Szabad Földműves, 1976. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1976-07-24 / 29. szám
to SZABAD FÖLDMŰVES 1976. Július 24. Leültem egy útszéli lombos (a tövébe, a derékig érő fűbe, háttal a hatalmas, aranyló búzatáblának ágy, hogy a földön dolgozó kombájnosok és vontatósok észre ne vegyenek, mert az izzadó földműves ugyancsak rossz szemmel nézi azt, aki aratás idején ráér lazsálni. A földműves szövetkezet élete iránti kíváncsiság hozott ide, a déli hőség pedig szinté kergetett az árnyékba. Az izzó Nap — égy tűnt — mozdulatlanul állt a fejem felett, vakitóan szórta perzselő sugarait a tájra, a forróságtól valósággal remegett a levegő. 'A csendet csupán a féltucat kombájn monoton zúgása és néhány az ágak között tollászkodó, perlekedő madár nsivitelése törte meg. Jó volt távolról nézni a zavartalanul Solgozó modern gépeket, amint tempósan haladva, akár a hajók a hullámzó vizen, szinte úsztak a végtelennek tűnő gabonatáblán. Rágyújtottam egy cigarettára és amig elmélázva, lassan eregettem a füstöt, megelevenedett előttem néhány régi nyár emléke. Először magamat, a derékig meztelen, csokoládé-barnára sült, fekete klottnadrágos, alig kamasz, mégis nyúlánk fiút láttam meg. aki az iskolai szünetben, kakukk-hangos hajnalban, álmosságtól égő szemekkel, pár fillér napszám reményében, tarlószántástól sajgó lábakkal baktatott a porban, a részaratók után, ki az enyhén dombos batárba. rSggeltőI-napéstig kötelet teríteni a marokszedőknek, öblös bserépkorsóban vizet hordani, majd a kepézésben, a tömött kévék összehordásában és a keresztek összerakásában segíteni. Az agyforraló melegben szívesebben tétlenkedtem, fürödtem volna én is a halastó hüsitó vizében, mint az állomásfőnök szépíős lánya és a csendőrparacsnok dagi fia, dehát egy szegény közalkalmazottnak a gyermekei nem engedhették meg maguknak ekkora luxust. A családnak szüksége volt minden fillérre. Persze, azért aratás közben néha egy kicsit pihenhettünk is, főleg akkor, amikor a hegyek mögül, nagy dörgéssel, villámlással és porkavaró széllel, váratlanul ránk bádnlt a vihar • pár órát valamelyik közeli pajtában, csőszkunyhóban töltöttünk. Csipkelődések, viccek tucatjai és anekdótának beillő történetek hangzottak ilyenkor él, amelyeken feledve fáradságunkat, nagyokat nevettünk. A néma meditálás közben, eszembe jutott a cséplőbandához más faluból odavetődött Gátes Pali bácsi is. Szegény ember, ö volt a körmöstraktoros cséplőgépnél, a legsoványabb, a legkopottabb, a legágrólszakadtabb és mindig a legéhesebb. öreglegénynek hívták a szalmahordók, élcelődtek véle a baboskendqs, tenyeres-talpas falusi menyecskék, pedig otthon négy éhes száj várta. 0 meg szótlanul, nagy-nagy nyugalommal tűrte a piszkálódast, rakta és gereblyével kaparta a búgó, durzsoló gép alól a pelyvát, közben pár hét alatt annyi port nyelt le, hogy ha a ködös ősszel elkapta a köhögte, sokáig sárosát köpködött. Reggelenként Pali bácsi árgus szemmel leste, ad-e egy kupica büdös pálinkát a szérüsgazda, az ebédhez mindig elsőnek ült le és ha néhanapján itt-ott bort is osztott a gazdasszony, akkor kétszer is nyújtotta a poharát, este pedig rendszerint a szalmakazal tövében vetett magának ágyat. Béketűréséből csak akkor zökkent ki, ba álmában nyakon öntötte az égi áldás, meglepte a záporesö. Olyan cifrán tudott akkor káromkodni, hogy hallatára egy hétig imádkozott volna a helység plébánosa a bűnös lelki üdvéért. Ültem a vastagtörzsű fa alatt és a régi nyarakat idéző édeskés borszag bódulatából egy mellettem elzúgó vontató berregésé zökkentett vissza a jelenbe. Púpos hátú terhét fürgén vitte a magtárba és a traktor nyergében olyan büszkén ült a vezető, ahogy néhány évtizede a parádés kocsis trónolt a bakon. Nicsak, ismertem fel örömmel a hajtű kanyarban, de hiszen ez volt a kombájnos! Lám, az öregét most sem hagyja nyugodni a természete, újra csak vasparipára ült, mint eddig minden