Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1987-12-05 / 48. szám
SZABAD FÖLDMŰVES, 1987. december 4 „Tavaszi szél vizet áraszt* - X. központi döntő 2. Szólisták, hangszeres és folklórcsoportok Lapunk múlt heti számában beszámoltunk a Tavaszi szél ... Jubileumi évfolyama legjobb éneklőcsoportjainak versenyéről. Míg tehát múltkori írásunk témája egyetlen kategória volt, e második részben nem kevesebb mint öt kategória képviselőiről kell szólnunk, amelyek azonban együttvéve is alig haladták meg az éneklőfcsoportok számát. Emlékezetfrissítőként: a verseny idei évfolyamában a rendezők már nem tettek különbséget a hagyományőrzők és a hagyományápolók között, s módosult a versenyzők értékelése is: a sok vitára okot adó, sokaknak keserű szájízt okozó helyezéseket úgynevezett minősítés váltotta tel, melynek fokozata arany, ezüst vagy bronz lehetett. Ami pedig az egyes népművészeti ágazatok képviselőinek számbeli aránytalanságát illeti — nyilván a valóságban is ilyen és ehhez hasonló az arány. Énekelni kétségtelenül könnyebb, mint hangszeren játszani. De most már valóban térjünk rá a még hátralévő kategóriákra, illetve azok képviselőire. A SZÓLÓÉNEKESEK •mezőnyében hat versenyzőt láthattunk-hel Ihat tunk, négy nő és hat férfi megoszlásban. A legalacsonyabb minősítés ebben a kategóriában az ezüstfokozat volt: a dunaszerdahelyi fDunnlská Streda 1 Szabó Ildikó, a vói Vígh Sándorból és a százdl (Sazdice) Borka Lászlóból; mindketten együtteseik fellépése keretében adtak elő néhány szőlószámot. A Príbojszky-iskola képviselője, Vígh Sándor ezüst, Borka László pedig arany minősítést kapott a zsűritől. Ahhoz a néhány gondolathoz, amely ide kívánkozik, a citerazenekarok versenyénél még visszatérünk; ez egyébként ebben az évfolyamban A HANGSZERES EGYÜTTESEK kategóriájaként lett meghirdetve. A címkével kapcsolatban felmerülhető félreértésekre múltkori számunkban már utaltunk; kétség nem férhet hozzá ugyanis, hogy például a táncház — vagy parasztzenekar is „hangszeres együttes. Ezért a „Citerazenekarok“ és a „Táncházzenekarok“ megnevezés mindenképpen differenciáltabb lett volna, annál is inkább, mert — mint már említettük — a „hangszeres együttesek“ mezőnye ezúttal kizárólag citerazenekarokból é!M. Szám szerint háromból; közülük kettő — a nagycétényiek és a tešedíkovói Csillag — ezüst, a százdi pedig arany minősítéssel végzett, betetőzve ezzel a Lévai (Levice) járásbeli község képviselőinek sikerét. Az utóbbiak érdemei elismerése mellett is úgy érzem: ha valahol vitába lehet szállni a bírálóbizottság döntésével, akkor éppen ebben az esetben. A citeramu-Süttő Anna nagycétényi (Veľký Cetín) Mészáros Ferenc, a losonci (Lučenec) Szabó Szilvia és a nagytúri (Veiké Túrovce) Tóth Géza kapta. Arany minősítéssel két fellépőt jutalmazott a bírálóbizottság: a nagytúrl Sliacky Mónikát és a koloni (Kolifiany) Stitfő Annát, űk ketten — illetve az „ezüstösök közül Szabó Ildikó és Tóth Géza — példázzák talán a legjobban, mennyire lényegtelen a néphagyományok éltetése szempontjából az, hogv ki „hagyományápoló“ és ki „hagyományőrző“ a régi értelmezés szerint. Sliacky Mónika a résztvevők legfiatalabb, Süttő Anna pedig a legidősebb nemzedékét képviselte: ebből eredően természetesen voltak közöttük különbségek, például az előedásmódban, de .minden különbséget elmosott az, arai mindkettejükből kisugárzott, s ami négy évtized távlatából is összekötötte őket: a népdal őszinte szeretete. Ugyanezt mondhatjuk el a már említett Szabó Ildikóról és a verseny legidősebb résztvevőjéről, a, 75 