Szabad Földműves, 1978. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)

1978-12-09 / 49. szám

1978. december 9.

SZABAD FÖLDMŰVES

Két jelentős irodalmi évforduló

Decemberben a mai szlovák költészet két kiválósága ünnepli jubileumi születésnapját. Ebből az alkalomból emlékezünk meg a hatvanéves Štefan žáryról és a nyolcvanéves Ján Smrekről.

Štefan Žáry, aki 1918. december 12-én a Banská Bystrica melletti Poníky községben született, nemcsak korunk szlovák költészetének egyik legjelentősebb képviselője, hanem megtestesítője is mindazon törekvéseknek és eredményeknek, melyek jellemzői a szlovák költészetnek a harmincas évektől napjainkig. Szürrealistaként kezdte költői pályafutását, fordította Rimbaud, Eluard, Lorca, Guillén és Pablo Neruda költeményeit és őket tekintve tanítómestereinek. Ezek által hidat teremtett a szlovák költészet és a modern világköltészet között, ám ugyanakkor a szlovák népköltészetből, a szlovák irodalom hagyományaiból is merített. Későbbi költői munkássága során eljutott a szocialista realizmusig, a forradalmi átalakulását élő társadalom égető kérdéseire történő reagálásig. Jelenleg a szocialista szlovák költészet egyik legtehetségesebb képviselője.

1938-ban, Csehszlovákia megalakulásának 20. évfordulója alkalmából jelent meg „Szívek a mozaikon“ (Srdcia na mozaike) című verseskötete, majd néhány, a szürrealizmus hatását tükröző újabb kötet. A második világháború és az azt követő esztendők azonban új programot szabtak a szürrealizmus szlovák képviselőinek, köztük Zárynak is. A háborúellenesség válik egyik vezérmotívumukká, s ez egyben a realizmushoz vezető utat is jelenti számukra. A szürrealizmus ugyan még kísért „Jő napot, Villon úr“ (Dobrý deň, pán Villon) című 1947-ben megjelent ballada-kötetében, melyben virtuóz módon sikerült tolmácsolnia Villon balladáinak tematikáját, a nagy francia költő életszemléletét, filozófiáját, ez a kötet azonban egyben Záry búcsúja is a szürrealizmustól.

Ezerkilencszáznegyvennyolcban, társadalmunk forradalmi átalakulásának kezdetén Jelent meg „Kard és babér“ (Meč a vavrín) című kötete, melyben az 1948-as forradalom és a Szlovák Nemzeti Felkelés hőseinek emléke előtt tiszteleg és megörökíti a szlovák és a szovjet partizánok, valamint a felszabadítók hősisességét. Ezután megjelenő kötetei már a realistává érett Záry maradandó értékű hitvallásai. 1952-ben megjelent „Az út“ (Cesta) című kötetét a kritika és a közönség egyaránt nagy lelkesedéssel fogadta. Ez a kötet a szocializmus igenlése, a költő számvetése és vallomása arról, hogy végre megtalálta helyét a társadalomban. Míg ez a Zárykötet az elbeszélő-költészetet képviselte, a két évvel később, 1954-ben megjelent „Micsoda illat“ (Aká to vôňa) című kötete a lírai műfajok sokaságával bizonyítja, hogy a költő továbblépett a megkezdett úton, lírájában is az új élet igenlése, az életöröm jut kifejezésre.

Banská Bystrica megalapításának 700. évfordulójára írta meg — 1945-ben — Látogatás (Návšteva) című lírai elbeszélő kötelményét, amely a haza, a felkelés és annak hősei, valamint édesanyja rajongó ünneplése és egyben társadalmi fejlődésünk helyességének pszichológiai elemzése. Két évvel később, 1957-ben „Utánam mások jönnek“ (Po mne iní) című kötetének mondanivalóját a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa után kialakult világhelyzet inspirálta. A kötet költeményeiben Záry szocialista költőnek vallja magát, akinek bonyolult és nem könnyű társadalmi szituációkban is bizonyítania kell szocialista elkötelezettségét, tudnia kell* hol a helye.

