Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-20 / 51. szám

8

SZABAD FÖLDMŰVES.

1986. december 20.

Színek és árnyak

Álljunk meg, fékezzük azt a nagy rohanást, legalább most, a családi ünnepek napjaiban és gondolkozzunk el néhány pillanatra! Nézzünk magunkba; nézzünk egymásra! Mikor beszélgettünk el meghitten, bizalmasan utoljára? Mikor figyeltünk a gyerekre igazán? Tudjuk-e, ki a legjobb barátja, hogyan hívják a padszomszédját az iskolában? Kivel tölti az idejét, ha felül a motorra a kapu elölt és csak éjfél után keveredik haza? Mi érdekli a fülrepesztő, vad zenén kívül, vannak-e álmai, azon kívül, hogy sztereót szeretne?

És mi magunk? Ha végignézünk a tökéletesen bebűtornzott, drága szőnyegekkel, füg gönyökkel berendezett óriási házon, a garázsban csillogó autón, mindazon, amit nehéz és fáradságos munkával megszereztünk, vajon tényleg elégedettek vagyunk? Tudunk-e még kedves, értő szót váltani gyermekkori barátunkkal? Szívélyes mosollyal, vidám jónapnttal rákösziinünk e szomszéda inkra? Kilátunk-e, kinézünk-e magas, házunkat védő kerítésünkön túlra? Rányitjuk-e az ajtót magányos, beteg rokonunkra?

A mennyezetig érő karácsonyfa mellett ajándékcsomagok garmada. Izgatott kíváncsisággal, fürkészve bontogatjuk: mit kaptunk. És kedvtelve lessük, a mi ajándékunknak mennyire ürülnek. A- jándékozni, örömei adni jó. De ne feledjük, örömeink forrása bennünk van Abban, ahogyan egymásra figyelünk, s abban is, ahogyan érzéseinket kifejezésre juttatjuk. Nemcsak ilyenkor, pihenés közben, hanem egész évben, hétköznapjaink hosszú során. Hogy gyermekeinket ne kelljen a tévé elé ültetni, ha tiszta érze'meket, szeretetet akarnak látni, s méginkább érezni.,.

H. Mészáros Erzsébet

zá, hogy lekössem magam egy nebulónál. Még néhány nap betegállomány .Imáid azt is beadom neki valahogy j, aztán minden rendben, mintha mi sem történt volna. — Dé..., de há'ha mégse? Mi lesz, ha Iván mégis megtud valamit?... igaz, hogy nem sokai érzek már tránta, de azért egy üjabb válás most megviselne. Elég volt már a csalódásokból... — Mi is az aminek még örülni tudok: csinosnak mondanak, kedvelem a választékos holmit, szeretek jól megjelenni, kocsiba ülni, kiruccanni, szórakozni; szerelem, ha körülrajongnak. Ez mind meq is adatott nekem, de ettől még valahogy sosem voltam igazán boldog. Hátha éppen a gyerek töltötte volna be ezt a kongó ürességet bennem? Hátha valóban csodálatos az anyaság, ha még ezeket a hónapokra ágyhoz kötött asszonyokat is boldoggá teszi?"

Lopva Jankára tekint, akit bár a hetek óta tartó bennjekvés kissé megviselt, sápadt arca, fáradt szeme nyugalmat és derűt áraszt: Ö már tudja, miért vállalja a veszélyeztetett terhesség nehézségeit és a vele járó aggodalma. Tudja, hogy bár a világon ezer meq ezer gyermek születik naponta, mégis minden anya számára kimondhatatlan boldogság- gyermekei várni, világrahozni. lanka születendő gyermekéért nemcsak’ő és a férje, hohem kilencéves kisfia, Tomi is izgul. Olyannyira, hogy a kis szőke leqényke, iskolából hazamenet, kicselezve a portás néni szerrífillességét, hatalmas.' iskolatáskával a hátán szinte naponta besomfúrdál . édesanyjához, hogy várva várt’ kisöccse hogy-' ■ lét-e- felől érdeklődjék, -és- hogy behemót táskájából kipakolja az Öcsike résiére megspórolt iskolatejet. Anyu ezt szigorú parancs terhe alatt köteles

Öcsi gyarapodása végett megj inni, lehetőleg Tomi szeme láttára. Elvégre kilenc éve nem kis idő,. annyit kellett várnia erre. a most már kilátásban lévő „találkozásra". - Egyik ,nap aggodalmas képpel panaszolta, mintha legalább is kisöccse élete forgott volna kockán,hogy tegnap sem feledkezett ám meg róla, csakhogy a rikácsoló portás néni fölön csípte, így sajnos nem sikerült becsempésznie az ,.életmentő“ tejet. Anyu hiába próbálta meggyőzni: a tejet neki kell meginnia, hogy a kicsinek erős, izmos bátyja leqi/en; Tomi ez ügyben hajthatatlan.

