Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-20 / 6. szám
rrriA <35í(//ví Az egész világ haladó közvéleménye e napokban emlékszik meg a tudományos szocializmus megalapítója, Vladimir lljics Lenin halálának 39. évfordulójáról. Ma, amikor a halhatatlan Lenin nagy müvének folytatásán százmilliók munkálkodnak, egyre fényesebbnek tűnik az az út, amelyet a proletárok nagy vezére mutatott meg számunkra. MARIA BANUS: Lenin hangja Ha gondjaim rámnehezülnek, S a láthatáron ólomfelhők gyűlnek, S körülvesz kérdések, válaszok ezre, Es elmém nyugtalan csapong csak egyre, Leninhez térek. A szabadító osztály szívéhez. Az ítélethez, amely villámfényes, A rendíthetetlen világossághoz, Leninhez, aki egy és mégis számos. Leninhez térek. Közel látom, bár messze van innen. Megnő az idő, mint fénytörés a vízben: ... Kanyargós nagy út a történelem, A történelem halad szüntelen ... Ez Lenin hangja. ... Kínban fogant és nehéz harcokon, Nem folyhat símán a forradalom! ... Tekintsd az Igazságot szemből... ... Tanulj kudarcból, tanulj győzelemből. . Ez Lenin hangja. Nincs gát, mit a nép le nem győzhet, A forradalom mindennél erősebb ... ... Ne gyöngítsen sem kétség, sem siker .. . Szervezni, szervezni, szervezni kell!... Ez Lenin hangja. A gyermekeimért teszem ^gész családjának, híres fuvaros őseinek,: mindig lovakkal bajlódó' életének megcsúfolását látta abban Mészáros Menyhért, hogy a szekér gőgölő ülésdeszkájáról leszállítva, a kiállhatatlan tejszagú tehénistállóba „degradálták“ — ete’tőnek ... — Haj... jaj.... sóhajtozott megkeseredett s főként pálinkátlan szájízzel. — Hálátlan, cudar a világ! Mert íme! Ez lett a jutalom azért, hogy a szilvórlumra váltott, „feketén“ felvitt csepp szemért jóvátételképpen annyi boronával, hengerrel, mindenféle szerszámmal, akácrönkkel miegymással gyarapította a közös vagyont. És hát ő volt a hibás? Minek hagyogatták kinn a határban a környékbeli nemtörődöm szövetkezetesek. Nagy kísértés ez az ilyen hasonló „szerzésedbe megöregedett furfangos fuvarosnak! El is határozta hatalmas csakazértissel, hogy ha törik, ha szakad, de kiköszörüli ezt az újabb csorbát is, ne legyen Mészáros Menyhért a nevel Fuvartalanított fuvaros létére tud- : ta, hogy most már nem csaponghat : szerte a határokban, hogy mestersége ősi hagyományai és módszerei 1 szerint hozzájáruljon az „osztatlan alap“ növeléséhez. 1 Az ő új világát most már körül- I határolta a négy fehérre meszelt is- ’ tállófal, s benne a kérődző, étkes, tarka tehenek. Itt kell tehát komoly, 1 lelkiismeretes munkával, jószándék- 1 hal visszaszerezni az elvesztett becsű- i letet. No persze, azért egy kis furfang sohasem árt — mosolygott a ba- ; Jusza alatt ravaszdi pislogással. — i Bízzák csak rá! 1 Különösen lelkére kötötte Nagy s Dénes, az elnök, meg a zootechnikus, 1 akinek az idegen titulusát sehogy sem vette be Mészáros Menyhért ke- 1 mény palóc koponyája s ezért „16- 1 technikusira magyarosította, míg az 1 agronómusből egyszerűen „egrimó- 4 kus“-t csinált —, szóval a lelkére ' kötötték a hat mustratehén különle- 1 ges etetését. < A hat kiöregedett állatot lefejés után kiselejtezték és hizlalóra fogták, < mivel vagy csökkent a tejelésük, vagy 1 ngm fogtak borjút. ' Ezeket akarta hát úgy feljavítani 1 Mészáros Menyhért, hogy az ámulat- < tói tátva maradjon a népek szája. 