E kötetével Záry a szlovák szocialista költészet élvonalába lépett és annak egyik legtermékenyebb költője lett. 1960-ban két kötete is megjelent ó „Csodálatos józan bárka“ (Zázračný triezvý koráb) és „Az örökké élő Ikarosz“ (Ikar večne živý). E köteteiben kitágítja szocialista költészetének addigi mondanivalóját és a kozmikus korszak, az űrkutatás kezdetét és első sikereit ünnepli. Michal Považan és nemzedéke többi költőtársa emlékének ajánlja 1965-ben a szlovák Versbarátok Köre tagilletményeként megjelent „A múzsa Tróját ostromolja“ (Múza oblieha Trójú) című kötetét, amely művészi fejlődésének további jelentős állomását jelentette. Meg kell még említenünk két érdekes prózai müvét, az 1947-ben megjelent „Appeninusi levegő“ (Apeninský vzduch) és az „Odalenn délen“ (Dolu na juhu) címmel 1955-ben megjelent kötetet, melyben a diplomáciai szolgálatban eltöltött olaszországi élményeit eleveníti fel novellák alakjában.

mm

December 18-án ünnepli 80. születésnapját a két világháború között kibontakozott szlovák költészet egyik legrangosabb képviselője, Ján Sietek, aki Ján Smrek költői néven iratkozott fel a szlovák költészet halhatatlanjainak listájára. Ján Smrek 1848. december 16-án Zemianske Lieskové községben született. Modrán végezte el a tanítóképzőt majd főiskolás lett, de főiskolai tanulmányait abbahagyta és újságíró lett. Több lapnál újságírőskodott, majd 1930-ban Prágában megalapította az Elán (Lendület)) című irodalmi havi folyóiratot, melynek főszerkesztője lett. Mint költő 1922-ben mutatkozott be „Örök szomjúságra kárhoztatva“ (Odsúdený k večitej žizni) című kötetével, amely szimbolikus elemeket tartalmaz és nem egy költeményre rányomja bélyegét Otakar Bfezina és Ivan Krasko költészetének hatása. Az első kötetben tapasztalt utánérzések már nincsenek meg a három évvel később, 1925-ben megjelent „Vágtató napok“ (Cválajúce dni) című kötet költeményeiben, melyek egészséges életörömet fejeznek ki és megéneklik a női szépséget, a szerelmet és a természetet és csak itt-ott jelenik meg a kötet költeményeiben egy-egy szociális motívum is.

Bár a nő és a szerelem a témája 1929-ben „Isteni csomók“ (Božské uzly) címmel megjelent művének is, mégis a kötet költeményeinek mondanivalója már elmélyültebb és olyan motívumokkal is bővül, mint a honvágy, a kivándorlás, a hazaszeretet. Ez utóbbi motívum különösen erősen bontakozik ki hat évvel később „Mag“ (Zrno) címmel megjelent kötetében, melyet azonban az intim lírának még két figyelemreméltó kötete előzött meg: 1933-ban a „Csak a szemek“ (Iba oči) és 1934-ben „A költő és a nő“ (Básnik a žena).

Smrek költészetének mondanivalója a háborús években tovább mélyül, az új Smrek-költeményekben több a realista elem, bár' a költő soha nem jutott el a szocialista realizmusig. 1944-ben „Lakoma“ (Hostina) és 1945-ben „Kút“ (Studňa) címmel megjelent köteteiben vannak olyan költemények is, melyekben az emberiséget ért katasztrófa, a háború áldozatai felett kesereg, vádolja a háború okozóit és gyakran az allegorikus és szimbolikus költői ábrázolásmód segítségével leplezi le a fasizmus ciölyfét és antihumanizmusát. De az ilyen jellegű költeményeken kívül Smrek olyan verseket is irt, melyekben nyíltan, egyértelműen és félreérthetetlenül, kíméletlenül elítéli a fasiszta agressziót, ünnepli a Szovjet Hadsereg győzelmeit, kifejezi a győzelembe vetett fiitét és megjósolja a fasizmus csúfos vereségét. Utolsó kötetei közül legjelentősebbek az 1958-ban megjelent „A -világ képe“ (Obraz sveta) és az 1962-ben „Húrok“ (Struny) címmel megjelent kötete. Az első kötet egységes hangú, ismétlődő motívumokra és könnyed ritmusra támaszkodó olyan költeményeket tartalmaz, melyek képzőművészeti és zenei élményekről, a természetről és a szerelemről szólnak. A másik kötetben a család, az ifjúkor élményei, a béke és az emberiség iránti szeretet a fő téma. Smrek maradandó értékű költészetének iránytűjét inkább a természet, mint a társadalom törvényei alkották. Nem vált a társadalmi haladás megéneklőjévé, inkább az érzelmek, a szenvedélyek, a legmélyebb emberi érzések és a természeti szépségek megörökítője lett.

