Szabad Földműves, 1981. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-02 / 18. szám
1981. május 2. SZABAD FÖLDMŰVES 7 CSICSAY ALAJOS: Akkoriban sokat voltunk távol a családtál. Egészséges, jó korban levő férfiak, kik a harmadik, negyedik éjszaka után pimasz kárörömmel sandítottunk egymásra, va/on kit kísértett meg közülünk leghamarabb az aszszony. Nem válogattuk a szót, ahogy melós emberhez illik, mindent kimondtunk úgy, ahogy gondoltuk. föl kerestünk, a csoport megértette egymást, jóban rosszban összetartottunk, ahogy mondani szokás. Mindegyikünk értette a szakmát. Anyag volt bőven és a normákkal sem vacakoltak. Egyszóval hagytak élni bennünket. иду látszik, van az életnek egy bizonyos szakasza, amikor az ember könnyen alkalmazkodik a cirkuszos élethez. Talán kívánja is a szervezete. Lakókocsiban tanyáztunk hónapokig. Első dolgunk volt, hogy a szociális helyiségeket használhatóvá tegyük, mert a tisztasághoz mindnyájan ragaszkodtunk. A kocsi sarkában volt egy vasszekrényünk, abban tartottuk a ,kimenő ruhát". Esténként eljártunk moziba, ücsörögni a vendéglőbe vagy biliárdozni. Előfordult, hogy csak ténferegtünk a faluban, nézegettük a családi házakat, bámészkodtunk a kerítéseken, és ugattattuk a kutyákat. Egyszer Kiss Sanyi kitalálta, hogy maradjunk otthon kártyázni. Nem lelkesedtünk érte, de elfogadtuk, mert a kocsmában legtöbbször yágni lehetett a füstöt. Sokat krátyogtunk reggelenként, gondoltuk, hátha segít rajtunk egy kicsit. Veszünk majd üveges sört, mondtuk, majdcsak kibírjuk rajta egy ideig. Nem tartottuk számon, mel künk hány éves, de magunkban ev nyveltük, hogy Kiss Sanyi a le; dalabb. Talán a testalkata miatt. A bajuszát is hiába hagyta meg, csak szürkén pelyhedzett a hegyes orra alatt. Szemtől szembe is úgy hívtuk, kis Sanyt. A csoport egy másik tagja is Sanyi volt, de az vállasabb és termetesebb, a Fekete Sándor, öt nagy Sanyinak kereszteltük el. Egyszer a bérelszámoló osztályon is úgy írták be: Nagy Sándor. Erre 6 vállat vont és azt mondta: .Jiülyék'. Ilyenekből állt a mi szórakozásunk. Itt-ott olvastunk egy keveset, inkább újságot, képeslapot, néha könyvet is, persze azt ritkábban. Ha érdekesebbet, kalandosat vagy éppen tanulságosat hozott valamelyikünk, azt ronggyá lapoztuk. No, meg politizáltunk, vitatkoztunk eleget. Egyik délután beállított hozzánk egy gyerekképű újságíró, s minduntalan azt firtatta, olvasunk-e, meg hogy mit. El is tátotta a száját, mikor az orra alá dugtuk a salátáinkat. Mintha tetszett volna neki, de a riportjától nem igen voltunk elragadtatva. Magunk sem tudtuk pontosan, miért, nyers volt, fellengzős és hiányzott belőle valami. Mi nem tartoztunk a kiemelt brigádok közé. Tettük a dolgunkat a legjobb belátásunk szerint, és főleg dicsekedni nem szerettünk. Pár év alatt az ilyen munkában vén rókává érik az ember. Többre becsültük, ami belül összetartott bennünket, mint a nagy fogadkozásokat, kirakatnaplókat. Ha hibát találtak utánunk, szégyelltük magunkat, de sosem magyarázkodtunk, hogy így meg úgy. Es főleg nem esküdöztünk, hogy máskor majd másképp lesz. A gyerekes maflaságok és a megalázkodás nem tartozott természetünkhöz. Az ennyi százalékot, meg az annyi százalékot meghagytuk másoknak. Mindebből az a röhejes és fájó, hogy akkor