Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)
1964-01-25 / 8. szám
Csendőrök — mondta a gulyásné, és tekintetével a messze országúton baktató két lovasra meredt. A gulyás Is arrafelé bámult, már ő is észrevette a figurákat. — Csendőrök?... Lóháton? — kérdezte az öreg béresné és az országúinak irányította az arcát, de csak a levegőbe meredtek a szemei, nem látott el odáig. — Azok. Két lovascsendőr — felelte a fiatalasszony. — Merről gyónnék? — A csárda felől. — Mennek Soltra. Gyakran látni őket. A múlt héten is mondta a Jóska... Ugye, Jóska? A Jóska gyerek egészen belemerült a látványosságba, nem is felelt; a csendőrök, puskával, karddal, szép lovakon, messziről is lehet látni a kakastollak lobogó díszét. — Soltra mennek — vélte a gulyás is —, vasárnap van, hát benéznek a kocsmákba. De csak úgy magának magyarázta ezt a gulyás, mert hát isten tudja, e meglett embernek is szenzáció, ha csendőrt lát, de nem olyan lelkesítő, mint a gyereknek. Nemcsak vitézség, fegyver, tarka dísz és kakastoll; egy kicsit fél is az ember a csendőröktől... Soltra mennek... Talán... De ide is jöhetnek. Ott pihentek a ház előtt, mert vasárnap délután volt. A gulyás, pödöritett kis bajusza, csinos ember, egy fölforditott dézsa fenekén ült, a felesége a gyalogszéken, az öregasszony, a béresné a földre összehajtogatva letett hamvason. A gulyás piros, nyers cseréppipából pipázott. Eddig lassan, vontatva beszélgettek, de most amióta a csendőrök felbukkantak, éppencsak, hogy megtárgyalták őket, hogy látszanak, gyönnek, valahová mennek, azután nem jött többé szó az ajkukra. A gyermek képzelete megeredt, a fiatalasszonyé is; a fiatal nő hasonlatos a gyermekhez. A béresné meg a gulyás elméjét komorabb gondok feszegették. A gulyás arra próbált valahogy visszaemlékezni, hogy a falubeli kocsmában, Apostagon, a múlt vasárnapi verekedésnél nem történt-e valami baj. Mert baj ugyan történhet, de nem olyan-e, ami miatt törvény elé kerülhet az ember. A fene a komisz kocsmáját, jobb lett volna akkor Is Itthon maradni, aludni... Az öregasszony meg azt bánta már nagyon, hogy olyan telhetetlenül lopják a zabot a padlásról. Mert igén sok zabot hordtak el onnan mostanában. Legalább most úgy becsülte fel, hogy igen sokat. A legényfiuk, Ferenc, vitte a zabot éjszakánként Dunaegyházára, húst hozott érte a hentestől és a bort a kocsmárostól. A csendőröket most nem lehetett látni, elfödte az istálló. ^ Az országút, amelyen haladtak a tanyától félórányi járásra, a határon vezet el. Két távoli községet köt öszsze nagy Ivú kanyarodással, Dunavecsét és Soltot, az egyik tanyától északnyugatra, a másik délkeletre fekszik. Vecse felől jöttek a csendőrök. Solt felé mennek, ha ugyan odamennek. Az országúitól keskeny kocsiút fut a tanyáig, ennek túlsó végét nem látni, • ház elől ezt is elfödi az istálló. A kis Jóska már elszaladt a kúthoz, mert onnan láthatta a csendőröket. Ha néha-néha elléptetnek is ez országúton, mégis szűkösen adódó látvány ez a szemnek. Legtöbbször üres az országút, ha egy-egy vándort vagy magányos parasztembert látni rajta, meg porzó kis parasztkocsit, csak néha akad valami, egyszer négyfogatú hintó, másszor cifra cigányok, nemrégiben sok-sok marhát, ökröket, kisborjúkat is