nyáron — nyugtáztam elégedetten. Tavaly júliusban találkoztam veié először és ismertem meg. Poros, barna svájci sapkát hordott akkor, amely alatt ősz borosta, kis fehér bajusz, örök-mosolygó, s portól keskenyült, alig látszó szemek, mellette a vidám, mély szarkalábakkal ás sok-sok veritékcsöpp néztek rám. Vaskos kézéin apró sebeket láttam, amikor bemutatkozott: Nagy józsef, kombájnos. Hatvanöt esztendőt, ehhez illő nagy adag bölcsességet, jóval fiatalabb korhoz illő fizikumot, erőt te egészséget hordozott akkor, amelyffiz még hozzátartozott a kemény munkában töltött évtizedeken túl, egy kombájn s egy fiatal ségédvezető. Gépek és Smberek küzködtfik a kánikulával, meg a kókadt búzával, amelyet sem a gép, sem a kombájnos soha nem szeret. Finoman irányították a nagyszerű szovjet kombájnt, lesték a fekvő gabona minden egyes szálát és közben az öreg csöndesen dünnyögött, mérgelődött. Birkóztak is hajnali félöttől esté nyolcig-kilencig mindennap a géppel, a makacs gabonával fáradhatatlanul, amíg csak az utolsó szem a színbe nem került. Pedig tavaly is jó terméssel fizetett a határ. — Hogyan birja? — kérdeztem akkor egy forduló után — hiszen már nyugdíjas, pihenhetne éppen. — Bírni kell, bírni muszáj! Ha sürget a munka, kell az ember, aki érti is ezt a küzdelmét a kenyérért, akkor is, ha leverve hasal a gabona — válaszolta szerényen, majd mintegy mellékesen tette hozzá: — Ilyen lett а világ, ilyen összetett, ösztönt és bölcsességet, földszeretétet, földhöz-kötődést s szaktudást igénylő. A faluból, ami óriásit fejlődött, furcsa „gyár“ lett manapság, amelyben — ha szükséges — kaszát emelni, kalapálni és kombájnozni is tudni kell egyszerre. Én ilyen típusú igyekeztem mindig lenni, a géplakatos szakmához ezért szereztem meg a jogosítványt is. Ezt a minden iránt érdeklődő ösztönt örököltem, csupán az apámtól, aki földnélküli cseléd volt és kommunista világ életében. — Mint a fia — kattyantotta el a segédvezető, miközben egy üveg sört bontott meg, az öreg napi adagját, amely nélkül — mint jellemezte — kávává száradna a melegben az ember. Bizony, összegeztem, a rezgő levelű tölgy alatt, már a második-harmadik cigarettánál, amit mindannyian tudunk és naponta tapasztalunk, a világ nálunk is alapjában megváltozott. A régi, a keresztekkel, a részesaratókkal, a summás cselédekkel és urakkal együtt visszavonhatatlanul eltűnt. Az új, nehéz harcokban született, emberibb és jobb világban,'a szocialista hazánkban, az aratási emlékek is mások lettek már. Az aranyló gabonaföldek, a kombájnszérfik, a megváltozott és mindig javuló életmód új romantikát teremtenek a forró, napsugaras ég alatt. KANIZSA ISTVÁN DÉNES GYÖRGY: A kalász éneke Hallottad már a kalász énekét, mikor a mennybolt tündökölve ég, és sűrű árnyék gyűl a fák alatt, s a holt kövek is felparázslanak, mikor a földön átliheg a nyár, és tajtékzik az érett napsugár? Hallottad már a búza énekét, mikor a vas a sűrejébe tép? A verejtékes földön vértelen harcból kiált a forró értelem, a tiszta vágyban felmarjult tenyér, az élet izzó heve: a kenyér. Paraszttéstvérem, hadd köszöntsülek, ki ősidőktől égy vagyok veled, s át-meg átnyögtem ordas kínodat, és álltam Dózsa vastrónja alatt, mikor fejébe nyomta a nehéz vaskoronát a lelketlen pribék, s mfg dacos szíve bukros lánggal égett szemen köpte a gyáva csőcseléket. Paraszttestvérem, hadd köszöntsélek, ki ősidőktől egy vagyok veled, a szívem is csak veled sir, dalol, veled tér meg a tűző nap alól, hogy megszegje a kenyerét, s szelíd béke virassza boldog álmait. я Az észak-csehországi Liberecben gazdag múzeumi anyag van élhelyezve ebben a pompás épületben. (Foto: — tt) te HŰSÉG Ella már egyáltalán nem mer bízni. Második, harmadik, negyedik . *. századik napja talán, hogy fokozódó szőj morúsággal, csak áll az ablakban, Egvre gyakrabban vádolja magát, amiért nem hallgatott a nagynéniére, aki megmondta előre: „Menj el Ellám ti is a faluból, mert vénlány maradsz. Meglásd az Imre úgyis fölcsíp majd magának egy cuccos városi lányt,,.