kezdtek példázódni velünk, mikor már éppen nem szolgáltunk rá. Sőt, utána hamarosan, ahogy mondani szokás, szét is estünk. Nem mintha komoly okunk lett volna rá. Nyavalyát! Megérett a csoport arra, hogy szétszakadjon és kész. Mit • magyarázkodjak! Nem voltunk mi szerzetesek, de mégis valami buta erkölcsi dogma indította el a bomlást. Mikor úgy döntöttünk, hogy üveges sörre szorítjuk magunkat, még egyszer beállítottunk a büfébe. Ide ritkábban jöttünk, mert szerettük ülve elkortyolni a vacsoranyomtatót. Most valahogy ücsörögni lett kedvünk. A- hogy könyökölünk a magas asztalokon, valamelyikünk föleszmélt, hogy kellene poharakat szerezni. Nem voltunk hozzászokva az üvegszopogatáshoz, nagyobb poharakat pedig eddig nem tartottunk a szálláson. Kiss Sanyi ugrott is mindjárt, hogy szól a csaposnőnek, hátha sikerül kiselejteztetni vele egypárat a forgalomban levő félliteresekből. Valakitől meghallotta, hogy a nőt Szerénkének szólítják, s így közeledett hozzá, csöpögő nyájassággal. Ekkor már tizedik napja nem voltunk otthon. Megegyeztünk a mérnökkel, hogy szombat-vasárnap is dolgozunk. Fizetési pótlékra nem tartottunk igényt, csupán arra, hogy majd a tavasz beköszöntével szőlőt metszeni, ásni, kapálni egyegy napra otthon maradhassunk. Nem akartuk a szabadságot elkótyavetyélni. Nyárra tartogattuk, mikor a gyerekekkel is elruccanhattunk valamerre távolabb. Néha lecsöppent egy-egy szakszervezeti beutaló, miegymás. Sanyi veszettül nyomta a sódert. Szerénkén csak úgy feszült a mellére tűzött fehér kötény. Nem sokat törődtünk vele, míg Sanyi el nem kezdett szélhámoskodni. Bár nem szoktuk az ilyesmit komolyan venni. Ha megjelent mellettünk egy-egy női brigád, csipkedtük, szürkültük őket merész ostoba szgvakkal, persze ők meg viszsza. Ilyenkor úgy elröppent az idő, akár a téli rigók. Lopva a nőt mustrálgattuk. Tudtuk, hogy több évet számlál, mint mi, ám ahogy mondtam, még mindig eléggé mutatós volt. Kutya se gondolt közelebbi kapcsolatra, csupán az ösztön motoszkált bennünk. A helyiség kezdett kiürülni. Még egy rundót kértünk, és közelebb húzódtunk a pulthoz, a tisztább gszial mellé. Szerénke szaladt fürgén letörülgetni a csordogáló tócsákat. Mintha közelebbről akarná hallani az incselkedést. Kis Sanyi egy számító mozdulattal megérintette a kezét. Közben valami bődületes marhaságot mondott neki. Enyhén nevettünk rajta, aztán cinkos mosollyal a pohárba nézegettünk. Ha kis Sanyinak kedve támadt megnyalni a sót, lelke szárad rajta. A maradék habot is letöröltük a szánkról, és nagy jó éjszakáitól elköszöntünk. Nagy Sanyi kezét csókolommal járóit ki utánunk. Kis Sanyi pedig még maradt egy rövidke ideig. Elég hamar utolért bennünket, nyalábjában cipelt hat vadonatúj söröspoharat. Még ki sem csomagolták őket. — Egyik majd tartalék lesz. Egész garnitúrát ajándékozott az öreglány — lelkendezett. — No, és te? Téged külön nem trakt ált meg semmivel? — Ami késik, nem múlik. Fog még csöpögni a ti nyálatok komák. Egész este a nőkről hülyéskedtünk, bár alapjában véve mindegyikünk megállapodott nősember volt, kéthárom gyerekkel a nyakán. Inkább az asszonyokat féltettük otthon. Ahogy beszélgettünk, kisült, hogy még a feleségek is egyívásúak. Azzal heccelődtünk, hogy az asszony éppen harminc-negyven