1 Csakhát... persze ... fuvarozásai t közben teméntelen sok szentnek a 1 szobrát látta, s úgy tapasztalta, hogy 1 egyetlen egy sem volt olyan, amelyik- « nek egyik vagy másik keze ne hajlott < volna maga felé... Jó régen meg- f történt, ugyan, hogy a kegyesek ősz- t szegyűjtöttek valami szobrocskára s a t fuvaros Menyhértnek adták át a í pénzt, vegyen érte egy szépet a városban. Menyhértünk a sok, tömerte- t len kocsma után a sok szent közt a kegyszerárusnál felfedezett egy szent Ferenc szobrot, amelyik nem hajlott maga felé, sőt áldőlag, magától el tartotta a kezét. Igen megtetszett neki ez a kivételes szent, de a plébános úr visszazavarta, hogy az egyik keze, a maga felé hajló le van törve. így hát ha a szentnek, akkor egy furfangos tehenesnek miért ne? Ez a maga felé hajlás igaz, csupán annyiból állott, hogy a göbölyöknek előléptetett hat mustra között ott volt az ő hajdani Szegfűje is, egy istenverte nagybeiű, nagycsontú állat. Külön-külön pótadagokkal búcsúzott tőle Menyhért, de a tehén sohasem lakott jól. Elhatározta, kipróbálja mennyit bír megzabálni $z a dög. Hordta hát kosárszámra neki a répát meg a korpát. Az öreg tarka meg csak falt, egyre falt, zabéit szüntelen, s a furfangos tehenes meg csak hordta, egyre hordta, fáradhatatlanul ... Talán már hatodszor tetézte a vályút, amikor Szegfű már csak nagyokat fújt a korpás répára, helyesebben répás korpára — rámeredt vágyakozva, de nem evett többet. Megijedt nagyon Mészáros, egész éjszaka ott állt a faránál, de amikor hajnaltájba újra nekifogott az evésnek az állat, megfogadta becsület szentségire, hogy vége minden néven nevezendő protekciózásnak ebben az életben. Gömbölyödtek is szépen, egyformán a kezére bízott marhák ... Paprikaveresítő, szilvalekvárszagú ősz volt már, amikor a megelégedett, d' a korholásba bőhangú, dicséretben szófukar Nagy Dénes tudomására adta, hogy másnap reggel kijönnek a majorba a felvásárlók autóval, így hát tegye rendbe a teheneket. A rendben nem volt eddig sem hiány. Tisztaság volt akár a patikában ... Am, most már éjfél előtt elkezdett működni Mészáros Menyhért... Pucolta, vakarta, utoljára jól megetette-itatta a jószágokat, hogy büszke lehessen rájuk, r.em csak ő, hanem az egész tagság. Reggel hatkor, amikor az elnök Falmi tél Favágók Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... így sem igen sokat lát a pusztaságon. (PETŐFI SÁNDOR: A puszta, télen) Merre lehet a szelek hazája? Vajon honnan rabolták el a kócos hópihéket a tomboló viharok? Miért űzik, kergetik őket messze-messze tájakra ? Hópihe-sors ... Az emberek arcán meghalnak a hópihék. Az arcokon meghal a tél. Havas mezőkön lábnyomnyi ösvények kígyóznak. A falvaktól kifelé az alvó búzatáblákig, a sunyin meghúzódó kazlakig vezetnek ezek az utacskák. Ki jár erre? Miért tapossák ki ezeket az utakat? Két ember fát fűrészel a csifári határban. Petrás Béla és Imre János. Vidáman cirpel a fűrész, tompán puffan a fejsze, az apró forgácsokat forgatja, fel-felkapkodja a szél. Odébb két bánatos tekintetű ló ücsörög, rendíthetetlen türelemmel. Lábuk alatt kavarog a hó. A két ember serényen dolgozik. Rájuk köszöntök:- Hasznos munkát!