Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-08 / 10. szám
1980. március 8. SZABAD FÖLDMŰVES, CSEHSZLOVÁKIÁI MAGYAR ÍRÓK ES KÖLTŐK Mészáros Károly Felbáron [Horný Bar) született 1941-ben. Somorján (Samorín) érettségi^ zett. Pedagógusnak készülve, a Nitrai Pedagógiai Főiskolára járt. Főiskolai évei alatt jelentek meg első irodalmi próbálkozásai. 1963-ban az Irodalmi Szemlében mutatkozott be hárem verssel. Elbeszéléseket és novellákat 1969-től ír. Jelenleg újságíró, a Csallóköz járási újság főszerkesztőhelyettese. Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) él. Szerepelt a fiatal csehszlovákiai prózaírók Fekete szél című antológiájában, amely 1976-ban szlovák nyelven is megjelent. Novelláit, elbeszéléseit a hazai lapokon kívül a magyarországi irodalmi folyóiratok is közük. Fenves nappal álmodozva A középső asztalnál egy magas, vékony lány ült. Tibor ismerte a lányt, többször látta már ebben a kávéházban, és az autóbuszban Is találkoztak. Általában fiúkkal ült itt mindig, közönséges suhanó srácokkal, akik hosszú hajat növesztenek és a parkokban és a kávéházakban ásítoznak. Meglepte, hogy most egyedül látja az asztalnál. A fiúk később jönnek. Később sem jöttek. Tibor megivott még egy kávét, elszívott'egy cigarettát, és mehetnékje támadt... Jó volna valahová elutazni, elmenni a környékről, idegen emberek közé, de csak ült szétterpeszkedve, és együtt unatkozott a többiekkel. Azon kapta magát, hogy megint a lányt nézi. Ingerlő, ez a lány vonzza. Nem most először. — Leülhetek? i— kérdezte a lánytól. и- Le — mondta az. >— Tibor vagyok. — Teri. t— Ismerem magát... >—■ Én is ... >— Helyes. Akkor most ráér. — Most rá, csak négykor megy a buszom. .— Várja valaki otthon? ,— Nem, nem vár senki, de haza kell menni, nem? •— Ahogy vesszük. Általában ez a szokás, hogy hazamegyünk. Néha azonban van úgy, hogy az ember legszívesebben nem menne haza ... Maga nincs így? — Nem tudom. Én se szeretek nagyon hazamenni, de mindig hazamegyek, ha nem vagyok éjjeles. — Az ember rendszerint mindig hazamegy. Főleg, ha nincs kedve máshová menni. De nekem most van kedvem... Igen? És hová? ►— A szállóba ... s— Minek? — Szórakozni... Meghívom. Ogye eljön? Nem tudom. Hogy képzeli. — Egyszerűen. Szórakozunk... Ne féljen. — Nem félek. Míg a szálló kávéházában helyet kerestek, az asztalok mellől feléjük fordultak a fejek. Tibor érezte, rossz időpontot választott a szórakozásra, sokan vannak itt, akik árthatnak neki; belelát a fejükbe, kiolvassa a gondolatukat: ahá, azzal a ribanccal csalja a feleségét, no jó... Mindegy. Elegendő erőt gyűjtött és átvágott a termen, a hosszú lány követte. A leghátsó asztalnál telepedtek le. A lány ismerősen mozgott, elnézett Tibor feje fölött, köszönt az ismerősöknek. Tibor legszívesebben leintette volna: Ne csinálj feltűnést, kisanyám. A pincérnél konyakot és kávét rendelt. Kávét ne — mondta a lány —, már sokat ittam. Nem számít, hozzon csakl A lány beszélni kezdett valamit egy nőről, aki leesett a lépcsőről és eltörte a kezét, az üzem nem akar fizetni neki, hogy nem munkabaleset. Mi hát, ha nem az? Üvegeket hozott le az emeletről, és megcsúszott. A lány ugygn nem barátnője, de akkor se lehet így kitolni vele Jött a pincérMny a- kávéval meg a konyakkal. Megkóstolta az italt, nem ízlett, sohasem ízlik; életében kevésszer volt részeg, az ital nem szabadítja fel, elveszi azt a kevés erőt is, amely az önuralomhoz szükséges. Aztán a lányt nézte, aki a pincérlány jöttére elhallgatott, és az abroszra függesztette a szemét. Hirtelen megszólalt a zene, Tibor túl hangosnak találta, a lány is felfigyelt. Két gitár, zongora, dob, és néhány sötét alak volt a pódiumon, és éktelen zenebonát csaptak. Tibor fejében feléledtek a papagájok, egyre több és több, a halántéka Is sajgott, a feje teteje. Rátette kezét, hogy