. Gyönyörű gyermekeik vannak. Vargyason a Sütő család tizennégy nemzedékes fafaragó és ládafestő művészetében gyönyörködtünk VRABEC MARIA Kányádi Sándor Vannak vidékek vannak vidékek ahol a fölösleges kutya- s macskakölyköket vízbe ölik vagy elevenen eltemetik de mielőtt még a szemük kinyílt volna de mielőtt még a szemük kinyílt volna 1974 Metszet vannak vidékek gyönyörű tájak ahol csak keserű lapi tenyészget sanyarú sorsú emberek szomorú szemében alig pislogó mindegyre el-ellobbanó fakó reménység révedez hogy egyszer mégis vége lesz fekete kendők kalapok pergamen arcok alattuk s mint a kezek a térdeken ülnek maguk is félszegen a velük rozzant egy-rokon megszuvasodott padokon Sz. I.