- Ez biz hasznos ... A hatalmas fa élettelenül nyúlik el a földön.- Sok időt megérhetett.- Hű!... Imre János rábök az évgyűrűkre, közelebb hajtja a fejét, hümmög valamit.- Meg se lehet számolni őket. Összeforrtak már a gyűrűk... Rágyújtunk egy cigarettára. Jólesik ilyenkor.- Cudar egy idő - mondom fázósan. - Nem valami kellemes ilyenkor fát fűrészelni.- Panaszkodni nem kell - csak dolgozni - hangzik a válasz, s amikor pillantásom a két ember nyugodt, tiszta tekintetével találkozik, meleg érzés fog el. Ezeknek az embereknek a hitét nem tudják megtörni a hóförgetegek. Kezüket nem dermeszti a hideg. Dolgoznak. Ez az életük. A munka. Beszélnek a falujukról, közös gazdaságukról, életük-Alig hallotta meg a felvásárlók elismerő hájjalkenegatéseit, amikoi gratulálóan szorongatták az ő kézé! is a szép teljesítményért... Amikoi kizúgott végül is a terehautó az ál latokkal, igyekezett kámforrá válni ám az istálló ajtajában az elnök szava torpantotta meg: —Menyhártl Gyere csak Ide! A tagságból az az egy-két érdeklő dő, akik ott csellengtek az udvaron bámészkodva az átvevők-átadók kö rül, már sietve munkája után látoti s csak ketten álltak az udvaron csu pán. Az öreg Mészáros behúzott nyakkal úgy kullogott oda mint veréstvárf kutya. — Mennyus! A teremtésedet Mondd csak, ml az Istent csináltál már megint? — reccsent rá Nagy Dénes s azzal a borzasztó, undok notesszal hadonászott, mint valami szőr nyű bűnjellel az orra előtt... Tudta jól a mi Menyusunk, hol szorít a csizma! Nem egyezett a reggeli súly az átadásival... Nem ártatlankodott hát fölöslege sen, hanem bűntudatos, lehajtott fejjel suttogta: — Sok sót tettem a korpára, túlsóztam, hogy alaposan teleszíják magukat vízzel —. Ahogy túl volt a gyónáson szemében újra felcsillant a régi huncutság, ám az elnök izlben lehűtötte: — Mennyus, Mennyus! Hát sohasem szoksz le már ezekről a furfangos fuvaros tempókról, te tehenes? — Ez volt az utolsó alkalom Dénes, hidd el... Tudod ... Láttam egyszer régen amikor a grófi uradalom bérlője erre adta ki a parancsot a göbölyösöknek ... Azt hittem ... azt gondoltam ... hogy hiszen nekünk lesz hasznunk belőle ... nekünk ... a közösnek ... de ha te mondod... az elnök __ hát akkor többet nem... Csak nem értem ... — Mit nem értesz már megint? Az igaz, hogy ötven kilóval többet kaptunk volna. De ne felejtsd el, hogy végeredményben a felvásárló vállalat is a miénk!? Nem érted? ők veszítettek volna ugyan vagy ötven kiló árat... De nem ők, hanem mi, mert annak az ötven kilónak az árából a mi javunkra lehetett volna csinálni ezt-azt, te javíthatatlan . .. Még az a szerencse, hogy oly sokat késtek s így az állatok leadhatták a fölöslegesen felszívott vizet. Kisült volna a szemem, ha rájöttek volna ők is a huncutságodra ... Mennyus ... Mennyus... — fenyegette meg egy urasági szecskavágónál megcsonkult újjával az elnök. — Ne csinálj többet ilyet, hallod-e? Amikor raport végén a furfangos tehenes újból az istállóban tudta magát, megpróbálta összegezni a dolgok lényegét: — Szóval — dünnyögte — a miénk nem az enyém, az övék nem a miénk, az enyém már a miénk s az övék mindannyiunké ... valahogy így talán ... Hajaj! — sóhajtott — de nehéz eset is vagy a magamszőrűnek