hajtottak; az is szép, amikor a gabonát szállítják Nagykűtról négyökrös szekerekkel, öt, hat, nyolc szekér is megy egymás után, vagy ha cséplőgépet húzatnak. Egyezer, nagyon régen, talán van már-két esztendeje is, egy csoport huszárt látott vonulni, akkor lélekszakadva szaladt ez országút felé, de már nem érte el őket. Most csendőröket látni lóháton; a csendőr a legnagyobb úr a világon, kardja van, puskája van, sok hosszú kakastoll a kalapjánál, a nadrágja belül szürke bőr, zsinóros a ruhája, bojtja is van, mindenféle fényes szíjak és csillogó csattok, nyáron is csizmában jár, sarkantyús csizmában. A csendőr csodálat és irigység tárgya, nem verhetik meg, nem győzhetik le, ő veri a rablókat és a nagy erős legényeket. sok ilyesmit hallott már, hallotta, hogy két szál csendőr szétugrasztotta a falu egész legénységét, zuhogtak a pofonok, és a puskatussal Is odavágtak. És, ó, a diadal, a boldogság, a csendőr le is lőhet embereket, zsiványokat, a kardjával is agyonvághatja azt, aki.nem adja meg magát. — Ide gyönnek! Ide gyönnek a csendőrök! — kiáltotta vad örömmel a gyerek, és futott a ház felé. — Ide gyönnek? — kérdezte a fiatalasszony, és felélénkült, kigyűlt a szeme. Felugrott és indult a kút felé. — Csak nem ette meg őket a fene! — ijedezett a béresné, és ránézett a gulyásra, aki nyugodtnak látszott. Hogy vajon mit szól ehhez. A gulyás erőltetett, dacos nemtörődömséggel ülj; és a felesége után sandított gonoszkodó szemmel, mert észrevette az asszony nekivadulását. És mert őt megriasztotta a csendőrök jövetele, azt gondolta, hogy talán az asszony az ő bajának örül legbelül, de annyira, hogy nem is tudja elleplezni, az istenit az anyjának ... Merthogy a múltkor az ispán miatt kegyetlenül megverte az asszonyt, talán agyon is ütötte volna, ha az ispán közbe nem veti magát. Komiszkodott az ispán az asszonyai, az asszony meg csak állta, tűrte, alighogy rá-rászőlt, sőt nevetgélt és maga is viháncolt. Ezt meglátta a gulyás véletlenül, jő ideig leste, azután rajtuk ütött. Nagy cívődás volt, verekedés is, az asszonyt egy darab kötéllel ütötte, úgy ordított, visított az asszony, mintha ölték volna. Még most is meglátszanak a testén, hátán, karján és a lábaszárán a hurkák, az ütések lila szalagjai. Az ispán előtt ütötte, istentelenül káromkodott, de végre mégis az ispántól meghátrált, le is csöndesedett. Az ember félti a kenyerét... De az eset óta gulyás és gulyásné olyanok, mint az ellenségek. Alighogy egy-egy szót szólnak. A gulyás nem tudja elfelejteni, amit akkor látott, az asszony meg úgy tesz, mintha rajta esett volna valami nagy igazságtalanság. És most „a gonosz“, mintha azt sejtené, hogy valami baja lesz az urának, mintha csak azt várná nyugtalanul, türelmesen, kéjes örömmel. Ott állt a kút mellett, rátámaszkodva a kút kávájára, a szellő a piros szoknyáját lobogtatja, lábszáraihoz feszíti, ott áll, bámul, szép, erős asszony, nézi, várja a csendőröket. — Vajon kit keresnek? — tanakodott az öregasszony. A gulyás nem szólt, erősen szíttá a pipáját. — Te Marci! — nógatta a béresné. — Engem nem keresnek, azt tudom. Az öregasszony egyre nyugtalanabb lett, föltápászkodott, indult befelé a házba. — Fölkeltem már az én emberemet ... „A fene azt a zabot ette volna meg ott, ahol termett.