Ján Smrek:mint műfordító' is igen tehetséges és figyelemreméltó munkát végzett: ; Franciából, elsősorban Villon-fordításai váltak ismertté, az orosz költészetből leggyakrabban és legsikeresebbéit PusRiri költeményeit fordította le. S ami számunkra, magyarok számára igen megtisztelő és örvendetes, Emil Boleslav Lukáčhoz hasonlóan Ján Smrek is lelkes és rangos tolmácsolója a magyar költészet sok-sok örökbecsű alkotásának. Szinte egyedülálló szlovák prőzodiái bravúrokkal tolmácsolta Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila költészetét, olyan színvonalon, amilyet sem elődeinek, sem kortársainak nem sikerült elérniük. Nem véletlen, hogy Ján Smrek éppen magyarból készült fordításaiért kapott államdíjat, a Magyar Pen Club pedig ugyancsak a színvonalas magyar fordításaiért 1962-ben emlékéremmel tüntette ki.

Štefan Žáry és Ján Smrek költői pályafutásának alig van közös vonása. Mindketten azonban —a maguk útját járva — eljutottak a jelenkori szlovák költészet csúcsáig és kitörölhetetlenül beírták nevüket a szlovák irodalom történetébe. Tevékeny életük jelentős jubileuma alkalmából a magyar olvasók nevében további alkotói sikereket kívánva sok szeretettel köszöntjük mindkettőjüket!

SÁGI TÓTH TIBOR

Tarasz Sevcsenkó neves ukrán költő szobra a moszkvai Kijev hotel előtt.

Fotó: —tt—

%XXXXXXXXXXXXXXXVWXXXXXXXXXXX4XXXXXXXV^^XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

Fura egy tyűk volt, annyi szent. Kinn sétál például a kertben és talál egy kis kerek kavicsot. Tüstént ráül és azt képzeli, hogy kotlik.

Mennyi szidást kapott már ezért a többi tyúktól meg a fekete kakastólI

Elmondták minden rossznak, ostobának, még hülyének is, végül pedig a kakas nagy szigorúan odaállt elébe és kisütötte, hogy idealista.

A tyúk tőle telhetöleg védekezett, azt bizonygatta, hogy senkinek semmi köze, mit csinál, és addig matatott az udvaron, amíg talált egy agyaggolyót, amellyel a gyerekek szoktak játszani. Megint csak ráül, kotlik és arra gondol, micsoda szép kiscsibe kel majd ki belőle.

A fiatalabb jércék, amolyan udvari csibészek röhögve járnak körülötte, csúfolják. Egy kiscsirke, amely sánta volt, de hallatlanul beképzelt, az orra előtt ereszkedett le egy kavicsra, úgy utánozta, tette csúffá.

főtt a fekete kakas, hogy rendet teremtsen. Megbúbolta a csirkét, megbúbolta az idealista tyúkot is és aztán

JAROSLAV HAŠEK:

Korán

beköszöntött a tél.

1U3HUH

nagy beszédet tartott, amelyben pálcát tört az elfajzott ifjúság fölött.

— Mi lesz belőled, lányom, — fordult a nyomorék csirkéhez. — Mi lesz belőled, ha felnősz? Egyre csak kotyogni fogsz, pletykázni, a kakasok megtépik a tolladat, olyan leszel, mint egy megkopasztott tyúk. Aztán megfog a szakácsnő és szép pirosra süt... Maga pedig — ripakodott rá az idealista tyúkra — hagyja végre abba ezeket az ostobaságokat. Hisz midenki csak röhög magán, kicsúfolja. Mi mindent akart már eddig kikölteni! Kotlett a csizmahúzón, az öreg gazda há- ICsapkáján, szilván, cseresznyén, egy gyüszún, amelyet a kisasszonyunk vesztett el, így fecsérelte idejét, ahelyett, hogy igazi tojásokon ült volna. Tudja-e. hogy maga egyáltalában nem tojik? Régen átlátunk már a szitánI Ha jön a gazdasszony, akkor nagy hirtelen rátelepszik egy idegen tojásra, a tyúkot elkergeti róla és nagyban büszkélkedik, mintha maga tojta volna. Hát azt tudja-e, hogy magát mindenki bolondnak tartja és hogy egyszer már egy döglött egeret is ki akart költeni? Hisz maga még a hangyabolyba ts belekotlott! és mt haszna belőle? Ha majd egyszer rájön a gazdasszony, hogy semmi hasznát se veheti, hogy csak komédiázik, akkor egyszeriben vége lesz a dicsőségnek! Elvágják a nyakát, mint boldogult feleségemnek. amikor már nem tojt többet. De maga a korlátoltságában még hihetetlenül szemtelen ts. Ha a mostani feleségeim közül bármelyik elpottyant egy tojást, maga tüstént ott terem, kodálnt kezd, ráül, hogy a gazdasszony azt higgye, hogy a tojás a magáé, maga meddő, maga üresbelü! Különben is utálom a kacérkodását. Egyre csak a tollát simogatja a csőrével, rám kacsingat és azt gondolja: „Ezt a marha kakast még elcsábítom!“ De én keresztülláttam magán! Hisz maga tetves! Ha ismeretségbe keverednénk, én is megtetvesednék! Akkor aztán kinevetne! Ismerjük mi az ilyen jópipákat, drágám! Maga ravasz és amellett még idealista ts! De csak jöjjön rá a kisasszony! Akkor aztán ott sétálunk majd mind a konyha ablaka alatt, maga pedig, kedvesem, odabenn melegszik a tepsiben. A tyúkok megkérdik: „Ki illatozik olyan