le•sillapítsa idegeit. A lányra tekintett. Eddig komoran, szerényen ült, jobbára az asztalt bámulta, most gúvadt szemmel a zenészekre meredt és ütemre mozgott; a szája, az orra, az arca egy lyukas holdra emlékeztette, s a pattanások kigyúltak rajta, mint a csillagok. A zenészek új dalba kezdtek. A lány izgett-mozgott. Tiborra nézett. Mi lesz, menjünk tánóolni, mondta a szeme. Tibor a konyakkal babrált, apró kortyokat ivott, s egyszerre csak nagy undor fogta el; kisanyám, nem csalsz el engem innen. Felhozta védelméül régi meséjét a tánc fölöslegességéről: ripacsos majomkodás. Sohasem szeretett táncolni, valakit felkérni .. . Nem si tanult meg. Főleg ezeket az újakat utálta, hóbortos dobszólóra, meg gitárra ... Mikor megyünk táncolni? — hallotta valahonnan messziről. Tétován körülnézett. Nem táncolt senki. Dühös lett a lányra, határozottan érezte, hogy most utálja, és ez az egész nem ér semmit. Minek. — mondta aztán, és eltűnődött. Ez az egész nem ér semmit, jobb volna elmenni. Vagy menjünk fel, intézzük el a dolgot, aztán kész, vége, minek annyit beszélni, ülni, várni, s törni a fejet mindenféle marhaságokon ... Egy tagbaszakadt férfi jött az asztalukhoz. Hirtelen bukkant fel, valahonnan a háta mögül, félszegen Tibor felé biccentett, és felkérte a lányt. Remélem, nem megy el, — de nyomban tudta, hogy elmegy... Mogorva pillantásokat vetett a táncolőkra. Ketten az egész teremben. Valami csúnya mozgást végeztek, teljesen különválva. Semmi értelme, szégyellte magát a lány miatt, szégyellte csúnyaságát, hogy vele van, és ezt az egész nevetséges helyzetet. El kellett volna menni, gondolta, A lány gátlástalanul lejtett, mosolygott, elemében érezte magát; a férfi, mint egy pingvin, totyogott, a zene vijjogott, csörömpölt... Nem a zenére táncoltak, azt adták, amit tudtak, amit a hosszú évek alatt megtanultak. Tibor elfordította a szemét. El kellett volna menni. — Minek táncolni? — mintegy mentegetőzésképpen mondta a lánynak, miután leült. Az arca egészen kipirult a tánctól, és egyfolytában lihegett. — A zenészek nem mindig azért játszanak, hogy táncoljunk. — Jó az — mondta a lány, és felvetette fejét, és elnézett Tibor feje fölött. Később, amikor a szálló kávéházának és éttermének asztalai mind elkeltek, s a hangulat egészen magasra hágott, füst, hangos nevetések, és konyakok röpdöstek a levegőben és Tibor bágyadtan szemlélte a lány pattanásos arcát, a zenészek új számot kezdtek, a teremben mozgolódás támadt, s a tagbaszakdt férfi újból megjelent az asztaluknál. Tibor a lány arcán látta, hogy ez következik; gyakran pillantott a zenészekre, s arrafelé, ahol a férfi ült. Szabad? — kérdezte az egy ló mosolyával, és a lány kimászott az asztal mögül, és megbotlott, és röhögött ... Tibor csak ritkán látta őket, mert akkor már többen táncoltak. Ivott, és újabb konyakot rendelt. Éhes is, ma még nem evett rendesen. Csak hideg ételünk van, mondta a pincérnő. Át kellene ülni az étterembe. Tolakodjon a táncolók között? Sonkás lágytojás jó lesz, mondta, s behunyta a szemét... Egy távoli emlék villant fel, egy. város, ahol egy nyárvégi esten, amikor, esett az eső, és vékony patakokban csurdogált az utcán, egy fa alatt csókolóztak a szőke lánnyal, összetapadt ajkukra rácsurgott az esőié, a hajuk elázott, és a fürtök, mint a csatornák, a nyakukba vezették a vizet. Nem törődtek vele, többször nem találkoztak, ezután más élet következik, vége az ifjúságnak, vége valami szépnek... Ma sem érti, de akkor valami tényleg megváltozott. Minden egyszerűbb, közönségesebb lett. A nők is ... elvesztették varázsukat ... Másként tekint rájuk, mint ezidáig (milyen vak voltom eddig, hogy lehettem ilyen vak). Minden elszalasztott alkalom százszorosán mar bele most. Hozták a sonkás lágytojást és a konyakot. Evés közben sanda pillantást vetett a táncolókra. A