éves Tóth Gézáról: ez a bizonyos összekötő kapocs az ő esetükben öt és fél évtizedet hidalt át... Végezetül néhány szó a kategória két legsikeresebb képviselőjéről: Sliacky Mónika aktív tagja faluja Csemadoka lapszervezetének, folklórrendezvényeik állandó szereplője. A Tavaszi szél... versenysorozatába először az 1983-as évfolyam alkalmával kapcsolódott be, amikor a területi döntőig jutott. Süttő Annát, a Csemadok Kiváló Népművészét csak nótafaként ismerik nemcsak. Kolonban, hanem csaknem valamennyi zoboraljai magyarlakta településen. Idestova két évtizede vesz részt minden jelentő эеЬЬ hazai magyar folklórrendezvé nyen, többször került be mpr а Та vaszi szél... központi döntőjébe is. Folklórkincsünket nemcsak eredeti zoboraljai népdalokkal, de más néprajzi jellegű ismeretekkel is gazdagítja: egyedülállóak például népviseletbe öltöztetett babái és népi hímzései. varrottasai. A szólistáknál maradva, a legszerényebb kategória, A HANGSZERES SZÖLISTÄK Sliacky Mónika zsika hagyományos és új felfogásban játszó képviselőinek megítéléséről van szó, akik talán először „kerültek szembe“ egymással ennyire elkülöníthetően népzenei versenyünk legmagasabb színtű fórumán. Mivel ebben a műfajban is közös magyar hagyományainkból építkezünk, nem lenne szabad figyelmen kívül hagynunk a ctterazene, illetve általában a citera, mint hangszer magyarországi újrafelfedezését és -értelmezését. Annál kevésbé, mivel ennek úttörői a citeramuzsika európai, sőt világviszonylatban is kétségtelenü' legjobb művelői: Príbojszky Mátyás és követői. Az általuk képviselt iskolához pedig hazai tájainkon egyértelműen a fogékony és rendkívül tehetséges fiatalokból álló tešedíkovói Csillag citerazenekar tagjai állnak a legközelebb, mér csak azért is, mert a magyarországi mester rendszeres szaktanácsai, mondhatni felügyelete mellett dolgoznak. Ugyanez mondható el a sládkovifiovőiakról Is, akik ugyan „csupán“ élneklőcsoportjukat kísérték, tehát az együttesek versenyében nem álltak rajthoz, ám szólistájuk, Vígh Sándor kétségtelenül a Príbojszky Mátyás nevével fémjelzett irányzat követője. Persze, ellenérvként felhozható, hogy a Tavaszi szél ... vezérgondolata az eredeti néphagyományok őrzése, az a bizonyos sokszor emlegetett „tiszta forrás“; a hagyományokat azonban éppen azzal tehetjük még élőbbé, ha nem merevítjük őket holt állóképpé, hanem alkotó módon továbbfejlesztve építünk rájuk. Szép elismerése lehetett volna ennek a valóban kitűnő tešedíkovói együttes aranyfokozatú minősítése, amely egyben a két irányzat egyenlő súlyát, egyforma rangját is jelképezhette volna. Ugyanilyen megfontolás alapján érdemelt volna „megosztott“ arany minősítést a szólőciteráspk kategóriájában Vígh Sándor; a bírálóbizottság részéről is jó alkalom lehetett volna ez annak demonstrálására, hogy nem csupán a szigorú konvenciókhoz ragaszkodnak, de figyelembe veszik az új, megváltozott értékszempontokat is. Biztos, hogy senki sem beszélt volna „szentségtörésről“; ellenkezőleg, a következetesség, a régi és az új ötvözete iránti fogékonyság kitűnő példáját láttuk volna benne. Csak sajnálni lehet, hogy nem így történt; annál is inkább, mert az ilyen szintű versenyen való értékelés nagy hatással van a résztvevők további munkakedvére, s nem utolsósorban önbizalmára is. A hivatalos besorolásban az ötödik kategória volt A TÄNCHAZZENEKAROK csoportja. Négy együttes képviselte, ■jellegzetes „paraszti“ hangszerfelállításban: a rozsnyői (Rožňava) Pityóka, a somorja! (Samorín) Csalló. a štúrovói Rajcsúros és a gatántai (Galanta) Csiholok. Az