“ —< Akkor sokat nevetett ezen. Biztos volt abban, hogy Imrét nem választhatja él tőle senki. S Iám, most már egy teljes hónapja, hogy hiába várja. Pedig megígért?, hogy az iskolaév végére itt lesz, de nem jött. Egy hónapja; hogy a leveleire sem válaszol. Ella olykor.azt is bánja, hogy szinté naponta rótta hozzá az aggódó, magyarázatot váró és kérő sorokat. Legalább az önérzetét, a büszkeség látszatát kellett volna megőriznie. Igaza volt nagynénjének' abban Is,Bogy: ;,Az idegenekbgn nem lehet annyira bízni., Imréélwugyanis Sgy kis mezővárosból költöztek Elláék falujába. Imre apja lett nemsokára a szövetkezet elnöké. Komoly, de kedves és olvasott jó szakember volt. Ella Imrével egy farsangi bálban ismerkedett meg. Jól emlékszik, egyetlen szó nélkül, szinte konok komolysággal táncolta át Imrével az éjszakát. „Miért nem mosolyogsz néha, te Ella. — súgta oda nagynénje. Ella még komolyabb lett. Minduntalan arra gondolt, hátha az Imre csak unalomból, szórakozásból táncol vele, s aztán majd elfeledkezik róla. Pedig Ella azelőtt sohasem vágyódott oly kétségbeesetten, komolyan örökre együtt maradni valakivel. Csak annyit tudott Imréről, hogy főiskolás, s hogy tanulmányi elvégzésé után valamelyik városban fog dolgozni. ' Imre azonban kitartónak bizonyult sokáig. A bál után, amikor csak tehette hazautazott a szüleihez, s hozzá Ellához. Szinte minden szabad percüket együtt töltötték, Imre gyakran várta Ellát az iskola udvarán. Egyszer még a tanterembe Is beosont, hogy meghallgassa, hogyan tanít Ella. „Nagyon ügyes vagy, s látni, hogy szereted a gyerekekét..— mondta Ellának elismerően. Aztán a kellemetlen ügy. Imre szüleinek elköltözése. Ella azt hitté meghal szégyenében. Igen bántotta, hogy Imre apjának éppen az ő nagynénje férjével gyűlt meg a baja. Igaz, a múltban Sándor bácsi volt a szövetkezet leiké, de ma már, igen ma már több is kellene. Főként 6 és a hozzá húzók, hasonlók vették el Imré apjának a kedvét. S ami a legrosszabb, szinte az egész falu elhitte, hogy: „Az a jöttment akarná a nagyot adni“. Amikorra kiderült, hogy mindenben Imre apjának volt igaza, késő lett. Addigra régen élköltöztek: Imre azért továbbra is jött Ellához, amikor csak tehette, dé a tanulást sem hanyagolta el, így is bántotta Imrét, hogy egy évét veszített. Ellának nem jut eszébe, hogy mi miatt, pedig Imre mesélte neki. Imre mindig tudott mesélni: „Ma palacsintát sütöttem otthon. Főnyeremény vagyok egy nőnek“ — még ilyeneket Is elmondott. Ella ilyenkor boldogan hallgatta, mert biztos volt abban, Hogy Imre szereti és', egyre gyakrabban gondol már ő is a közös jövőjükre. S azóta ...? Ella csak áll az ablakban, úgy érzi, már századik napja és most nem tudja mi lesz. Nézi a szürke világot, a lomhán vonuló felhőket. Amerre lát mindenütt üresség. Az eső pedig nem szűnik. Micsoda nyár. A házak ablakai ’ szigorúan zárva vannak, hogy a felfeléledő szél be ne hordja az esőcseppekét a vasárnapi tiszta szobákba, ne rázza az ablaktáblákat. Ella csak áll az ablakban, pedig a falu teljésen' kihalt. Hiába nem akarja, szemében ott fénylenek, örökké ott fénylenek a kibuggyanásra kész könnyek és minduntalan csak az emlékeket morzsolgatja gondolatban, 'de hihetetlenül, mint pogány a rózsafüzért. — Ha legalább testvérem lenne. Tavaly ősszel a nagymama Is meghalt, oda sem utazhatok el — gondolja levertem Pedig elmenne, mert anyja előtt inkább szégyellt magát, semhogy ki merné öntént előtte őszintén a szívét. S ami különösképpen zavarja, hogy édesanyja ts legtöbbet csak Erzsók nénivel tárgyal meg mindent. Állandóan égyütt suttognak. Tegnap aztán akaratlanul meghallotta, .eljutott hozzá is a<1Yiyitott konyhából nagynénje újabb póslata: „Na látod, megmondtam én, hogy nem jön az többet. Mári, Már! neked is megmondtam, igaz-e, de te csak a saját konok fejedre hallgatsz. Küldhetted volna te is Ellát a városba ... Hiába, no eleivel még jó volt Imrének, de most már? Ahol dolgozik is biztosan van ott elég helyre városi nő, csak nem fog a mérnök úr falura menni a menyasszonyért...