ricsaj, a jókedv, a füst egyszeriben undorító káosszá olvadt össze benne. Gyorsan felhajtotta a konyakot. Égette a torkát, a gyomrát. .. Valahonnan a felesége került a képzeletébe, és a kisleánya, aki elé szaladt: Mit hoztál, apuci? A tányérjára egy légy szállt, potroha fehér és telt volt, mint a pókoké; lábait összefente a fejénél és csillogó szemmel figyelte a maradék ételt. Tibor gyors mozdulattal rácsapott; fellökte a szódát, a tányér vészesen felugrott és alázuhant, reccsenve hullott szét a földön. Tibor bambán bámult a cserépdarabokra, aztán nehézkesen felállt, megindult a kijárat felé... Az ajtónál fizetett, és kilépett az utcára; langyos szél csapta meg, és megborzongott. RÄCZ OLIVÉR: Nő a nyitott ajtóban Rosetti vásznán láttam már talán e tompa fényt, mely bronz hajából árad, a násfa árnyát gyöngyszínű nyakán s gyöngéd ívét két keble vonalának. Szemén a csodák fáklyatüze ég, álmok borítják langyos derekát: ilyen lehetett ezeregy mesék szelíd asszonya, szép Seherezád. Válla felett, mint nesztelen futár, a hold suhan gyémántsínen felém. (Árnyéka száll, mint ködbe zárt sugár, ps megpihen az ajtó keretén.) ö áll némán, csupán a fény remeg, mely alakjára halk ábrákat ír, s halvány kezén, ódon arany felett csillog gyűrűjén hűs akvamarín. Ajka körül, mely nedves és puha, mint lágy mosoly, egy csók emléke ring — Rosetti vásznán láttam valaha, s most megjelent, hogy eltűnjék megint. A Hivatalunk dolgozói elhatározták, hogy az idén egészen különleges módon ünnepük meg március nyolcadikát. — Ez mégiscsak szamárság — mondta Grigorkin, az üzemi bizottság elnöke, miután megnyitotta a bizottság ülését. — Évről-évre, ezen a — mondhatnám — valóban pirosbetűs ünnepnapon mi mindig ugyanazt teszszük. Éspedig? Unalmas gyűléseket tartunk, véget nem érő beszédekkel. Ja, és a munkatársnőinket néhány órával korábban engedjük haza a munkából, mint más napokon. Am megjelel-e mindez korunk követeiményelnek? — fiz bizony egyhangú és színtelen dolog — helyeselt Szasin, a bizottság elnöke. — Nincs benne semmi az érzelmekből, melyek hogy úgy mondjam, ehhez a naphoz illenek. De ha elgondoljuk ... És gondolkodni kezdtek. V. PODOLSZKIJ: A MATESZ és Thália Színpadának márciusi játékterve 9. vasárnap: Cenkovce (Csenke) — Egyedül (19.00) . Turňa n. Bodrogom {Tornaváralja) — Warrenné mestersége (16.00) 11. kedd: Galanta (Galánta) — Egy lócsiszár virágvasárnapja (19.00) 13. csütörtök: Horná Potôň (Felsőpatony) t— Egyedül (19.00) Leles (Lelesz) Warrenné mestersége (19.00) 14. péntek: Perín (Perény) •— Warrenné mestersége (19.00) 15. szombat: CiCov (Csicsó) — Egyedül (19.00) 16. vasárnap: Krásnohorské Podhradie (Krasznahorka) — Warrenné mestersége (19.00) 20. csütörtök: Nové Zámky (Érsekújvár) —, Egyedül (19.00) Cečejovce (Csécs) — WarrennA mestersége (19.00) 21. péntek: Komárno (Komárom) — Egyedül (19.30) 22. szombat: Svodín (Szőgyén) — Egyedül (19.00) 16-23. vasárnap: Hrkovce (Gyerk) — Egyedül (19.00) Veiké Ida (Nagyida) — Warrenné mester sége (19.00) 25. kedd: Zemianska Oľča (Nemesócsa) — Egy csiszár virágvasárnapja (19.00) Kráfovský Chlmec (Királyhelmec) — Warrenné mestersége (14.00), (19.00) 27. csütörtök: Želiezovce (Zseiiz) — Egy lócsiszár virágvasárnapja (19.00) 28. péntek: Okoő (Ekecs) — Egy lócsiszár virágvasárnapja (19.00) 29. szombat: Orechová Potôň (Dióspatony) Egy ló csiszár virágvasárnapja (19.00) Gemer (Sajógömör) — Warrenné mester sége (19.00) 30. vasárnap: Zemné (Szímő) •— Egy lócsiszár virág vasárnapja (19.00) Buzita (Buzica) — Warrenné mestersége (19.00) Műsorváltoztatás jogát a színház feuutartjal Egy óra múlva, amikor a gyűlés már a vége jelé közeledett, a bizottság valamennyi tagja mélyen meg volt győződve arról, hogy az unalmas beszédek önmagukban nem jók, de valami ragyogóan ünnepélyes, érzelmes dolog az jó lenne. De hát hol