Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-01 / 22. szám
A brigadéros Ä véletlen ültette őket egymás mellé a gőzfürdőben. Mind a iketten a köszvényüket cipelték ide. A kopaszodó, hatvan felé hajló Csorba Eleik tüstént felismerte szomszédságában az elnököt, Mádal Bélát. Mádai törte a fejét, honnét ismeri az öreget. — Nem az „Űjvilág“-ban találkoztunk? — kérdezte az elnök. — De ott — hagyta rá Csorba. — Tavaly ősszel. — Mi újság a szövetkezetben? — Folydogál az élet — vont vállat Csorba Elek. — Szükséget nem szenvedünk, egymást rossz szóval nem illetjük, és hogy ezen felül egyik-másik embernek megvan a maga baja, már ez az élettel jár. Mádai szerette a megfogható beszédet, mindjárt megkérdezte: — Magának, Elek bátyám, szorít-e valahol? — Nem volna nékem panaszom elnök elvtárs, hacsak egy valami nem... — Ki vele, bátran! — bíztatta az elnök az öreget, aki ravaszkásan pisíantott rá, aztán, mint akinek fejébe tolul a vakmerőség, így szólt: — Csupán annyi, hogy nem jövök ki a brigádvezetőmmel. — Aha — bólintott az elnök. — És miért nem? — Tudja, már magában véve az is, hogy a brigadérosom asszony. — Nem olyan nagy baj az, Elek bátyám. Olyan világot élünk, amikor az asszonyok is szóhoz jutnak. — Az helyes, de az én esetemben éppen az a baj, hogy a brigádvezetőm mellett én nem jutok szóhoz. Csorba mélázó tekintettel meredt maga elé, a szeme sem rebbent. Az elnök tovább faggatta: — Eszerint a maga brigadérosa nem jól végzi a dolgát. — Még azt sem mondhatnám — ingatta a fejét Csorba —, Jó dolgos asszony. — Tulajdonképpen mi a baj vele? — Mondhatni, visszaél a hatalmával. — Ez már baj — csóválta a fejét Mádat. — Uralkodik maga felett. — Ez a helyes kifejezés — buzdult fel Csorba. — Nem szólnék én semmit, ha csak a közös munkában szívóskodna. Mit tehet az ember? Ezt kívánja a rend, a szervezettség. Ügy forgolódom hát, ahogyan a brigadéros kívánja. Csak azt nem viselem, hogy ez az asszony mindenbe beleavatkozik. — De hát nem próbál ellenszegülni? — meredt az öregre Mádai. — Még csak az hiányzik!! Próbáltam én, még a vad is védekezik, ha szorongatják. De inkább kétannyi kötelességet veszek a vállamra, minthogy ennek az asszonynak a ikárálását végighallgassam! — Nyugalom, Elek bátyám, majd én... Tudja mit? jövő hétfőn kimegyek magukhoz, majd a dolgok tövére nézünk. Csorba felkapta a fejét. — Annáik már nagyon itt az ideje. Mert az mégsem járja, hogy az embert minden jogától elüssék. Miért nincs nekem jogom ahhoz, hogy vasárnap délután megigyak egy nagy fröccsöt? Miért vágna ez a brigád becsületébe, ahogyan az én brigadérosom állítja? — Ez több a soknál — bólogatott megértőén Mádai. — Hogyan is vágna ez a brigád becsületébe? Emberek vagyunk, nem? — Én pont ezt hajtogatom a brigád vezetőmnek, de mihaszna. Mégcsak győzködni sem próbál, hanem rámförmed. A múlt vasárnap is ezt mondta: ha beteszem a lábam az italboltba, eltöri a derekamat. — Hallatlan! Na, majd véget vetünk ennek! — Nem hiszem — jegyezte meg kétkedőén Csorba Elek —, borzasztó természete van a brigadérosomnak. — Bízza csak rám! — mondta harciasán Mádai. — Hogy hívják ezt a hevesvérű brigadérost? — Csorba Elökné született Simon Margit... felelte készségesen, természetes hanghordozással az öreg, és felkászálődván így szólt: — Jöjjön, elnök elvtárs, megárt ez a hosszadalmas