Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-12-21 / 51-52. szám

Kutyakiállításon jártam nyugaton Nem nevezem meg sem az országot, sem a várost, ahol a szépségversennyel egybekötött kiállítás lezajlott. Egyes kutya­tulajdonosok felette érzékeny lelkek és tietedtziglen elátkoz­nának, mert neveltjükről nem nyilatkoztam kellő csodálat hangján. Vagy rám uszítanák az ebet. Maga a kiállítás két részre tagozódott. Egy komoly és ta­nulságos, az ún. szolgálati ku­tyák osztályára, beleértve a vadászebek megszámlálhatatlan változatát. A másik mulatságo­sabb volt, a főleg éltesebb asz­­szonyságok által szabadon elő­vezetett „díszpéldányok“ töm­kelegé. A kiállítás egyik szépremé­nyű résztvevőjével már a vona­ton megismerkedtem. Tulajdo­nosnője az ablak melletti hely­re ültette védencét, hogy ne „unatkozzon“ az únott pofájú bulldog. Szeme sarkából állan­dóan engem lesett. Gazdája ezt az állat „faji jellegének“ tulaj­donította, az éberség csalhatat­lan megnyilvánulásának. Köz­ben elmagyarázta „Bulli“ szár­mazástörténetét, nemes elődjeit, fel- és lemenő rokonságát. Ki tudná leírni a kutyának csúfolt furcsa négylábúak tö­méntelen fajtáját! Egyesek özönvíz előtti, rég kiveszett hüllőkre, mások hölgymenyét­­re, nyúlra, macskára, bárányra hasonlítottak. De volt ott ök­­lömnyi nagyságú gömböc épp­úgy, mint kisebb pianínónak be­illő, őskori szörnyeteg. Ezeket a csaholó, ugató, acsarkodó szépségjelölteket rövid pórázon vezették gazdáik amúgy körbe­­körbe. A kutyabíró közben szor­galmasan jegyezgetett, a zsűri tagjai izgatottan vitatkoztak e négylábúak bájairól és kelle­­meiről. Hiába, ezt is érteni kell! Két „kutyamama“ olyan lep­lezetlenül szemérmetlen eszme­cserét folytatott mellettem puli­jaik párosodási módozatairól, hogy belepirultam. Egy bela­pított képű pekingi fajkutya alighanem „fejjel rohant a fal­nak“, mögötte kényeskedő faj­társa, egy szúrós szemű spicc, megtévesztésig hasonlított egy császári adóvégrehajtóra. A mopszlinak csak szivart kellett volna dugni a foga közé, hogy egy öregedő színigazgató be­nyomását keltse. Valamennyi ál­latot szemlátomást halálosan untatta a kutyaparádé. Egyedül a kiállítás területén hevenyé­ben elültetett néhány csenevész akácfa örvendett , hallatlan népszerűségnek. Gyér számuk miatt azonban csaknem engem szemelt ki „póznának“ egy kis tacskó, amelynek farkcsóválása felért az egyetemes gépesítés csodáival. A körséta befejeztével követ­kezett a nemes származású ebek csinosítása, fésülése, ke­félése, rizsporozása, hogy csak úgy szikrázott minden. Soron volt az értékelés, szépségkirály­választás és díjkiosztás. Azt mondják, férfi akkor sem mond ható csúnyának, ha egy fokkal szebb az ördögnél. Nos hát ez a mondás úgy látszik a him­­kutyákra is érvényes. Egy Pu cula névre hallgató borzalma san rút eb például díjnyertes lelt, jóllehet a természet sze­szélye csúfos játékot űzött a szerencsétlennel. De látták vol­na, micsoda keletje volt! A ku­tyakisasszonyok majd megvesz­tek utána. Tulajdonosnője szem­rebbenés nélkül 50 font ster­lingre srófolta fel az ismeretlen állatok kereszteződéséből szár­mazó förmedvény taksáját, csu­pán egyszeri használatért! Elutazásom előtt megtudtam, hogy gazdájának árdrágítása ellenére számos „hajadon“ esen­­gett Pucula kegyeiért. De a ku­vasz becsületére legyen mond­va, minden rútsága mellett ge­rinces „férfiúnak“ bizonyult: nem adta be derekát az isten­nek se. Ha női látogató érke­zett, ímmel-ámmal szagolgatta, majd sértődötten a szekrény mögé bújt, keresztülhúzva gaz­dája haszonleső szándékait. Lám, kutyák között is van­nak önérzetes férfiak. K. E. „Addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik" — mondja a magyar köz­mondás. A képen látható medvemancs tulajdonosa nagyon szívesen látogatta a méhészeket. Egy alka­lommal, mikor megriasz­tották, a méhes köröli tiiskésdrót felszakította a medve talpát. Mivel sok kárt okozott az alsóktibí­­ni járásban, lelövési en gedélyt kértek az EFSZ tagjai a közép-szlovákiai kerülettől. Az engedélyt megadták — és Zázrivá község határában a mé­hészkedő medvét puska­­végre kapták az említett EESZ vadásztársaságának tagjai. J. M. H. VADASZBABONÁK A babonák, az előítéletek mindinkább elhalványulnak, a kísérletek már nyugdíjba is vonultak. A „szerencsétlenséget hozó előjelek“ némelyike azon­ban még ma is közszájon forog, legalábbis vidéken. Akárcsak a közmondásnak, idézetnek, szólásmondásnak, úgy a babonás hiedelemnek is megvan az eredetük, „múlt­juk“. De lássunk néhány példát a sok közül, amelyek vadászok között ma is a felszínre kerül­nek. A.z őzhívósíp Józsi bátyám annak idején nemcsak nagy vadász voit, de nagy tréjamester is. Nem adta egy vaklóért, ha sike­rült valakit beugrasztania. Vadászkollégái már ismerték, -s nem dőltek be ugra­tásainak. Sőt, sokszor ő lett a céltábla. De egyszer aztán bombasikert aratott az öreg! Nagy társaság készülődött őzbakvadászathoz. Józsi bá­csi, a házigazda ez egyszer távol maradt a viccektől. Indulás előtt azonban előhúzott zsebéből egy Jütyülőt. Két fujókája volt, mint valami hangoló sípnak. Mutatja a többieknek és így szólt: — Nézzék uraimI Most vettem ezt az őzhívót. A suta hangját utánozza. Erre a bak beugrik, lepuffantjuk és kész. Azzal a szájába vette, belefújt, de mifene. A csoda­fütyülő néma maradt. — No-né! — szólt az öreg. — Ezzel meg mi lett? Az előbb még szólt. Ojra próbálta, de hiába. Meg se mukkant. A társaságot elfogta a kíváncsiság. Mindegyik meg akarta nézni a sípot, javítani szerettek volna rajta. Végül egy idősebb technikus vette a kezébe. Forgatta, nézeget­te, babrálgatta, majd a szájába vette és jó erősen bele­fut. S mi történt? A következő pillanatban emberünk füstfelhőbe burko­­lódzott. S mire leült a felhő, egy igazi kéményseprőt láttak a szoba közepén. /A sípnak volt egy furfanyja. Ha az egyik fújókáján ment be levegő, akkor a sípnak csak egyik hangdobjába jutott, amely üres volt, de ha a másikba is belefújtak, akkor annak hangdobjában levő festéket a levegő moz­gásé a fújó melletti apró lyukakon a sípoló szeme közé vitte. Erős fújás esetén valóságos felhőt árasztott.) Hogy a póruljárt megharagudott-e, azt nem mondta el az öreg, de a társaság tagjai egyértelműen megjegyezték: — Józsikám, ez bombavicc volt! l%az, a békülést néhány liter megbánta, de Józsi bá­tyámnak megérte. A sípot azóta is becses emlékként őrzi. BUDAI JÓZSEF „Ha éjszaka kuvikmadár hu­hog az ablak előtt, vadászni ne induljunk.“ Amíg nem létezett rádió, té­vé stb., a falu népe többnyire korán tért nyugovóra, hogy ko­rán kelhessen. Éjszaka rendsze­rint csak olyan lakás ablakából szűrődött ki fény, ahol súlyos beteg mellett virrasztónak. A fény pedig odacsalogatja a bagolyféléket, így a kuvikot is. A súlyos beteg azután a dél­előtt folyamán rendszerint meg­halt, mert — amint a közmon­dás tartja — „hosszú betegség­nek halál a vége“. Akik tehát az „intelem“ ellenére hajnalban mégis útra keltek, visszatérve gyakran hozzátartozójuk vagy falubelijük hűlt tetemét talál­ták, amiért szemrehányást tet­tek maguknak. „Ha macska szalad át az úton, forduljunk vissza!“ Ne feledjük, hogy a vadászat valamikor az „urak“ kiváltsága volt, akik dehogyis jártak volna gyalog. Az utat keresztező macskától azután nem egyszer megbokrosodtak a lovak s néha felborították a batárt — uras­tul. Egyesek szerint már akkor is vitáztak róla, vajon az urak felborulása tényleg „szerencsét­lenség“ volt-e, vagy ... „Aki reggel apácával találko­zik, maradjon otthon, mert rossz hírre kell felkészülnie!“ Ez a baljós hiedelem főleg a városokban tartotta magát, ne­vezetesen az egykori koronázó városban. Ugyanis a századfor­duló körül több volt Pozsony­ban az apácakolostor, mint ma­napság — mondjuk — a mozi. Ha valaki haldoklott, apácát fo­gadtak a beteghez a hozzátar­tozók. Aki tehát reggel apácá­val találkozott, az kevés kivé­tellel halállhírnöknek tekinthet­te, aki „szerencsétlenséget“ ho­zott. Arról viszon hallgat a kró­nika, vajon a beteg életben ma­radt-e volna, ha otthon marad­nak a vadászok? Legtalálóbban talán Madách szavaival fejezhetnénk be egy letűnt kor csökevényeit: „örül­jünk, okosabb világ van, örül­jünk, hogy mi élünk abban." („Az Ember Tragédiája, hato­dik szín.] Kozics Ede

Next

/
Oldalképek
Tartalom