vegyék ezt a ragyogó és érzelmes valamit? A kritikus pillanatban ismét a bizottság elnöke kért szót: — Röviden bejelenthetem — mondta, hogy üzemi bizottságunk erre a célra ötven rubellel járul hozzá. — Ilyen alapon már tárgyalhatunk! — kiáltott jel fürgén Kosztya Jegorkin, aki ugyan nem volt a bizottság tagja, de aktivitása közismert volt. Ha van félszáz szakszervezeti rubel, akkor van kedv és vidámság is. Ugyanekkora összeget magunk is összeadhatnánk! — Nagyon helyes! — bólintott lelkesen Szasin és már nyitotta is a pénztárcáját. — Mi pedig — folytatta elmélkedését Kosztya — meglepetést készítünk a nőknek. Megvendégeljük őket, munkatársnőinkhez ezen a napon különösen udvariasak leszünk, és vacsorára meghívjuk a feleségeinket is. Rendben? — A munkatársnőink iránti különös udvariasság és feleségeink jelenléte, ez szerintem két olyan dolog, melyek kölcsönösen kizárják egymást — mondta valaki lemondóan. — Nem igaz! Ez kishitűség! — tiltakozott a bizottság elnöke. Egyik kezünkkel udvariasan asztalhoz ültetjük és megvendégeljük munkatársnőinket, másikkal pedig a feleségeinket. — Hát — kezdte sokatmondóén az alelnök — őszintén szólva ez kpcká« zatos vállalkozás. Nehogy nézeteltérésekkel végződjék ... Javasolom, hogy a feleségeinket ne hívjuk meg... Hiszen pénzünk sincsen olyan sok ... — Helyes! — egyezett bele valaki lelkesen. Az óvatosság ilyen esetben nem árt. — Akkor pedig — folytatta élénken az elnök, bőségesebb teríték kerülhet az asztalra. Kevesebb ember, ugyanannyi pénz. Nemcsak süteményt, hanem bort is vehetünk. Ha akarják, valami erősebbet is... Estére összehívjuk munkástársnőinket egy kellemes együttlétre, pertut iszunk velük eyy-két rumocskával és táncolunk „március nyolcadika“ tiszteletére. Aztán elkísérjük őket haza, a munkatársnőinket. Hadd lássák és értékeljék, mi is a férfiak figyelmessége! — Ami engem illet, nemigen tudom hinni, hogy ezt az elképzelést a feleségeink valami nagy lelkesedéssel fogadnák — jegyezte meg komoran a bizottság titkára. És szeretném felhívni a jelenlévők figyelmét arra is, hogy a feleségeink ennek az elképzelésnek a lényegét félre is érthetnék ... Nem? Egy percig súlyos volt a csend. — Hát. Az efféle bál után néhányon biztosan az utcán alhatnánk. A feleségeink ugyanis nem engednének, be — szólalt meg ijedten Zajkin, a kultúrfelelős. Nekem már volt ilyen esetem. -. -. S most úgy tűnt, hogy a már teljesen megoldott probléma ismét nyitva maradt. — És ha a munkatársnőinket sem vonnánk be ebbe a dologba? — mondta bátortalanul Kosztya és ijedten körülnézett. — Tehát őket se hívjuk meg? Akkor hát mit javasol? — kérdezte nagy hangon az elnök. — Csak a kellemetlenségek elkerülése végett — tette hozzá halkan és pirulva Kosztya. — Hát ez egy merész javaslat! — mondta mennydörgő hangon az elnök. — És érdekes — tette hozzá az elnök. Én mellette vagyok. így az estélyünkön egymás közt leszünk, férfiak. Nyugodtan beszélgethetünk majd, semmi bajunk nem lesz a nőkkel. Javaslom, hogy fogadjuk el ezt a javaslatot. Ki van ellene? Senki sem volt ellene. XXX És eljött március nyolcadika. A hivatalban dolgozó munkatársnők két órával előbb mehettek haza, mint ■egyébként. Persze e két óra nagy részét azon a gyűlésen töltötték el, amelyen a hivatal főnöke hosszú beszédet mondott. De hát ki tehet róla: csak ünnep az ünnep. Amikor aztán végétért a munkanap, a nők hazasiettek, a férfiak pedig ünnepélyesen elindultak a nagyterembe. Itt Kosztya Jegorkin fogadta őket. Elégedetten hunyorgott, miközben ott állt az ünnepien megterített asztal mellett, amelyen sorban álltak a palackok és persze a tányérok is. Ott voltak a dugóhúzók is. A férfiak jókedvűen társalogva, az ünnepi asztalhoz ültek. De meg kell mondanunk az igazat: Egyáltalán nem gondoltak saját magukra. A nők egészségére ittak ... Sági Tóth Tibor fordítása