között a legvadabb, jó lesz tehát vigyázni. Mi tagadás, az otthoniét mindig megviselt bennünket, hétfőn laposakat pislogva kelletlenül motoszkáltunk, és kezünkből ki akart potyogni a szerszám. — Sok volt megint a vendég nálatok, mi? — bökdöstük egymást, és korábban tértünk nyugovóra. Pár napig csöndben kártyázgattunk. A hét közepe táján kis Sanyi letette a lapot, nyújtózkodott egyet és fapofával felsóhajtott: — Játsszatok csak négyesben! Ogy szabályosabb. Kiszellőztetem a fejem egy kicsit. Kezünk megállt a levegőben. Hát micsoda ő, irodakisasszony, akinek migrénje, s levegőzhetnékje támad? Megmondhatná a taknyos az igazat is, mit farizeuskodik haverok előtt? Különben is mi titkolni való van azon, ha Szerénke után koslat? Mindenki olyan nőt csíp fel magának, amilyet akar. Szellőzködni! Napok múltán kis Sanyi egyre többet járt Szerénhez. Négyesben lődörögtünk, legtöbbet a kertek alatt, s egyre jobban fogyott belőlünk a szó. A fiú már az éjszakákat is ott töltötte az asszonynál, reggelenként elkésett, és ingázni kezdett a két otthona között. Mikor szóvátettük neki, hogy ez a nő nem hozzávaló, hisz tán még tíz évvel is öregebb, vigyorogva azt felelte: —,Mit tudjátok, ti önsanyargató banda, milyen hálás egy ilyen vén tyúk, ha néha szeretgetik. ■ Azt mondta, vén tyúk. A pofája irgalmát, hát miféle becsület ez? Ha egyszer vén tyúk, akkor mi a jó fenéért bújik oda hozzá. Mit tépi szét minden fizetéskor a szalagot? Nézze hülyének az ör'eganyját, de ne azokat, akikkel egy levegőt szí! Nekünk ne játssza a lordot, a másik meg dögöljön meg helyette. Egy ideig hallgattunk, aztán godoltuk, jobb ilyenkor bóklászni egyet. Mikor szedelőzködtünk, már morcosán alkonyodott. Majdnem mindegyikünknek volt némi takargatni valója, kalandja, de azért sosem merültünk bele. Agybabújás után elröhöcsgéltünk rajta, és haza mindig tiszta lappal mentünk. Öt nap itt, kettő otthon. Asszonyt, gyereket komolyan vettünk, de a melót és a brigádot is. Ilyen munkában mint a mienk, ez szinte életkérdés. A kis Sanyi bolondériája jól kiborított bennünket. Hiába mondogattuk magunkban, semmi közünk hozzá, mintha a testvérünk lett volna. Ingerültek lettünk, mogorvák. S ami a legrosszabb, a fiú egyre romlott. Mint aki úgy érzi, felelősséggel tartozik, buta hányavetiséggel akart bennünket lefegyverezni. Lógattuk az orrunkat, ráncos homlokkal jártunk, mint akinek gondja van. Egy hétfő délelőtt kis Sanyi nem köszönt. Elég nehéz munkánk volt akkor, határidős, pénzünk is függött tőle, hát hajtani kellett. Mikor elindultunk az állványok felé, kis Sanyi azt morogta, a vékony bajuszába: — Ma valaki alól kihúzom a deszkát. Megmerevedtünk. Sosem tartottuk számon, hogy melyik közülünk a brigádvezető, de ekkor mindnyájan rám néztek. Ilyesmivel nem szokás tréfálni. Elébe álltam. — Mondd meg, mi bajod, pajtás! — Azt másnak is tudnia kell! — Ne beszélj rébuszokban! Ki vele, mi történt! — Ugyan mi történhetett már? Csak annyi, hogy kidobott az asszony. —- Melyik? — kérdezte nagy Sanyi lapos vigyorral. — Akinek levelet írtál, te szemét — s megindult a társa felé határozott szándékkal. Szétszórtam őket, kit ide, kit oda. Az egész brigádot. Lehetőleg úgy, hogy napközben se találkozzanak. Este kis Sanyt a lakókocsi oldalához verte a hat