üldögélés a nagy melegben. Horváth József Mihalovits Jánost Blériot autogramja Czülővárosoni legnagyobb üzlete O — valamikor régen — a „VOi rósrák“ volt. Ennek a raktárából hordták a környező falvak részére — szekérszám — a különféle árut: sáfránytól — a szaloncukorig, kocsikéi nOcstOl — a datolyáig, pörköltkávétól — a benzinig. De a ml számunkra nem azért volt nevezetes ez a cinó-< berszínü pléhclmerrel büszkélkedő sarkibolt, hanem főleg azért, mert ott tnaskodott Baftal Jánost, akt azelőtt az osztálytársunk volt. JÓ gyerek volt különben Jancsi — csak a kemény koponyája sehogy se tudta megi emészteni a német tudományt. Sze* rtntünk nem ts 6 volt a hibás, hanem a tanárok, akik megbuktatták szei gényt, s így került a pult mögé. Jancsival természetei sen fenntartottuk azután is a baráti ságot. Ha portékát vitt valahová, szívesen megfogtuk a kocslrúdját és méh léálltunk másik csikónak. Segítettünk neki. Néha még nyerítettünk is hozzá. Vígan döcögött Ilyenkor a nehéz kerék a kemény, rázós köveken. Jancsi hálás volt érte. Egyik délelőtt ott kocogott Jancsi a kiskocsival az Iskolánk előtt, — aztán mikor lecsengették az órát, töh csért formált szája elé és felkiáltotta az emeleti ablakba: — Fiúk, gyertek Iskola után a Strázsahegy alá. Ma jönnek a repül löki Viszem már a benzint nekik! Siessetek!... Világszenzáció! — Hány órakor jönnek? — üvöltötte le az emeletről Zsiga. — Háromkor! — kiáltotta vissza Jancsi s már szuszogott ts tovább a nehéz kocsival. Feri oldalba bökött a könyökével, sunyin rámhunyorított, aztán odamondta szívből szakadt nagy elhatái rozottsággal: — Megyünk!... Egy órakor nálai tok leszek!... Vége volt a tanításnak. Trappoltam haza az Iskolából. Szegény édes-1 anyám mennyire csodálkozott, hogy olyan keveset eszem. Ha tudta volna, Az embert tudás életet teremtett a kemény acélba, — erőt plántált a kei rekek fogába, — lendületet lehelt a motor dugattyújába, — idegszálakat ültetett a vékony acéldrótokba és belekonstruálta a mindenen győzedelmeskedő akaratát a madárformájú gépbe. Álmodozásomból Feri ébresztett fel. — Itt a bátyám kerékpárja. Ülj fel, — Indulunk! Pár perc múlva már nyomtuk Is eszeveszett taposással a pedált. Hogy csillogott a napsugár a sebesen forgó btciklidrótokon. Olyan volt a kerék, mint egy fényes tányér. Nemsokára már ott hajtottunk az országúton. Fekete tömeg mellett húztunk el. Ment kifelé, repülőgépet nézni: a fél város. Szuszogva hallottuk a masinát. A homlokunkról nagy tzzadságcseppek hullottak a mészporos, fehér országi útra. Tarkónkat kegyetlen kitartással sütötte a májusi nap. Mindig közelebb futott hozzánk a Strázsahegy. Egyszeresük fékezett Feri, — megi álltunk. S már hallottuk is Bajtat Jancsi hangját: — Jaj, már úgy féltem, hogy lekési tek! Jó, hogy megjöttetek! Odatámasztottuk a poros bicikliket az útszéll tüskés akáchoz, letelepedtünk a selymes fűre és törülgetnt kezdtük magunkról az izzadságot. Azi tán csak vártunk. • 0 0 A Nap izzóan süt. Délután három Óra lehet. Egyszeresük gyenge moraj zúg el a nézők ajkáróli — Ott meg Dorog felett a csillogó levegőben fel* tűnik egy merevszárnyú, hatalmas szitakötő. Búg és kattog a motorja és mindig Jobban erősödik a hangja, ahogy száll felénk. — Ni, már az embert ts látni! — ordítja Feri a fülembe, azt hiszi, hogy süket vagyok. A tömeg