értékelés ismertetése előtt mondjunk előbb néhány szót az együttesekről. A Pityókának volt már egy elődje, mégpedig a sokkal „józanabb“ nevű Kiskndmön; mai felállásukban alig egy éve műkődnek, így mindenképpen siker számukra az országos döntőn való részvétel. Gazdagabb múltra és számottevőbb eredményekre tekinthet vissza a Csalló; még 1977-ben alakult, és azóta önálló csoportként három ízben kapcsolódott be a Tavaszi szél... versenysorozatába. Az „önálló csoportot“ azért kell hangsúlyoznunk,, mert az együttes sokáig a helyi, azonos nevű ténccsoport kisérőzenekakaraként működött. Ami pedig až eredményeket illeti: az Ürge Mária vezette csoport legutóbb, 1985-ben 1. helyezést szerzett a verseny központi döntőjében. Nem lehetett még ott viszont a štúrovói Rajcsúros táncházzenekar, mivel mindössze két éve alakultak, a Csemadok Štúrovói Helyi Szervezete kebelében; a háromtagú együttes vezetője Szép Rudolf. „Egyidősek“ velük a Pálfi Zsolt vezette galántai Csiholok; ők jelenleg a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes kísérőzenekaraként működnek. A külön kategóriát indokolja, hogy valóban sajátos színfolt volt a táncházzenekarok versenye. Jó hallgatni ezt a fajta muzsikát, a primhegedű, brácsa, bőgő igazi „magyaros“ összjátékát, s hozzá a felszabadult éneket; ez volt az, .ami mind a négy együttest egyformán jellemezte, s ami a tapsokból ítélve a szép számú közönséget is a legjobban magával ragadta. Amellett nem vitás, hogy igényesség, hangszertudás, felkészültség szempontjából egyaránt e kategória képviselőivel szemben a legmagasabbak a követelmények; csak örülhetünk, hogy ennyien kerültek ide, s hogy rajtuk kívül még jónéhány Ilyen együttesünk van. Ami az értékelést Illeti, Itt sem volt „ezüsténél roszszabb minősítés; ezt a Pityóka és a Rajcsúros érdemelte ki. Megérdemeltnek látszik a Csiholok aranyfokozatú minősítése, abban pedig laikus és szakember néző csak egyetérthet a zsűrivel, hogy méltán kapta ugyanezt az elismerést a somorjai Csalló. Mindenképpen kijárt. nekik azért a A lédeci folklórcsoport következetes munkáért, amellyel évek óta népszerűsítik Dél-Szlovákia jellegzetes népi zenekultúráját, azon belül is elsősorban a Csallóköz népdalkincsét. A kitünően menedzselt együttes (ez sem utolsó szempont!) ma már valóban a legjobbak egyikének számít Szlovákia magyarlakta vidékein. А VI. kategória, éspedig A FOLKLÖRCSOPORTOK képviselői következnek. A négy együttes — az imregiek (Brehov),' a hidegkútiak (Studená), a hussaiak (Buša) és a ládeciek (Ladicc) — azt hozta a színpadra, ami értelemszerűleg az ő kategóriájukban esett latba a legnagyobb súllyal: a látványt. Természetesen szemet gyönyörködtető volt mondjuk az éneklőcsoportok ■színpompás népviselete is, de a folklórcsoportok esetében a látványnak ennél jóval fontosabb funkciója volt. Egy-egy község vagy zártabb tájegység dalkultúrájával ötvözött néphagyományaít jelenítette meg, amelyek ilyen vagy hasonló formában széles körben elterjedtek voltak, de máig csak ott tudtak fennmaradni, ahol különösen erős gyökereik voltak. Na és természetesen ott, ahol akadnak odaadó hagyományápolók, akik e szokások életben tartásáért áldozatokat Is tudnak hozni. Mindenképpen érdemes őket közelebbről is bemutatni. A szlovák és a magyar nyelvterület határán fekvő Imreg községben éppen e sajátságnak, valamint a település viszonylagos elzártságának köszönhetően sok néphagyomány maradt fenn. A falu lelkes hagyománypártolói éltek is ezzel a lehetőséggel, mert például a Tavaszi szél... legutóbbi évfolyamában a lakodalmi szokások felelevenítésével az első helyen végeztek; érdemeiket semmivel sem kisebbítette, hogy kategóriájukat a kürti (Strekov) „libapásztorlányokkal“ mindössze ketten képviselték. Idén a szénabetakarításhoz kapcsolódó népszokásokat dolgozta fel az Adám Erzsébet vezette csoport; jutalmuk ezüstfokozatú minősítés lett. A Nagykürtösi (Veľký Krtíš) járás Bússá községének folklórcsoportja még 1975-ben alakult; vezetőjüknek, Bombor Gáborné néprajzgyűjtőnek a csoport irányításán kívül más érdemei is vannak néphagyományaink életében tartásában. Magának a csoportnak a most bemutatott Kendőlakás című összeállítás volt a hatodik folklőrfeldolgozása; az ízes népi megnevezés alatt a jegykendő átadásával kapcsolatos néphagyományok értendők. A gondosan koreografált, színes népviseletet felvonultató összeállítás szintén ezüstfokozatú minősítést eredményezett az együttesnek. Alaposan rácáfoltak az első fellépő hátrányos helyzetével kapcsolatos hiedelmekre a hidegkútiak: a Mag Elvira és Virág Bertalan vezette csoport úgy indította ezt a szép estét, hogy az valóban maradandó élményt jelentett. A Csemadok Kiváló Népművészeti Csoportja ezúttal a fonóházak hangulatát elevenítette fel az ultramodern kultúrpalota színpadán; az összeállítás eredetiségét és hűségét a zsűri arany minősítéssel honorálta. S végül: a folklórcsoportok mezőnyének negyedik résztvevőjéről, az ismert néprajzgyüjtő. Jókat Mária által irányított lédeci csoportról valóban csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk. Nemcsak azért, mert idestova két évtizede dolgoznak folyamatosan; nem is csupán amiatt, hogy a húsz év során külföldön is sikerrel terjesztették a Zobor-vidék jellegzetes magyar néphagyományait. Hanem egyszerűen azért, mert amit itt nyújtottak — lenyűgöző volt. A Szent Iván napi tűzugrás szokásaiból adtak ízelítőt, három nemzedék bevonásával; a cikkíró nem is tudja, hogy ezt a tényt, vagy az előadás tisztaságát, elevenségét, spontaenitását említse az első helyen... Az szinte már csak a margóra kívánkozik az ő esetükben, hogy az együttes szintén a Csemadok Kiváló Népművészeti Csoportja kitüntetés viselője; hogy mennyire nem egykori érdemeik, hanem mostani produkciójuk emelte őket a legjobbak közé, mi sem bizonyltja jobban, mint hogy arany minősítésük mellett ők kapták a Bratislava! Népművelési Intézet küiöndíját is. Az elmondottak után szinte frázisként hat, de hozzá kell tennünk: megérdemelten. Összefoglalásként csak annyit mondhatunk, ami az eddigiekből amúgyis kitűnik: a Tavaszi szél... idei évfolyama minden szempontból méltó volt e kerek jubileumhoz. Szervezésileg impozáns és gördülékeny volt, a változtatások pedig minden téren egyértelműen csak hasznára váltak. Szándékosan kerüljük a frázist, hogy a „mozgalom“ hasznára; bántónak érezzük annak a felbecsülhetetlen kincsnek az őrzésével és ápolásával kapcsolatban emlegetni, amely egykor apáink, nagyapáink életének elválaszthatatlan része volt. Maguk a résztvevők érezhetnék — joggal! — a legsértőbbnek magukra nézve, ha valamiféle „mozgalom" reprezentánsaivá degredálnánk őket; hiszen nem tesznek ők mást, mint őrzik elődeink dalait, népszokásait. Azért, mert ez a számukra örömet okoz; azért, mert úgy érzik, tartoznak“ennyivel apáik emlékének. S ha ez számukra egy országos versenyen bármilyen fokozatú elismerést eredményez: az csupán adalék, semmiképpen sem elsődleges cél. VASS GYULA mindössze kéttagú mezőnye következik. Két citerásból áll: a sládkoviőo- A százdi citerazenekar A Csalló (A szerző felvételei) r
