Szabad Földműves, 1957. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1957-06-30 / 26. szám
57. június 30. J* a Ira d Földműves ^□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□тоаоаоаааоашахпхоааооаи A iwz is cvz ш&ес Bevezető féle SZINTE MOSOLYOGNI VALÓ, hogy ; ember egy-egy nagyobb útja előtt rveket sző, hogy no most megyek perjesre, s maradok a városban hóim napig. Ellátogatok a múzeumba, könyvtárba és nagy gonddal, lelkirnerettel tanulmányozom a témát: kránok az eperjesi kerületben! Ilyesmit sző az ember vonatban, agy a helyszínen, és csak spoánkodik, tjnálkozik, ha nem várt esemény az Iképzelését visszájára fordítja, amiek az eredménye aztán, hogy ebéélni sincs idő Eperjesen. Hogyan történik mindez? Megkeresed az Állami Könyvtárat s bemutatkozol az igazgatónak, aki Iső pillanatra is rendkívül előzékeny s szolgálatkész, s miután kinyilat - oztatod szándékod, hogy az ukránokól szeretnél írni, feltárcsáz egy száwt és a vonalon továbbítja a kérést, a telefonbeszélgetés után az igazaié örömmel újságolja: — A Druzsno Vpered szerkesztöjéel beszéltem. Félegykor indulnak szakra autóval. Veiülc mehetek. Hát ez kell, hát igy képzeltem. Deюду gondoltam én arra, hogy három lapig maradok Eperjesen. Monográiákai, brosúrákat olvasgatni? Mire gondolataimat eképpen igazítlatom, már szerkesztőségi kocsiban ok és ismerkedem Tóthtal, az újságjvai, és Kralochvillel, a fotóriporerrel. ■ Az útirány: Michalovce, Humenné is Snina. A kocsi gyorsan hajtja maga alá az ittestet. Kicsinyke ablakán belopakoiik a táj: romos várak, kopár legelők, irdök, szántók, rétek, bozótosok. Váltakozik a vidék, mintha vetítőgép pergetné a szemünk elé. Egyszer köves, izik’ús. vízmosásos, másszor jó térni föld. Amint látható, földön és levegőben nagy a készülődés életre, küzdelemre. Ez a gondolat Bystrénél bújik ki be'ü'.em, ahol a felhőkben játszó kémények alatt Közép-Európa legmodernebb cementgyára van. Napi termelőképessége hatvan vagon! EZ A KÖNNYEBB napjainkban épült cementgyár azonkívül, hogy munkalehetőséget ád és megfelelő életfeltételeket biztosít s a távolra, tengeren túlra szokott tekintetet is megköti, mint az akác a futóhomokot, nekem is hasznomra van. Elindítója lesz borús gondolatoknak. Szemem a nyegle kéményeken, a fülem az elejtett szavakon: — Régen egy nagyobb és öt kisebb üzem volt a kerületben. Csupán ezerötszáz munkást foglalkoztatott. — Harminchétben például négy és félezer munkanélkülit tartottak nyilván. — Munkanélküliség, kivándorlás testvérszók voltak! Érdekes az ember, az élet. Az autóban csak úgy mozog a termékeny képzelet, mint a hegyen. Kezdődhetne a beszélgetés akár a pásztorember, „egyszer volt, hol nem volť'-jával és bukdácsolhatna az emlékezet munkanélküliségen, falusi árverezésen, kivándorláson át egészen a napjainkban épülő üzemekig, amelyek annyira elszaporodtak a kerületben, hogy az ukrán újságírók nem is tudják pontosan a számukat. — Ilyen kedvező a helyzet az ukrán lakosú vidéken is? — Természetesen. Éppen egy olyan járásba visszük, ahol az ukránok büszkesége is a Vihorlát. E rövid és hasznos eszmecsere után hosszút hallgatunk és csak Stráike határában ébred bennünk az érdeklődés. Az autó nagy tábla lucernás mellett lassít és Kratochvíl gépével befut a boglyák közé. Felvételeket készít. — Szövetkezet? — mutatok a lucernásra. — Állami birtok. Közben fotóriporterünk visszatér, haladunk tovább. — Hány ukrán nyelvű újságjuk van? — Kettő. A Druzsno Vpered, ez az ukrán dolgozók kulturális szervezetének központi lapja, és a Novo Zsityija, ez a kerületi pártbizottság lapja. És még a Dukla, az ukrán írók negyedévenként megjelenő irodalmi folyóirata. Vinnén, a szőlőjéről híres faluban, kisebb pihenőt tartottunk. Keresünk egy szemrevaló lánykát és hozzá egy legényt, felvisszük őket az erdei tóhoz, a napokban megnyitják a fürdőt és i. felvételeket készítünk csónakban. Hadd nézzék magukat az újságban, hadd örvendezzenek! Snináig mulatunk azon, hogťj a lány legalább tízszer kérdezte meg, melyik számban jön a felvétel. Hiába, a kíváncsiságtüzelő női dolgok női dolgok az