“ Mindig mondta ő, hogy nem kell bántani. Mert az az átkozott úr, azt Is megolvassa szemenként. Hát észrevette. Azért nem szólt semmit, mert észrevette. Jajjajjaj... jaj...“ A béres benn aludt a szalmafonatú vackon. Délután volt, meleg volt, jólesett neki. Az ablakra sötét kendőt akasztottak, hogy homályos legyen a szoba. A béres feje is zöldülő-sárguló fekete kendővel volt födve a sok légy ellen. Az öregasszony levette a kendőt és megmozgatta az ura vállát. — Hallja-e, Mátyás? Az ötödik, hatodik ébresztésre fölmordult a Mátyás: — No, mi az? Mi bajod? — Gyönnek a csendőrök. — Micsoda? Mi az? — Csendőrök. — Csendőrök? Itt vannak? — Most jönnek az úton. Mindjárt ide érnek. A béres felült a vackon: — Mit akarnak? — Hát én nem tudom. Vajon nem a zab miatt gyönnek-e? — A-á... — Hátha mégis ... — Én nem tudok semmit, én nem láttam egy szem zabot sem ... Biztosan valami redves cigánynépet keresnek. A béres nyugodt volt, de azért az álom elszállt a szeméből. Ülve maradt a vackán. Az öregasszonyra, aki ki akart menni, ráripakodott: — Itt maradj! Ne táncolj, mint a kerge birka. — Hát, hogy nem azt a zabot izélik-e, a fene hogy ette... — Elhallgass már vele! Addig járatod a szád, amíg ... De majd betapasztom én, ne félj. Nagyon kellett mindig a húsika, meg a borocska, most aztán meg vagy ijedve, ugye? — Ugyan ne mondjon már kend Ilyent, mert igen csúnyát mondok kendnek... Még, hogy nekem kellett. Hát én mondtam mindig, hogy elég legyen már, mert még megtalálja látni az uraság, hogy fogy, hogy a szeme folyjon ki... — Ejnye, azt a ... Még hogy letagadod, hogy te bujtogattál mindig? Hogy te voltál a boszorkány! Behallatszott már a dobogás, és hogy odakünn erősen prüszkölt a ló. A béresné Isten és Jézus nevének halk, szapora emlegetése közben kitipegett. A csendőrök ott álltak már az udvaron. Az egyik tizedes! rangú, most szállt le a lováról. A béresnf rikácsolva, türelmetlenül bekiáltott a házba: — Gyöjjön már ki, Mátyás! A béres csóválta a fejét, szidta az asszonyt, de kiment. Mindnyájan álltak, várakozón bámultak a csendőrökre. A csendőrök, ahogy megérkeztek, nem tisztelegtek, e tanyaiak se köszöntek nekik, csak az öregasszony énekelte vontatva: — Jó-ó napot aggyon Isten-en. És olyan nyájas, barátságot képpel nézett rájuk, hol az egyikre, hol a másikra, mintha örülne jöttükön. A béres nyugodt maradt, a gulyás még dacosabb lett, a gulyásné pedig már nem örült egy cseppet sem, izgalma kellemetlenre változott, bár semmi rosszat nem gyanított. De azért jól megnézte, hogy az egyik csendőr, a tizedes, szép szőke bajuszű legény, a másik őrvezető — most cihelődik le a lováról —, nagy bajuszű, csontos képű, ijesztő, morc ember. A csendőrök végignéztek a tanyaiakon, az úrvezető rászólt az öreg béresre: — Tartsa kend ezeket a lovakat! A csinos tizedes hetykén előresétált, sajátságosán gőgös, tiszteket utánzó testtartással és járással, a szemhéját kissé összehúzva. Jól megnézte a fiatalasszonyt. A friss szellőben lobogott a kakastoll dísze, a szürke, kopott környezetben rikított a ruhájának élénk színe, tündökölt rajta a sok szíj, csat, fegyver. A Jóska lélegzete megnehezült az izgatott bámulásban: sárga bojt a kardon, a furcsa formájú