söröspoharat, a tartalékot se kímélte. Még az éjjelt ott töltötte Szerénkénél, és másnap kilépett a csoportból. Nagy Sanyit magunk küldtük el, s végül mi hárman is háromfelé váltunk. A főnökségen engem hibáztattak. Gyenge vezető vagyok, mondták, és vádló szemeket meresztgettek rám. Mikor elhúzatták a telepről a kocsinkat, még sokáig ott álltam a hat söröspohár apró szilánkjai fölött. CSONTOS VILMOS: Тб ICQSZCbb ЬОПЭР Takargass izzó sugárba engem, Téldidergésem Hogy felengedjen. Ne lásson ott mást, — egyedül engem, Aki vágyait Pirosra festem, Terítsd a tavasz szőttesét elém. Hogy azon a szép Nyárba érjek én. S ki véle megyek ösvényeken át, S mindig, örökké Csak tavaszba lát, S csókold meg hű kedvesem szemét, Mikor lecsukva Szívtiikrébe néz: Csak májusban hisz — és nyarat remél, A haja szála Hiába fehér. Luzsica Árpád: HAZAK A nép daln&ka JÄN BOTTO (1822—1881) A szlovák irodalom történetében nem találunk még egy olyan mozgalmas fejezetet, mint a romantizmus 1843—1848 közötti időszaka volt. A világszerte tapasztalható nemzeti és kulturális erjedés hatására felpezsdült a szlovák ifjak nemzetébresztő tevékenysége is. Már irodalmi nyelv birtokában erőteljesebben bontotta szárnyát az irodalom, s a Tatrfn irodalmi és kiadó egylet, valamint számos új folyóirat megjelenése megalapozta az értelmiség egységét, segítette a nép öntudatra ébredését, s meghatározta a nemzet pozícióját a szláv nemzetek közösségében. E kor forradalmi szellemétől áthatva, céltudatos, higgadt magatartással lépett fel a Stúriskola egyik legtehetségesebb és legtermékenyebb költője, Ján Botto. Honti parasztcsaládból származott, majd az ožďanyi gimnáziumi, s főként a lőcsei (Levoča) líceumi évek meghatározó szerepet töltöttek be költői fejlődésében. A Štúr előadásainak betiltása után Pozsonyból távozó diákság Lőcsére terelte a közfigyelmet, ahol Ján Francisci, tanítója, t. Štúr szellemében nevelte az ifjúságot a szlovák nyelv és nép szeretetére. Bár az egyház hamarosan itt is korlátozta a szláv irodalomtörténet tanítását, de Francisci ezt széles körű népművelő munkával pótolta, melybe Botto is tevékenyen bekapcsolódott: népdalokat és mondákat gyűjtött, szavalt, előadásokat tartott, bekapcsolódott a műkedvelő színjátszásba, s közben fáradhatatlanul alkotott. Ján Maginhradský fedőnéven jelentető meg költői zsengéit az 1846-ban induló Život, Holubica és Považie című kézírásos folyóiratokban. A 1848-as eseményeket Pesten élte át, ahol földmérnöki tanulmányait folytatta, és bár nem volt aktív résztvevője a szabadságharcnak, a forradalom győzelmének óhajtása végigkíséri munkásságában. Visszatérése után Selmecbányán (Banská Štiavnica), majd Besztercebányán (Banská Bystrica) mint földmérnök él magányosan, csendesen figyelve a körülötte zajló élet fonákságait és keresve ezek társadalmi okait. Lakásán otthont adott a haladó diákság összejöveteleinek, itt élesztgette érdeklődését a szlovák irodalom iránt. Kevéssel első kötetének megjelenése után, 1881-ben elhunyt. Ján Botto költészete a Štúr által lerakott alapokra épült, felfedezve a népköltészet bölcsességét és erkölcsi tisztaságát. A népmesék nevelő hatása közismert, ugyanis mindig a jó győzedelmeskedik a rossz fölött, a fény a világosság fölött, és annyira nyilvánvaló a