Ica mindig könnyekig megj hatódik Janka és tágra nyílt, barna szemű kisfia jeleneién... Gyermekre vágyik. Százszor keblén érezte már az apró, qömbölyded, bársony bőrű' mohó kis életei. Hallani vélte gőJ qiqsélőséi. követni .tétova loHjogását, látni önfeledt jálékát. az elképzelt gyerekszobában... Vállalna érte mindent a világon, a műtétet is vállalta. i\z orvos sikeresnek mondja, persze ezt még hosszantartó kezelés, qyóqyjilrdő, rehabilitáció követi majd. De mii számít mindez, ha arra gondol, hogy felül múl hatatlan értéket kap kárpótlásul, hogy reményteljes látomásai végül is valósággá lesznek.

ölomsüly nehezül a szemvillákra, jó lenne elaludni. De az álom itt nehezen jön. Ehelyett Piroska nővér jelenik-meg áz ajtóban, aki szokásos szobaszemléjét tartja. Most azonban ' nem a megszokott, nesztelen macskaléptekkel közeledik, hanem határozottan lép be, s ujjongva jelenít, hogy Icáéhoz hasonló sorsú szobatársuknak, aki ■ délután került át a szülőszobára, Editnek egészséges fia > született! Lelkendezve ' fogad fák a hírt, majd áhitatos csend ül a szobára, s mintegy tö m fen füst be,n vlsszahan у zik:

Г EMUF 1 - SZÜLETETT;,,:. - i

' ‘ Gyepes Aranka

SIMKÖ TIBOR:

«’S« -„it* “kékŠPtá-l'tfi*' *¥$<*»»*

A pisze kis karácsonyfadísz álomittasan mocorgóit Zavarta a rengeteg fény. ami abban a pillanatban, hogy a doboz teteje felnyílt, zúdult be rá. Csak lassan futott el a tudatáig, hogy elérkezett a pillanat, a várva várt.

— Ébresztői — szólt át felágaskodva a szomszéd szobácskákba, amelyek mindegyikében egy—eqy kis testvérkéje nyújtózkodott, ásítozott.

— Igen. igen — pislogtak azok vissza rá —, márisl Máris egészen felébredünkI — De nem maradt rá idejük, mert egy kéz gyöngéden kiemelte őket a meleg kis kuckóból.

— így ni — mondta valaki —, most pedig nagyon ügyesen és nagyon 6- valósan krepp-papír szalagocskákat húzunk át Itt ezeken a kis karikákon, s máris felaggal hattfulc őket. Na, mit szólsz, fő lesz?

— Nagyon fő lesz, anyukám — válaszolta a csupa kíváncsiság, csupa izgalom kislány, aki a világ összes kincséért sem hagyta volna el most a szobát Még a finom, puha, frissen hullott hóért sem az udvaron, amelyben pedig olyan mulatságosán hempergődzött a két cirmos

Ott röpködött egész délután az illatos zöld fa körül, időnként ayönyörkndve szemlélgette hármójuk alakuló müvét. Mert apuka is segített, óvatos kézzel aggatva a fehér szoknyás szaloncukrokat az ágra. S mire kint leszállt az alkony, s a neonlámpák körül mint rajzó tiszavirágok keringtek a hópihék, a csupa kíváncsiság, csupa izgalom kislány karácsonyfája ott állt teljes gazdagságban. Már csak a díszek hiányoztak róla. De azok Is előkerültek egyhamar. A tavalyi, tavalyelőtti dobozokból méltóságteljesen, hivatásuk fontosságának tudatában vonultak elő a nagy hasú, színes gömbök, a piros mikulások, az egzotikus üvegmadarak, s végül döngő léptekkel egy nagy torony számtalan csilingelő harangocskával. Mindegyikük elfoglalta szokott helyét. A torony a fa hegyébe telepedett, az üvegmadarak leléplek az ágakra, a nagy hasú színes gömbök üayesen elszóródtak az ágak között, vigyázva, hogy ne takarják el a piros mikulásokat.

— Hát ezeket hová aggassuk? — tűnődött anyuka a pisze kis karácsonyfadísz és testvérkéi fölött.

— Majd csak találunk nekik is helyet — mondta apuka, s máris kezdte összébb szorítani a szaloncukrokat s a nagy hasú színes gömböket.