te közös gazdálkodás! Várkonyon jóformán semmilyen kulturális tevékenység. A nőbizottság tagjai összedugták a fejüket:- Valamit tennünk kell. Színdarabbal kezdhetnénk — javasolták. — De ki tanítsa be? — néztek össze tanácstalanul. — Majd én megpróbálom — mentette meg a helyzetet Bekőné. Azóta a színdarabok egész sorát rendezte meg. De nemcsak rendez, hanem állandóan tovább képzi magát. A kezdet kezdetén nem nagyon támogatták munkáiét. Jéghideg termekben fagyos o iva próbáltak. Néha a szereplők is makacskodtak. A férje is ferde szemmel nézte munkásságát. Sokat nyelt, de nem vesztette kedvét. Ma már egészen más a helyzet. A népművelési otthonban fűtött helyiség várja a rendezőt, a szereplőket. A műkedvelő színjátszók is pontosabbak. Ha egyik-másik késik, sietve kér bocsánatot. A férj is megszokta már. ő is örül egy-egy sikeres bemutatónak. S mindezt miért? Válaszul talán az ő szavait idézhetném, amit a Dolgozó Nő konferenciáján mondott: „Szeretem a falumat és a családomat. Tudom, hogy amit teszek, a közért, gyermekeim szebb, kulturáltabb életéért teszem. Pesten is éltem hét évig. De nehogy valaki azt higje, hogy visszavágyom. Én jól érzem magam a falumban, s mindent elkövetek azért, hogy a falusi életünk még szebb legyen. És tudom, hogy csak mi tehetjük azt szebbé.“ Az első színdarab, amelyet e színjátszó évadban rendezett, Kónya József Senki fia című színműve volt. Ezt a színművet azért javasolta műsorra, mert lelkes támogatója a mai témájú színdaraboknak, a hazai drámairodalomnak. És még azért is, mert Kónyának ez a színműve ■ két fiatal lángoló szerelme közepette visszatekint a múltba, a világégésre, melynek következményei még ma is kísértenek. Az újvári bombázás után ittrekedt két árva sorsán keresztül figyelmeztet mindenkit: „Soha többé háborút!“ Csikorogva kopogott a keményre fagyott hó, amikor embersereg tódult a művelődési otthon felé. Felgördült a függöny és a színpadon jeleskedtek a várkonyi fiatalok. Bekőné a kulisszák mögött irányított, súgott, izgult, bosszankodott, örvendezett... Még nagyobb volt az öröme, amikor a szocialista dráma fesztiváljára kiküldött vizsgáló bizottság tagjai is szívből gratuláltak. Boldog volt a rendező, lelkendeztek a műkedvelők. Nemrégiben újabb funkció szakadt a nyakába. Neki jutott a kultúrfelelősi feladat a CSEMADOK szervezetben. Ez a kulturális szervezet is azért alakult meg, hogy még sokoldalúbb legyen a faluban a népművészeti tevékenység. Azt akarják elérni, hogy t felcseperedő fiataloknak, köztük az ő csemetéinek is második otthona a népművelési ház legyen. Bizony már az ő Pali fia is 13 éves legényke és néhány év múlva Bekőné fia alakítását formázza majd a színpadon. Ez a szerény, kedves, melegszívű asszony nem fog csalódni gyermekeiben. ők is, mint sokan az irányítása alatt játszó műkedvelők közül, a műveltebb falu úttörői lesznek, mert a jó példa a legjobb meggyőző módszer. (tő) Tombol a szél. Vágja, keveri a havas esőt. A cudar időben egy asszony töri magát előre a gyér világosságú utcán. Meg-meg csusszan a lucskos gyalogjárón, lassan halad előre. Végre kiskaput nyithat... Beoson a lakásba, hogy ne zavarja az alvó családját. Szeme szeretettel simogat végig a mély álomban szuszogó cseme:éin. A