Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1981-09-12 / 37. szám
1981. szeptember 12. SZABAD FÖLDMŰVES, KAVABATA JASZUNARI: ашш я zon az éjszakán az erősödő A gyümölcsöt akkor eltakarták a XI szélben a gránátalma elhullaj• levelek. Most pedig tisztán rárajzolótotta leveleit. A fa alatt, a föl- dott az égre. dön csupasz kör támadt, körös-körül Erő volt ebben a gyümölcsben és hevertek a lombok. a fa tövén a lombok körvonalában is. Kimlko ámulva látta reggel a le- Kimiko odament, s egy bambuszrúdcsupaszltott fát, s ahogy az esővédőt dal leverte a gránátalmát, kinyitotta, elmélázott a levelek hi- Olyan érett volt, hogy szinte kibátlan körvonalán. Milyen különös, csattantak az oldalán a magok. Vilhogy nem túrt bele a lombokba a szél. lógtak a napfényben, ahogy Kimiko A fa tetején egyetlenegy gránát- letette a gyümölcsöt a verandán, s álma fénylett. a nap valósággal keresztüldöjte őket! — Anyám! — kiáltotta Kimiko. — Kimiko kicsit megsajnálta a gyü-A gránátalma! mölcsöt. — Lám csak... — mondta az asz- Amikor ügy tíz óra felé fönn varszony. — El is felejtettem. — Fölné- rogatott a szobájában, egyszerre Keizett az ágak közé, aztán visszament kicsi hangját hallotta, lehet, hogy a konymába. nyitva volt a kertajtó; úgy látszik, Milyen magányosok vagyunk, gon- egyenest a kertbe ment a fiatalember, dolta Kimiko. A verandára hajló ágon Izgatottan, hadarva beszélt, a gránátalma is magányos volt, és elfeledett. Körülbelül két héttel azelőtt átjött hozzájuk Ktmtko hétéves unokaöccse. A kisfiú azonnal észrevette a gránátalmát, és küszködve, keservesen fölmászott a fára. Ktmtko úgy érezte, megelevenedik körülötte a világ. — Ott fönn van egy hatalmas gránátalma! — kiáltotta a verandáról a kisfiúnak. — De ha leszedem, nem tudok lemásznil zaAvolteTHkaneazlem- Na^ Zoltén 'Husztrációja bér keze teli van gyümölccsel, bizony, nem nagyon tud — Kimiko! — hallotta a lány most lejeié mászni. Kimiko fölnevetett, az anyja hangját. — Kimiko, Keikicsi Édes kicsi fiú. van itt! — A tűből kifűződött a cérna. Míg a gyerek be nem lépett a ház- Kimiko sietősen beleszúrta a tűt a ba, senki sem gondolt a gránátalmá- párnába. val. És egészen mostanáig megint — A lányomtól folyton azt hallom, nem gondolt vele senki. hogy még egyszer látni akar, mielőtt Találkozás Hérával és Leanderrel Az elmúlt napokban meglátogattam Bratislava művelődési házát. A rangos intézmény kiadványának fedőlapján jőleső érzéssel fedeztem fel a bratislavai galéria tulajdonában levő, Hero és Leander szerelméről szőlő történetet ábrázoló gobelin sorozat egyik reprodukcióját. Bratislavában az volt az érzésem, hogy egy hatalmas szabadtéri színpadon állok, ahol a természet évszázadok őta változatlan „díszlete“, az ember teremtő munkája nyomán, nagy átalakulásokon ment keresztül. Stabil színfalként látni a lassan hömpölygő vén Dunát, a városközeli dombokat, de a tájba beilleszkedő épületek az évek során mindig új és új arculatot kölcsönöztek és kölcsönöznek e vidéknek. A monumentális Hrodzsln, a nemzeti műemléknek nyilvánított bratislavai vár uralja a Duna menti óváros látképét. Látni innen a régi városházát, a szlnpompás főteret, és barokk stílusú palotákat (melyeknek mindegyike építészeti műremek), a régi kultúrpalotát, a Szlovák Nemzeti Színházat, a XV. századbeli Akadémiát, a keskeny, sikátorszerű utcákban rendezetten sorakozó, faragott kapukkal díszített régi házakat. Az utóbbi évek során új elemekkel gyarapodott a városkép, a régebbieknél merészebb kivitelezésű létesítményekkel, amelyek a város jelenlegi arculatát a korszerűség meghatározó Jegyeivel gazdagítják. Az alapvető változást a korszerű iparosítás hozta. Bratislava „színpadán“ megjelentek a modern ipari létesítmények, melyek megfiatalították a várost anélkül, hogy patriarchális hangulatát csorbították volna. A Slovnaft vegyipari kombinát, a Doprastav építőipari vállalat, a hajózási vállalat, a Technopol külkereskedelmi vállalat csak néhány az iparvárossá rangosult