— így, s most adogasd óvatosan — szólt oda a csupa kíváncsiság, csupa izgalom kislánynak.

— Nem lesz semmi baj, apu, én már az óvodában is segítettem fát díszíteni, Hú, apu, azt kellene látnod!

Egy igazi fehér nyuszi őrzi. Ha látnád. milyen mulatságosan mozgatja a bajszáll És hunyorog a piros szeművel. És amikor körbefogództunk, és daloltunk és táncoltunk, a nyuszi hopp, és... faj, apu!

De apunak elállt a lélegzete, és anyunak is, és elállt a színes gömböknek, a mikulásoknak, az üvegmadaraknak, s mind a kis piszét nézték, amint ott feküdt kicsorbulva a kislány lába előtt.

— Jaj, apu — görbült le a szája széle —, én nem akartam, igazán nem. Valahogy kicsúszott a kezemből — s már hüppögött is.

•— Igen — mondta apuka —, az csak természetes, hogy nem akartad. De véletlenül tökéletesen sikerült utánoznod az ugrándozó fehér nyuszit az óvodából. No, jól van — veregette meg az arcocskáját, és lehajolt a kicsorbult karácsonyfadíszért. — Van elég dísz a fán, ezt el is dobhatjuk.

— Ne — ragadta meg a kezét a kislány —, ne dobjuk el szegénykéi! Ha elfordítjuk, nem is látszik, hogy ki van csorbulva.

így aztán a pisze, a most már csorba kis karácsonyfadísz felkerült a fára. Eleinte nagyon boldogtalannak érezte magát, de amikor sorra felszikráztak a csillagszórók körötte, s a kislány szemében, mint egy nagy tükörben meglátta a fényes fát, felderült. Tulajdonképpen, gondolta, én vagyok a világ legszerencsésebb karácsonyfadísze. Most már történetem van. Ebben a csorbulatban itt az oldalamon, mint a borostyánkőbe zárt virágszirom, örökre megmaradt egy pillanat. Egy apuka, egy anyuka és egy önfeledt kislány boldog pillanata. S ahányszor csak elővesznek ezután, mint egy varázsdobozből, kipattan belőlem az emléke.

Ezzel óvatosan ringatózni kezdett. Csillámló fények gyúltak ki rajta, teleszórta velük a szobát.

Karácsony

Karácsony, karácsony, parázs izzik a rácson, dala búból, örömből korom-égen dörömböl.

Dörömböl, dorombol, csillag hull a koromból, jégvtrágos istrángba’ galamb húzza szobánkba.

Gilingelgalangol, harang szól a galambból, béke zsong a parázson, karácsonyi kalácson.

CSANÁDI IMRE:

Karácsonyi pásztorok

Ki pattogtat—durrogtat karikás—ostorral?

pitt—patt, dirr—durr, karikás—ostorral?

Ki tülkölget—tutulgat hosszú ökörsza rvon?

tlillú—tlullú, cifra ökörszarvon?

Ki kolompol—csilingel kolomppal—csengővel?

klót—klót, csing-ling, kolomppal—csengővel?

Karácsonyi pásztorok, pásztorok, azok pattogtatnak, azok durrogtatnak, azok tiilkölgetnek, azok tutulgatnak, azok kolompolnak, azok csilingelnek, zörgetik a kiskapukat, háborítják a kutyákat, házról házra járnak, pohár borért köszöntének, kalácsért kántálnak.

*

к

I

I

Hogyan, milyennek kellene ábrázolni korunk családját, családi körét, életmód-idilljét — és mi lenne a megfelelő ábrázolási mód: festmény, vers, tévéjáték? — hogy legalább fele olyan népszerűségre tegyen szert, legalább néhány éven keresztül olyan visszhangot keltsen, mini Arany János Családi kör című költeménye. amelvet egy évszázadon át idézett nemzedékek sora.

Eljátszottam a gondolattal, s úgy képzeltem — a vers párhuzamai nyomán haladva —, a családi nyugalom időpontja ma is, mint 'Arany korában, az este. Ilyenkor van együtt a család. A vacsora köré gyűlnek kicsinyek és nagyok. Azzal a szerénynek nem mondható különbséggel, hogy a mesélő vendég — és egyúttal a fö helyet elfoglaló családtag — ma a televízió. Ez helyettesíti a tarisznyában hozott kisnyulat épúgy, mint a messziről érkező történeteit, akinek szavát — nem mese ez, gyermek — áhítattal hallgatják. Olyannyira, hogy a töprengő kérdések, felvillanó érzések is belevesznek a kékesen derengő homályba. Idill ez is, ha úgy tetszik, életmód-klisé, olyan pihenést, oldódást kínáló lehetőség, amelyet a körülmények alakítottak ki. s amelyet korunk családja elfogadntt. A művészi ábrázolás azonban — úgy tűnik — akár vers lenne, akár festmény — nem vetítene ki, nem sugározna annyi nyugalmat, mint az említett vers, hiszen nem egymásra figyelő szemek parázsétól lenne fészekmeleg, hanem a képernyőre szegezett tekintetektől feszült. Talán világért aggódó felelősség több lenne benne, mint közeire pillantó szeretet.