gyönyörűségesen?" Én meg azt válaszolom: „Hát az a kerge!“ De minek is beszélek? Hisz magának a büntetés se használ! A múltkor egy cserebogarat akart kikölteni, aranyos kis majmom, akkor véresre csíptem a taraját. De akár az angyalok szavával, akár ördögök módjára beszélek magához, mindegy! Ügy jár körbe, mint egy kerge birka, aztán egyszerre lehuppan egy kecskebogyóra és azt suttogja maga elé: Drága kiscsibém, aranyos gyerekeim! Tudja micsoda maga? Ostoba, javíthatatlan idealista!

Az összeszidott tyúk elfutott a kertbe, kapirgált és sírt. Százszor is megfogadta, hogy megjavul, hogy megszeretteti magát a fekete kakassal. Hisz olyan szép volt a sötéten csillogó tolláival. és vitéz, még a szomszéd macskájától sem fél! És milyen gyönyörűségesen tudott kukorékolni...

Ahogy így fogadkozott magában, odament hozzá a fehér kappan és megkérdezte, hogy mikor fogják levágni a kappanokat. Azt válaszolta, hogy egy hónap múlva, mire a kappan kijelentette, hogy ennek nagyon örül. Szó szót követett és a kappan bevallotta, hogy furcsa érzései vannak, néha kotlósnak képzeli magát. Egyszer, jó ideje már, fölröpült a szomszédos kocsma ablakába és a biliárdasztalon egy nagy fehér golyót pillantott meg. Az asztalra röppent, ráült, hogy kiköltse. Közben azonban odapiszkított, és most nem engedik be a kocsmába, nem hagyják, hogy a földre hullott morzsát csipegesse.

A kappan e vallomás után elment, a tyúk magára maradt. Egy csapásra elszállt belőle minden jószándék, ö is ismerte a billiárdasztal golyóit. Micsoda szép nagy tojások! Az egyik piros, a másik fehér, a harmadik petytyes. Megpróbált már kotolni rajtuk, de mindig elkergették.

Visszasétált az udvarra, lehajtott fejében álomképek, Ideálok rajzottak. Elérzékenyedve csipogta: „Aranyos kiscStbéim!“

Végül felröppent a kerítésre, az éléskamra nyitott ablakával szemben és belesett. Mit lát? A kamrában az asztalon egy kosár, benne igazi tojások. És milyen gyönyörűségesek! Van közte sárga, piros, kék, zöld, még írásos is akadt: sárga alapon piros és kék minták.

— Micsoda szép kiscsibék lesznek ebből — gondolta magában. — Olyan gyönyörűek, hogy az egész világon nem akad párjuk. Kiköltöm őket, — mondta magában örvendezve, — és ha kikelnek, akkor majd a világszép kiscsibéket odavezetem a fekete kakashoz és azt mondom neki: „Idenézzen, nagyságos úr, látja, nem vagyok én se majom, se hülye! Ez a léglónyi kiscsibe az én munkám, kérem szépen!"

Az idealista tyúk nehézkesen szárnyra kapott, beröppent a kamrába és ráült a húsvéti tojásokra. Képzeljék csak, a keményre főtt húsvéti tojásokra! Javíthatatlan idealista!

Amikor rányitották a kamra ajtaját, felborzolta tollát és belecsípett a kisasszony kezébe, aki le akarta kergetni az asztalról.

A fiatal gazda megharagudott és azt mondta:

— Már jó ideje figyelem ezt a tyúkot, hogy micsoda marhaságokat csinál. Holnap vendégek jönnek az ünnepekre, ebédre megsütjük az ostobát.

Szegény kicsi idealista tyúk! Másnap a fiatal gazda, az egyik combot rágva, megjegyezte:

— Kotlósnak talán jó lehetett, de a húsa átkozottul kemény!

Éppen ebben a pillanatban a konyhaablak előtt a fekete kakas könynyes szemmel mondta a feleségeinek:

— Hát nem megjósoltam? Erzitek a szagát?...