legkisebbiket betakarja és ■cözben csókot lehet kipirult orcájára. Tizenkettőt üt a falióra. Végre ő is ágyba kerülhet. Hetek óta estéről estére az éjfél veti haza Bekő Máriát, a várkonyi színjátszók fáradhatatlan rendezőjét. Hét év óta végzi ezt a munkát, s azóta sok színelőadáson tapsoltak már a falubeliek és a környék dolgozói. Bekőné egyszerű falusi asszony. A személyazonossági igazolványban azt írták: háztartásbeli. Hogy is kezdődött? Hogyan lett Bekő Máriából műkedvelő rendező...? Jó néhány évvel ezelőtt nem volt Nagy Dénes bejött az Istállóba, minden szalmaszál a helyén volt. A járda olyan tiszta, hogy enni lehetett volna rajta, az állatok fara mögött a körömrugón ott díszelgett mindegyiknél a tizenhét „por“-ból vakaróval kivert „stráf“. Amúgy huszárosanfuvarosan, ahogy illik. S a tehenek? Ügy ragyogtak, hogy még a halódó őszi nap is felvidúlt tőlük. Otthonról egy, a régi mestersége idejéből származó kallódó patakenőcsöt hozott, azzal kente-fényesítette ki a körmeiket. Raffiával sajnos nem fonhatta be a sörényüket, mert ezeknek a bamba kérődzőknek még sörényük sincs. Az elnök kivezettette Mészáros Menyhárttal a hízott marhákat az udvarra s ott hirtelen Jött ötlettel elhatározta, hogy még az átvétel előtt is, a maga használatára lemázsálja valamennyit. A fuvartalanított tehenesnek valami furcsa ború telepedett napszítta ráncos sovány arcára, s kézzel-lábbal megpróbálta eltéríteni a szándékától... bár tudta, hogy ennek a kősziklakemény vörösgárdlstának — mert valaha az volt — úgy is hiába beszél mindenféle fölösleges munkaszaporításról, állatkifárasztásról, egyebekről. A hatalmas mozgó húshegyek méltóságteljes lassúsággal ballagtak a hídmérlegre, ahol az elnök nem csak sajátkezűleg mázsálta — gondosan ügyelve a tárázásra is — hanem azonnyomban bejegyezte mindegyik súlyát a mindig zsebben hordott mindenttudó kis noteszébe. Jó három, vagy talán négy óra Is eltelt addig, míg megérkeztek végre a városból a felvásárlók. A vén Mészáros Menyhért úgy szurkolt mint egy vizsgára készülő kisdiák ... Magában elátkozta azt is, aki azt a nyomorúlt automobilt feltalálta — mert a városiak annak a defektjével mentegették a hosszas késedelmet. Borsónyl verejtékcseppek lepték el gondterhelt homlokát. De a gépkocsi feltalálóján kívül kijutott a szégyentelen, immár csak „dögök“-nek titulált kedvenceknek is. Csak az öreg Szegfűt dicsérte, amikor az pont a mázsán illetlenkedett, mondván: — Na, ebbe legalább ennyi becsület van! Jó van öreg, nem hiába az én nevelésem voltál! mint tehenes Lassan megtelik a szeker (A szerző felvétele’ röl. Elmesélik, hogy határuknak ez a része, ahol állunk mocsaras, lápos terület volt valaha. Az idén tavasszo már felszántják. S minden szavuk amit mondanak izgalmas, csodálatos. Talán örök titok, honnan tör fe az emberekből ez az ősi, egész világukat, életüket újjá teremtő erő. Keresem a szemükben, arcuk rezdülésében mozdulataikban, beszédjükben. Vajon hol lehet? Az ar cok nyugodtak, a szemek derűsek, a mozdulatok meg gondoltak, kimértek, a kimondott szó őszinte, A cigarettacsutka kis lyukat olvaszt a hóban. A paráz. utolsó erőfeszítése ez. Béla bácsi és Jani bácsi munküho. látnak. A szürke ég alatt süvít a szél. Tél van... P, 1