Bratlslavából. Több tízezernyi lakás, korszerűen berendezett üzletek, szociális és kulturális létesítmények, pihenést nyújtó parkok, zöldövezetek — külön-külön és főként együttesen kellemes, maradandó élményt jelentenek a látogatónak. Bratislava lakosai joggal büszkék régi és új, anyagi és szellemi értékeire, azok ápolását hazafias kötelességnek tartják. Elmondották például, hogy a Prímás-palota reprezentációs termében látható, Bratislavai gobelinek néven ismert világhírű kárpitsorozatot az évszázadok folyamán többször, Így a második világháború Idején is elrejtették a Tükörterem előcsarnokának tapétái mögé. S ez csak egy példa a sokból... Az egyenként is nagy méretű, hat részből álló bratislavai kárpitok ma világszinten is az egyetlen, teljes egységében megmaradt faliszőnyeg-sorozat. Témája mitológiai ihletésű. A legenda szerint Hera, Aphrodité istennő papnője a Hellészpontosz tengerszoros trákiai partján fekvő Szesztosz templom örök tüzét őrizte. Az egész környék lakosságának részvételével évente nagy ünnepségeket tartottak. Egy ilyen ünnep alkalmával a tengerszoros túloldalán fekvő Abüdoszban lakó ifjú Leander beleszeretett Hera papnőbe. Nővérének, Hermionénak óvó szavai ellenére Leander titokban minden éjjel átúszta a tengerszorost, hogy kedveséhez jusson. Hera lámpást gyújtott éjszakánként a toronyban, hogy Leander irányt ne téveszszen. Egy éjjel a vihar kioltotta Hera útmutató lámpását, mire Leander sziklának ütközve a tengerbe fulladt. Hera, amikor megtalálja Leander holttestét, kétségbeesésében öngyilkos lesz. A kárpitok London mellett, Mortlake helységben, a Maechta Fülöp műszaki vezetésével működő angol szövődében készültek az 1630-as években a Rostock városából származó Franciscus Cleyn festő és rézmetsző karton-tervei alapján. A jeles mester talikárpitokon örökítette meg a görög Hera és Leander legendás-tragikus szerelmét. A kárpitok elkészítéséhez növényi eredetű festőanyagot, kiváló minőségű selyem- és gyapjúfonalat használtak, a faliszőnyegek évszázadok múltán, ma is eredeti színeikben pompáznak. A bratislavai kárpitok rangos helyet foglalnak el a város múzeálís értékeinek és turisztikai látványosságainak sorában; szellemi felfrissülést jelentenek a szemlélőnek. a frontra Indulsz. Mi nemigen kereshetünk föl téged meghívás nélkül, te meg nem fősz. Szép tőled, hogy ma végül is... Az asszony kérlelte Keikicsit, maradjon ott ebédre, de a fiún látszott, hogy siet. —Nahát, legalább egy gránátalmát egyél. Saját termésünk. — Az asszony megint fölkiabált Kimikónak. Á fiú egy szemvillanással üdvözölte a lányt, mintha másra már nem futná az erejéből, amíg kivárja, hogy a lány leér. Kimiko megtorpant a lépcsőn. Valami melegség szökött a fiú szemébe, s a kezéből kihullott a gránát alma. Nézték egymást és mosolyogtak. Amikor Kimiko ráeszmélt, hogy összemosolyognak, a haja tövéig elpirult. Kelkicsi hirtelen fölemelkedett. — Kimiko. Vigyázol magadra! — Es te? A fiú sarkon fordult, és istenhozzádot mondott az asszonynak. Kimiko utánanézett a kertkapuból. — Sietett — mondta az asszony. — Pedig milyen szép ez a gránátalma. Lehajolt, fölvette a gyümölcsöt. Igen, akkor ejthette le Keikicsi a gránátalmát, amikor az a melegség a szemébe szökött, s amikor a gyümölcsöt. ösztönösen ketté akarta törni. Még nem tört egészen ketté. Fektében kilátszottak belőle a magok. Az asszony bevitte a konyhába a gránátalmát, megmosta és odanyúftotta Kimikónak. A lány fölhúzta a szemöldökét, hátralépett, aztán, megint fülig pirosodva, zavartan megfogta a gyümölcsöt. Mintha Keikicsi megevett volna néhány magot a hasadás széléről. Kimiko magán érezte az anyja tekintetét', s úgy gondolta, nem való, hogy visszautasítsa a kínálását. Kelletlenül beleharapott a gyümölcsbe. A savanyú íz szétömlött a szájában. S nyomában valami fájó boldogság, beljebb, egyre beljebb. Az asszony közönyösen fölállt. Odament a tükörhöz, leült elébe. — Nézd csak a hajamat, ide nézz. Ilyen fejjel búcsúztam el Keikicsitől, micsoda