“ Ella anyja dühösen a sírással küszködve szólt rá a nővérére: „Né huhogj már annyit, még meghallja az a szerencsétlen lány. Tudom azt én is, hogy már nem jön!“ Ella régöbben is érezte, Hogy anyja sem nagyon bízik Imrében, csak látszólag biztatja a lányát. Ella egyre legyőzhetetlenebb szégyent és mély szomorúságot érez. A legrosszabb, hogy akit 6 vár, azt senki sem pótolhatná. Általa változott még minden. Imre, Imre, hiszen Imre magyarázta azt is, hogy a belső tartalom a fontos, s hogy falun pontosan olyan boldogok lehetnek az emberek, mint a nagy városban, sőt, azt is Imre mondta, hogy élete végéig ném is kíván városban élni. „Inkább a nők vágyálma a nagyváros...“ — mondogatta. Ella nem vágyódott a nagyvárosba, de lám Imre úgylátszik mindenben hazudott. S ő vakon elhitte minden szavát. Szilveszterkor, húsvétkor, vagy bármelyik vasárnapon, ha Imré nem jött haza, Ella sem ment sehová, hiába unszolták. Várta, v^rta Imrét, s most úgy érzi, mintha egy zavaros tenger mélyén rekedt búvár lénne, aki hiába várja a szabadítót, s alig van már oxigénje és egyre kétségbeesettebben vágyódik az igazi friss levegő után. Dé senki sem jön. Vége mindennek. Ella úgy érzi, hogy menten megfullad. Vállát rázza a sokáig visszafojtott zokogás. Forró fejét a hüs ablaküvegre szorítja és csak sír, sir reménytvesztetten... Az ajtó nyikorgására sem fordul meg. Nem érdekli már az sem, hogy az anyja vagy a nagynénje látja, hallja sírását. Behúnyt szemhéja alól patakzik a könny... A magas, fekete fiatalember ügyetlenül rakja le csomagjait, Jobb karja felkötve, s így az egyik lehuppan a földre, s hogy a lány erre sem néz fél, halkan szól hozzá: — Ezt a házat ki is lehetne rabolni. Ellával hirtelen forogni kezd a világ, csak annyit gondol, de ez is alig hatol fel a tudatáig, hogy meg kellene törülnie az arcát, de bénán, mozdulatlanul csak áll, áll szembefordulva a sápadt fiatalemberrel... Mígnem egyszerre halk sikollyal, sirva, nevetve a nyakéba ugrik.... Imre minden szava gyógyírnak tűnik: — Apám, anyám elmentek Bulgáriába, s én az utolsó napon, azon az utolsó napon, amikor már hozzád készültem, sajnos, a kórházban kötöttem ki. Két kollégámat a laboratóriumból, még most is kezelik. Három hétig szinte alig voltam eszméletemnél én is, mert olyan szérencsétlenül estem, hogy nemcsak a karom törött el, de súlyos agyrázkódást Is kaptam. Egyik kollégám pedig vizsgálati fogságban van, az, aki miatt a robbanás történt. Mozdulni sem tudtam eleinte, sajnos, az agyam sem mozgott... Ellikém, hát ne sírj, nevess már! Meggyógyultam, s a karom is rendben. Két-három nap múlva fel sem lesz már kötve. Ha telefonálsz az üzembé, mindent megtudsz. A leveleidet csak tegnap leste találtam meg otthon a levélszekrényben. Különben szeptémbertől oly közel leszek hozzád, hogy nem lesz kinek írnod. Tudod, hogy befejeződött, illetve felépült az a közeibe kihelyezett kis kutatóállomás. Nézd, itt van fehéren, feketén, hogy ott dolgozom felgyógyulásom, szabadságom után. Tudod, hogy miért neveztek ki oda? Azt mondtam: „Kérem, én a feleségemhez közel akarok kerülni, s hogy az ilyen gyakorlattal egybekötött kutatás az, ami valóban nagyon érdekel“... — Aztán nagyon érdekel a kutatás főként abből a szempontból, hogy egy bizonyos Ella nevezetű leánynak, néhány napon belüli Kerekes Imrénének, gyakorlatilag Is naponta megnézzem azt a fekete bodzagyöngy szemét... s megállapítsam boldog-e vagy? ... vagy... igen, csak te vagy ... hiszen tudnod kellett... te, te hűséges kishitű ... Mátyás Id.A Kiváló Együttes címmel kitüntetett csepeli népművészeti együttes nagy sikererei szerepelt az országos dal- és táncünnepélyen. (Foto: — tt)