kimeresztett szemmel nézi a gépszörnyeteget, mt meg lélekszai kadva futunk a Bajtat Jancsi benzh neshordói felé. Nagy, széles kört ír le a csodagép. Fekete árnyék suhan el a gyep fe* lett. A motorbúgás elnyeli a csodáikoi zás zstvalyát. Aztán csak ugrik egyet* kettőt a szárnyasmadár a földön, por* felhőt hánynak a kerekek, a légcsa* var diadalmasan, de mindig lassabban forog és egy-két pillanat múlva megáll a gép. AZ ELSŐ REPÜLŐGÉP, amit életemben láttam: 1908-at írtak akkor! ... '| Valahogy úgy éreztem: az Eg ölel* kezik össze a Földdel... A pilóta — idegen ország, idegen gyermeke — kiszállt. Olyanféle ruhája volt, mint a búvárnak. Hiszen ez ts az volt, csak a víz helyett a leve* göben járt... Majd a szemünk esett ki, annyira néztük. Páran körülvették a gépet. Nagy gumicsövet akasztotttak a motor tor* kába és szivattyúzni kezdte Bajtal Jancsi a benzint. Itatta a megszomfa* zott madarat. A pilóta a szerkezet falán igazgatott, csavargatott valamit. Fért meg odaóvakodott a masinához, elökoto-. rászta a ceruzáját, rákanyarította a szárnyára a nevét. Közben csendesen motyogta: — Azt hitte a Zsiga, hogy az ő nevénél nincs egy se magasabban, mert ö a legmagasabb nyárfa hegyébe véste a Szúnyogszigeten?!... — Hát az enyém még följebb lesz! De hogy ne mondhasd: nem vagyok jóbarát — nesze, írd Ide te ts a neved! — Azzal a kezembe nyomta a ceruzát. Megremegtem a boldogságtól és vert a szívem a 'dicsőségtől: — a nevem végigrepül a világon!... Hogy jobban fogjon, megnyálaztam a ceruzát, és belekezdtem az írásba, de mikor odaág jutok hogy: Mih ... hirtelen fejbecsap valaki, de olyan lendülettel, hogy a sapkám vagy hat métert repült, s mikor nagy ijedten hátranéztem, maga a pilóta állt előttem a dühtől vtllámló szemekkel: S A PILÓTA: BLÉRIOT VOLT! Mások kérik az autogramot. En kérés nélkül Is kaptam, de máig is büszke vagyok rá! Benyó Ildikó: FAMETSZET Méltó elismerés Magas állami kitüntetésben részesült J a k o b y Gyula, kassai festőművész: ÉRDEMES MŰVÉSZ LETT! Méltán jutott ehhez az elismeréshez! Életművében — számtalan színdűs életképben — jellegzetes, maradandó emléket emelt szülővárosának, melynek életét, emberét és átalakulását immár ütvén esztendeje festi nem csüggedő lelkesedéssel és örömmel. Festményein — javarészt vidám, optimista vásznain — a mindennapi élet mindennapi problémáit és eseményeit örökíti meg. Előszeretettel foglalkozik az egyszerű emberekkel, regisztrál, bírál, karikíroz — de mindenkor kerüli a hatáskeltő témakört. Ez idegen számára, mert képei melegek, az ember iránti ragaszkodásról tanúskodnak, barátságról, pajtásságról szólnak. Jakoby az utóbbi időben több nagy mérető mozaikot is készített. Valamennyi — akárcsak festményei — egy meg nem alkuvó művész kezeírását igazolja! (tä) DALLOS ISTVÁN: Prédikáció £ SZABAD FÖLDMŰVES Baráti hangon fordulok' hozzád költő. Suttogó szavad ne legyen sáskafelhő, mely eltakar vétket, csillagot, napot, ködbe borit múltat, mát és holnapot. Legyen robajjal sújtó tonnás buzogány, dörgő viharágyú, mely szerte kerget komoran tornyosuló sötét felleget. Lázasan töprengve, tétován tipegve, behúnyt szemmel mész el események mellett, mik vtllóznak csillagokban, felhők mögül, s csak arra jársz, merre síneken dübörgő vonat, villamos visz, de nem nézel körül. Kalapom levéve, remegő lábakkal, mély