Ä szeretet. Nem divatos sző, kényelmetlen, megfoghatatlan, meghatározhatatlan — mondják. Mégis, éppen a televízió rendkívül népszerű sorozata kapcsán derült ki, ma is ezt keresik, ezt nélkülözik az emberek. A Rabszolgasors kerüli szóba, s egy édesanya azt mondta, „odaültettem a lányaimat is, hogy nézzék. Legalább látnak tiszta érzéseket, látják milyen a szeretet.“ Miért kell ezért filmet, tévét nézniük, firtattam. hiszen saját családjuk szeretetében védettségében élnek? Azt nem tudják eléggé becsülni, mivel nem divat tisztelni a szülőt, a felnőtteket, akkor sem ha jók, annál inkább szokás rossznak tartani őket, nem elég ügyesnek, gondoskodónak, gyermekükért élőnek, ha nem adnak meg első szóra

Örömeink

forrása

mindent: magnót, videót, motorkerékpárt, vagy más „fontos“ dolgot, volt a válasz.

ámtalanszor volt már erről szó: értékrendünk bizonytalanná vált, felborult. Önmagunkat — érzéseinket — helyettesítendő, tárgyakat vonultattunk fel, azoktól kívánva, mondják el, jelezzék, fejezzék ki. hogy gyermekeinket, férjünket, feleségünket, testvérünket, szüleinket mennyire szeretjük, menynyire törődünk velük.

Mert kevés az időnk, éppen e tárgyakat, ezek értékét sietünk megszerezni — szeretteinknek. Ezért magunk helyett ismét csak — pótoljanak, helyettesítsenek bennünket — tárgyakat adunk. Órát, rádiót, drága játékokat, minden elképzelhetőt. Soha nem voltak még játékokkal ilyen tömöttek a polcok, a gyerekszobák. És egyre több a beszédhibás gyerek. Soha nem volt még ennyi személykocsi, emeletes ház, teli kamra és az alighogy megszületett csemeték nevére kiállított betétkönyv. És éppen a leggazdagabb járásokban a legmagasabb a fiatalkorú bűnözők és bűnelkövetők száma.

Este fél tizenegy. A nőgyógyászati klinika I2es kórterme elcsendesett. Az éfieli lámpa tompa fényének félhomályában szövik kusza álmaikat az asszonyok, kismamák, leendő anyák A klórszagú, fehér egyhangúságból képzeletben ki ki családjához, kedveséhez, barátnőjéhez, szép emlékeihez menekül egy kis meghitt melegségért. Felidézik, újra meq újra átélik, életük határtalanul boldog és gyötrelmesen nehéz pillanatait. Érzéseikhez Szilvia táskarádiója szolgáltat halk zenei aláfestést. Ezek az elalvás előtti zavartalan órák jelentik a műszerek és ételhordókocsik csörömpölésétől. vizitektől, kórképektől, piruláktól és narkózistól terhes, egyforma napok egyetlen színfoltját.

Szilvia egykedvűen, kifejezéstelen arccal néz maga elé. Mintha az lenne a legfőbb gondja, hogy minél tisztábban fogja a nonstop zenét közvetítő állomási, mintha felhőtlen mindennapjai sorába beleiar tozna ez a kis kórházi epizód, mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog lenne. Am véletlenül elejtett önigazoló megjegyzéseiből az értő figyelem megsejti, mi zajlik Szilvia lelkében a látszatnyuqalom, a színlelt közöny mögött.

„Végre túl vagyok az alig három hónapig tartó anyaságon. Anyaság?! ... Ugyan, semmi ilyesmit nem éreztem. És egyáltalán, nem is tudom, mit kellett volna éreznem ... Véletlenül történt, akaratom ellenére fogant, idegesített, sőt zavart a jelenléte. Más elképzeléseim vannak az életről, veszélyeztette a terveimet. Iván tudomása szerint szolgálati úton vagyok. Kíváncsi lennék, milyen képet vágott volna, ha megtudja, mi a helyzet. Talán még rugaszkodott is volna hoz-