szégyen. A lány hallotta a fésű surrogását. — Amikor apád meghalt — mondta lassan az asszony —, nem mertem fésülködni. Valahányszor fésülködtem, elfelejtettem, mit csinálok. Amikor magamhoz tértem, az volt az érzésem, az apád ott áll, és várja, mikor fejezem már be. Kimikónak az jutott eszébe, hogy az anyja mindig megette az apja tányérjából a maradékot. Ügy érezte, valami magához húzza, valami boldogság, amitől sírnia kell. Az anyja biztosan azért adta oda neki a gránátalmát, hogy ne kelljen a gyümölcsöt eldobnia. Csakis azért. Mert szokásává lett, hogy a dolgokat nem szabad eldobni. Magára maradva ezzel a csak-nektszóló boldogsággal, Kimiko röstelkedett kicsit az anyja előtt. Mert ez a búcsúzás szívbélt volt akkor Is, ha a fiú nem vette észre. Es úgy érezte, most már akármeddig tud várni rá. Odanézett az anyjára. A nap végigpásztázta a keménypapírból készült ajtót, egészen a tükörig. Neki még mindig a térdén volt a gránátalma. Nem mert beleharapni. Gergely Agnes fordítása Idill a Kis-Duna partján Kalita Gábor felvétele CSORBA PIROSKA: Virágok illata éget. Torkonragadott, letepert, s szeretkezni kezdett velem ez a nyár ez a nyár. Nézd, az utakon, az árokparton, táncos lábaim nyomán a fű megszületett! Röpködnek örömök lepke-ruhában, az almafa karja egy felhőt ölel. Kék kupola alatt, ebben a töméntelen élni-akarásban, ebben a kipattant virágú ragyogásban, ezen az ösvényen ahol mezítlen lábamat puha por öleli, ebben az ágban, ebben az eleven faháncsban. Kezemet teszem erre a fára, erre az ágra. Forró ennek a fának a bőre, kitapogatom ütőerét. ■ааваавввввавваааавввпавапвпааавааавваавааааавввааа| Színházunkról egy csésze kávé mellett... Amíg felmegy a függöny és szeptember 15-én a MATESZ 29. színiévada elkezdődik — majd október 23-án láthatjuk az első bemutatót: A. N. Osztrovszkij: A lónak is négy lába van című komédiát — addig ejtsünk néhány szót a színművészeiről. Elöljáróban elmondhatjuk, bogy az 1981/1982-es idényben jó színdarabokat láthat közönségünk. Kitűnő szereplehetőségek, szórakoztató témák kerülnek bemutatásra, és minden jel arra utal, hogy Szűcs János, Konrád József, Takáts Ernőd és Gágyor Péter rendezők mindent elkövetnek, hogy művészileg egységes bemutatókkal kedveskedjenek. A néző — minden bizonnyal — az SZEKERES LAJOS idén Ц úgy foglalja el helyét a teremben, mint egyvalaki a sok közül. Kedvenc szereplőit keresi, egy-egy névnél arra gondol, hogy mivel is gazdagította őt a színház! Mi volt az az új, az a többlet, az a művészi, ami örömet okozott. A közönség élményt akar, színvonalas előadást: nevetni, kacagni, kikapcsolódni, szellemes fordulatokat látni, hogy fel-feltörő tapssal jutalmazhassa a színészt. A kritikus, amellett, hogy kiigazítja a szerzőt, rendezőt, színészt, csiszolja az Ízlést, anyanyelvűnk tisztasága felett is őrködik, ő is a közönségből „emelkedik ki“, de mert jobban odafigyel, azt is megmutatja, miért jutott kátyúba az előadás. A kritikus a színház megszállotja, *olyan néző, aki szíwel-lélekkel óhajtja, hogy a művészi szép mielőbb az élet nagy tetteivé váljék, és a néző értő közönséggé. A színész munkájának az olvasópróba adja meg a megfelelő kezdősebességet. Négy-öt hét az „érés“ ideje. A próba kollektív tevékenység. Hatékonysága a színészek munkakészségétől, pillanatnyi érzékenységétől függ. A szerepformálás természetéhez hozzá tartozik a hangulatok, szeszélyek feletti uralkodás. Kedvtelen szereplőkkel nem lehet előbbre lépni. Hiszen este mindettől függetlenül felmegy a függöny s meg kell születnie a varázslatnak, hogy a siker biztosítva legyen. És ha a színpad minden olyan darab bemutatására alkalmas hely, amely számol a nézőtér sajátos dramaturgiájával, akkor kétszer is meggondolandó, kire bízzák a rendezést, kire a szereposztás jogát. Az előadás, már egy alkotási folyamat befejező része. S ez az, amit nem szabad könnyelműen leértékelni, sem a szerzőnek, sem a színháznak, sem a kritikusnak, s Így a közönségnek sem. (szuchy)