alázattal, kullognék nyomodba, mint vén versfaragó, botra támaszkodva, gondolatok mezsgyéjén, vízválasztónál, határkőnél, temetőnél, keresztfánál. Két kézzel hullathatnád néni Is számlálva, tehetséged gyöngyszemeit verseidben, de csak halkan sírod szíved panaszát, hogy megcsalt kedvesed, borongó a lelked, hogy a faludat sártenger hulláma szántja, tavasszal fakadó rügyekről énekelsz, az ősszel lehulló lombokat siratod. Egy szavad sincs költő arról, ami zajlik benőtt ösvények között, örvények mélyén, lélekbe mar, szenvedő szívekbe robban, dzsungelben, kőrengetegben, sivatagban. Miért nem ktáltod világgá elég volt, éhség, bombazápor, tömeghalál, árva, sírtömeg, erőszak, vérözön, gázkamra?j Megelégszel Üresen kongó szavakkal, cicomás, csillogó hasonlatokkal, pedig ha elpusztul mindenki, mt, ti, ők, mivelünk pusztultok lomha lelkű költők. Ne hajszold a témát behúnyt fáradt szemmel, pislákoló mécses halvány fénye mellett, ne rajzold a képet, ne faragd a rímet a mulatozó kocsmavendégek között, mint óvatos duhaj sarokba lapulva, mint törött szárnyú sas cserjében vergődve, szavad legyen láng a világítótorony meggyötört, megkínzott emberek lelkében. Mért egyengeted hát néma hallgatással a pusztítás keményre vert országfáját, keresd az utat az őserdőben, mert ott rekedsz vadállat-lakomára, zokogó anyád és néped bánatára. Vizet keress sivatagban, mert szomjan halsz, világosságot a ködös éjszakában, rabok közt ártatlant, nyomorult szenvedőt a keserűségben, konkolyt a búzában. Dübörög a téma, mint a vízesés robaj, mindent magával sodró embersikoly, mint gátat tört folyam, zuhogó vízözön, mely ránk ront bőszülten s téged is elsöpör. Zajlik millió téma, de nem veszed észre, mert nem vér buzog ereidben, csak savó. Hömpölyög a téma, megrázó, vádoló, kötetre, száz kötetre, könyvtárra való, GÁL SÁNDOR VERSEI Felemelkedő virág vagy felemelkedő virág vagy bennem kitárod suhogó leveleidet szirmodat bontod árnyad itt pihen a mélyben domború ágaid állnak a szél Örvénylő sóhajaiban reggelek testéből épültél fehérré nyitott kelyhedből apró kolibrik isszák a holnapot szememből táplált sugaraid napot holdat nevelnek virág-lényed kibontja napjaimat Azért csak higgy neki azért csak higgy neki ha komor homlokán sötétlő haránt-árkok egyre mélyülő sora nő az idegenség külső változás belül a szeretet konok erői megmaradtak s hogy magát kívülről öli ne bánd a világ roncsolt váza azért megmarad benne örökre s szeret mert miért ne szeretne hisz utolsónak maradtál s ami a mindenségből benne él már te adod a gondot és a fényt s a mosolyt is mely néha még előbukik szája szögletén ezért hát higgy neki s ne azt lásd ami rideg és szomorú 19B8. június 1. hogy az izgalomtól úgy Összeszorult a torkom, hogy alig tudtam nyelni. Alig nyaltam le a kanalat, füttyszó hallatszott az ablak alól. Feri fújta a tttkos jelgt rendületlenül... Mozgolódni kezdtem, s hiába ültek ott körülöttem édesanyámék — se láttam, se hallottam többé. Gondolataim ott jártak valahol a magas levegörengetegben, ahol merevszárnyú nagy gépmadarak cikáztak: Verneregények álommadarai — titokzatos szörnyetegek, amtk elindultak apró kerekeken idegen országok zöld gyeptengeréről, s most Itt szállnak lebegve-berregve városok és tanyák, vizek és erdők felett, legyőzve a meghódít* hatatlannak tartott levegőt.