kalpagon is zöld zsinór, elől rajta címer, a derékon tölténytáska, oldalt még egy táska, minden szép, tiszta, új, csak egy kicsit poros. Különösen megragadta a gyermek figyelmét a keskeny, fényesre lakkozott fekete szíj, mely a kalapot az állón keresztül a fejhez fogta, mintegy ünnepies és szokatlan rámát adva a szabályos és méltóságteljes arcoknak. — Itthon vannak mindnyájan? — kérdezte a tizedes, és egyenesen maga elé nézett, egyikőjükre sem irányítva rá a tekintetét. A béresné felelt: — Itthon vagyunk... A csendőr most rosszindulatú pillantást vetett a gulyásra, mintha tőle várta volna a feleletet. Meg már tisztában volt a helyzettel, két asszony van itt és egy gyerek, a két férfi közül az egyik öregember, a gulyás itt az ellenfél. Erős, jóképű, egészséges ember, fiatal, ingerlő. Ez ellen ágaskodik a virtus. Mint ahogy a vadász is a legkülönb vadra veti magát. És úgy látszik, a szép asszony is ennek a felesége... De most már az öregasszonyhoz intézte a további kérdéseit. JÓZSEF ATTILA: TÉL Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek. Ráhányni mindent, ami antik, ócska, csorbát, töröttet s ami új, meg ép, gyermekjátékot, — ó, boldog fogócska! — s rászórni szórva mindent, ami szép. Dalolna forró láng az égig róla s kezén fogná mindenki földijét. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hisz zuzmarás a város, a berek, fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni és rakni, adjon sok-sok meleget. SZERCEJ JESZENYIN: Tél énekel Tél énekel, orkán huhog, mohostövű fenyő suhog, ág-húrok pengetlek, erdőkre mély álom szakad, vonulnak ános ég alatt tépázott fellegek. Az udvaron hóförgeteg térit ezüstös szőnyeget, fagymarta törzs recseg. Az ablakon veréb kocog, éhen morzsáért kuncsorog, mint árva kisgyerek. Reszket a sok kisded madár, ellankadt, úgy megülne már, s csak társához lapul. A felhőt orkán kergeti, húnytszemíi ablakom veri és dörömböl vadul. Dermedt kis tábor álmodik, párkányomon fagyoskodik, szárnyára tél havaz, de álmában napot dérit s égboltnak kék lepelt feszít a tündérszép tavasz. Bab Zsuzsa fordítása Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, hogy fölengednének az emberek! 1922. • • • Fenn a vékony jégen álltam én, örvénylett a víz vak mélye lenn, s néztem ott a lányt, lengett felém szép, fehérló teste meztelen. Radnóti Miklós fordítása GOTTFRIED KELLER: Szárny se rebbent, megfagyott a csönd, néha földön villogott a hó, tiszta volt a csillag sátra fönt s nem hullámzott, dermedt volt a tó. Egy fa nőtt a mélyből, agbogán megfagyott a víz a tó felett Törzsén felkúszott a hableány és a zöld moszat közt átlesett. — Csak maguk öten laknak itt? — Csak mink. A fiatalasszony közbeszólt: — Meg a Ferkó. — Ki az a Ferkó? — A ml gyerekünk — felelte a béresné. —• Az öreg a maga ura, mi? •— Igenis. — Hát hol az a Ferkó? — Bement a faluba még reggel... Az öreg béres akarta tovább folytatni: — Bement a faluba a Bolemanékhoz, hogy... A csendőr ingerülten közbevágott! — Hány éves az a Ferkó? Az öregasszony felelt: — Tizenhét esztendős... hogyis.., annyi, most van a tizennyolcadikban. Az öregemberhez fordult a csendőr: — Maga itt a béres, mi? Az öreg szinte büszkén vágta ki: — Igenis, vitéz uram. A csendőr kissé