nép erkölcsi fölénye úri ellenfelével szemben. Ezen motívumok költői átformáltsága és felfokozása az eszmei mondanivaló szemléletes, árnyalt kifejtése érdekében mesterére talált a költőben. Az elvarázsolt mesehős szerepét a szlovák népre ruházza, annak a meggyőződésének adva kifejezést, hogy eljön majd a nép bátor, daliás hőse, aki feloldja az évszázadok átkát (Syn minulosti. Orol, Báj na Dunaji). Saját generációjának forredalmiságát leginkább az Ifjúsághoz (K mladosti) című versében érzékelteti, és egyben tettre serkent, mozgósít (Duma). A népköltészet örökszép motívumát a bevonuló ifjút sirató anya és kedves megható képét a Katonadalokban (Vojenské piesne) alkotja meg sajátságos módon. S ehhez a képhez már nagyon közel áll Jánošík, a néphős legendás alakja. Mint már előtte sokan, Botto is megpróbálkozott már 1846-ban a nép bátor fiának megéneklésével (Pieseň Jánošíkova), s ez a próbálkozás képezte fő művének vázlatát. Egyetlen verséből sem hiányzik a szabadságvágy beteljedésének víziója. Meseszerű, fantasztikus módjai ezek a szabadulásnak, mégis szuggesztív erővel hatnak (Svetský víťaz, Znamä). A Végnélküli mondában arra utal, hogy a szabadság fénye keletről várható. Hitt a szláv nemzetközösség egységének eljövetelében. A messianizmus, illetve a pánszlávizmus gondolatát már korábbi verseiben is felfedezhetjük, legerőteljesebben mégis a Báj Maglnhradu és a Žiaľby Svätobojové című legendafeldolgozásokban hat. Első pillanatban úgy tűnt, a nép dalnokai kitörő örömmel ünnepük majd 1848 után a Jobbágyság eltörlését, de ellenkezőleg, a mély hallgatást csakhamar az aggodalom keserű hangja váltotta fel. A nép sanyarú sorsa nemhogy jóra fordult, hanem méginkább súlyosbodott, hiszen elnyomóinak sora az üzérek, spekuláns hivatalnokok sokaságával gyarapodott. A Bach-abszolutizmusnak sikerült ugyan rettegést keltenie a haladásért küzdő hazafiakban, de a költőket nem tudta elnémítani. A nemzet hőskorából merítettek, s a dicső múlt felidézése, a jelennel való párhuzamba állítása, főleg a nemzeti hősök példájának kiemelése megtette hatását. Ilyen cél vezérelte Bottót is a Jánošík halála című romantikus eposz megalkotására, mely a költő művészetének csúcsát jelenti, és a szlovák irodalomban nagy értéket képvisel. A mű 1858-ban készült el, négy évvel később a Lipa című gyűjteményben jelent meg. Botto hőse a szlovák nép több évszázados szabadságvágyának szimbóluma, benne a feudalizmus elleni küzdelem ölt testet. A kilenc rövid ének és élőének a ritmikus, szinte muzsikáló nyelv, a választékos stíluseszközök, valamint a népköltészeti motívumok és az újszerű költői képek váltakozásának szerencsés ötvözete. A szájhagyomány őrizte Jánošík-téma Botto tolla által remekművé kerekedett. Bizonysága ennek, hogy azóta különböző prózai műfajokba szőve, zenei és filmfeldolgozásban is sikert aratott. Botto balladái a néoballadák mintájára készültek: Žltá Talia, Ctibor, Margita a Besná. A nyelv tisztasága, a drámai tömörség, az egyszerű képek és a cselekmény tökéletes összhangja meghatározza irodalmi értéküket. Botto költészetének fő erénye tehát, hogy nála a népnyelv és a néphagyomány művészi átformáltságban a szociális és a nemzeti felszabadítási küzdelem — közvetett — eszközévé vált. —nka— í i t 4 Г