megütődött a „vitéz uram“-on, de mivel belül ágaskodott, acsarkodóit, nem volt kedve rá, hogy mosolyogjon. A fiatalasszonyt kérdezte: — És maguk? — Én a felesége vagyok — az ura felé tekintett —, az uram gulyás. Az öreg béresből megint kitört a beszélés ingere: — Tegnapelőtt, vitéz uram, cigányokat láttam errefelé. Az országúton. Solt felé ... De benneakadt a sző. Mert a csendőr hirtelen feléje fordult egész testével, szétvetette a két lábát, a két öklét a csípőjére kapta, és ebben a büszke helyzetben olyan lesújtóan nézett végig az öregen, hogy most már az is meghökkent. És szörnyű gőggel, a szavakat húzva és fenyegetően hangsúlyozva, Így szólt rá: — Mondja csak... ki ké-érdezte magá-át? És Így mereven nézett az öregemberre vagy egy percig. Ezalatt csend volt, senki nem is mozdult. A másik csendőr gúnyosan, de egy cseppet sem barátságosan mosolygott, azután igazította, illesztette magát. Mind a két csendőr láthatóan élvezte a hatalmat, amely a szótlanná és mozdulatlanná ijesztett tanyai népről viszszasugárzott rájuk. A tizedes, mintha csak elodázhatatlan szükséggé vált volna most a fokozás, a gulyás felé fordult és színlelt közönyösséggel mérte végig, fejtől lábig és vissza. A gulyás mindaddig egy szót sem szólt. Dacos, ösztönszerű ellenséges indulattal nézett hol maga elé, hol a csendőrökre, de nem a szemükbe. Most mégis összekapaszkodott a te* kintetük, a gulyásé és a tizedeséi A csendőrnek, akinek túlontúl megtetszett a fiatalasszony, ez volt most az első gondolata: — Te vagy hát az ura. És még egyszer oldalt sandított a2 asszonyra, most a meztelen lábszárait nézte meg jól, és fellobogott benne a kétágú vad indulat, hogy jó lenne ez az asszony egy ölelésre, vagy jó lesz ezt az embert megnyöszörögtetni, a férfit, a másik erős férfit megütni, ha csak egyszer kéjjel érezni, hogy az neki fáj, látni az arcát, azt a pimasz pofáját, amint eltorzul, és hallani az állati bőgőst, amelyet a kín, az ijedtség és a tehetetlenség vet ki a torkából. És szólt: — Hát maga itt a gulyás.., — Én vagyok. A csendőr egy percet gondolkozott, hogyan is kezdje, hogyan ugrassa a vesztébe leghamarabb ezt a büszke, komisz parasztot. És lassan, a hangját meghalkítva, a szavakat elvontatva folytatta: — Mondja csak.,. barátom ... A másik csendőr közelebb lépett. Türelmetlen lett, tágultak az orrcimpái. A tizedes beszélt tovább: — Mondja csak... barátom..., hol vannak azok a disznók? — Nem tudom, miféle disznók. — Nem. De nem is kíváncsi rá, igaz-e? Csak úgy rávágja, hogy nem tudja. És ránézett a bajtársára, az őrvezetőre. Az gonoszul mosolygott, jóformán csak a szemével. Egyetértettek. Ebben a percben őszintén, tiszta szívvel gyanúba vették a gulyást, annyira kívánták, hogy megüssék. „Alighanem elcsíptük a komát.“ — Gondolkozzék csak! Talán mégis ... meg tudná nekünk mondani, hogy hová lettek az öreghegyi csősz disznói... Gondolkozzék csak, aztán ne sajnálja a szót. Ne legyen olyan szemérmes. A gulyás meghökkent ettől a beszédtől, de rögtön elöntötte a harag: — Az istenit azoknak a disznóknak, hát csak nem énrajtam keresik? — Ne káromkodjék, mert.., Az őrvezető közbeszólt: — Vágd szájon, az istenit a parasztjának! (Folytatása következik) 1664. január 25. NAGY LADO! ■r —.