eperjesi kerületben éppen úgy, mint a világ bármelyik részében. Sninán kiszállok a kocsiból, becsavargózom az éjszakába, kedves vendéglátóim mennek tovább. Monográfiákat, brosúrákat akartam, s íme itt vagyok Sninán az alvó Vihorlát alatt. Előzetes felkészültség nélkül is fejest kell ugranom az életbe! Mit mutat a reggel? SNINA UTCÁI rendezetlenek. Az úttest többnyire felvágva, frissen lekövezve, vagy betonnal leöntve. A házsorok foghíjas telkeit most tölti be a teremtő igyekezet. Különben tüdőnek, orrnak, szemnek ártalmason nagy a por, mert ez a járási székhely az ország legkeletibb csücskében mindennek központja: elárúsításnak, traktorosoknak, fuvarozó teherautóknak és autóbuszoknak. Hanem a fekvés csodálattal felér! Erdőkkel, hegyekkel koszorúzott város. A hegyek mintha a csodálkozónak kapnák körül hálából a házakat, "szűk völgyecskék adnak alkalmat a távozásra. A völgy egyik sarkában üzem: a Vihorlát. Ha Petőfi lenne a szemlélője, nem sajnálna m :g egyszer fukarkodni azzal a Rozsnyónak szánt szép hasonlattal, hogy megbúvik a völgyben, mint a kalap sarkába dobott egyforintos! De jól mondom így, üzem? Nem lenne helyesebb azt mondani, hogy egy századokig embertelenül elnyomott nép éltetője, forrása ma! Vagy kertelés nélkül kijelenteni, hogy a munkásosztály nagy bölcsője? Hiszen igazában véve a felszabadulás után nő, erősödik, izmosodik ebben a járásban! — Menjünk a Vihorlátba! A bölcs tanácsot Pitéi elvtársiba KSUP járási titkára adja, aki bizony derékig beleszaladt a kor vizébe. Azért funkciójához mérten nem sajnálkozik filozófiát tanulni az egyetemen, júniusban záróvizsgát tesz. Ukránok, szlovákok az ország legelmaradottabb részéről jönnek a szocializmusba, hónuk alán nyúlni, segíteni, ez kell. KÉT KILOMÉTERT aszjaltos úton teszünk meg. Aztán botra térünk és rálépünk az üzem területére. Kökockahalmazok, drótköteleknek való óriáskerekek, modern épületek, félig • felhúzott falak mind azt a benyomást keltik, hogy a Vihorlát jelenleg is a teljességre készül. Ötventöl épül és termel! A vaskapunál Pitéi mondja: — Helyben vagyunk. Sok ukrán talál itt megélhetést. — Köszönöm a fáradozását. — Jacos! Gyere egy percre — állít ■meg egy embert a vezetőm. Magashomlokú, barnásszőke hajú, beesett szemgödrü, keskeny és szabályos orrú: szélesszájú, széles arccsontú, élénk, okosszemü, mindenre villanó tekintetű ember irányt változtat és hozzánk jön. Pitéi bemutat Jacosnak és magunkra hagy. A sziréna éppen tíz órát jelez. Kisebb lélegzetvételre, tízóraira rajzanak elő az emberek. Maradunk kint az udvaron, sétálunk, beszélgetünk, miután ez első kérdést feltettem: — Mióta dolgozik az üzemben? Olyan kérdés ez, amelyet száz helyen feltettek, megválaszoltak, mégis fel kell tenni, mert az adatgyíijtómunkáknál elkerülhetetlen. Ám, ami érdekes, hogy a felelet rá mindig más és mindig új. Jacosban megfordítja a világot és az években nem előre megy, hanem hátrafelé, mintha így jobban látná az utat, amit megtettek előre! Ötvenöt májusától itt, korábban Jáchimovban brigádon, még korábban a sninai traktorállomáson, majd Chomutovban dolgozik, majd a hitleri szovjetellenes támadás idején szökni akar, elfogják és börtönbe vetik, majd a harmincas években mesterséget tanul Staré Mestóban, de munkát nem kap, Morvaországból gyalog teszi meg az utat Snináig! — A FELSZABADULÁS ELŐTT alig volt munka Kelet-Szlovákiában. A cseh burzsoázia nyomta a szlovákokat, a szlovák burzsoázia nyomta az ukránokat. — Miben látja legfőbb értékét a Vihorlátnak ? — Hogy újra itthon lehetek! Valóban, ez igen nagy értéke az üzemnek. Sok száz ukránnak, szlováknak lehetőséget ad az otthomaradásra, nem kell talpalni munkahely után, nem kell idegen földön keresni megélhetést. Újra itthon! A gyerekek esténként a térdére ülhetnek, simogathatja buksijukat, mesélhet nekik! — Mit termelnek az üzemben? — Mezőgazdasági gépeket. A sziréna ismét jelez, hetedik éve hallatja hangját ezen a vidéken. Az emberek megszokták, az emberek becsülik, az emberek szíve vérezne és a kezük ökölbe szorulna, ha valaki ezt a szirénát elnémítani akarná! — Az életéröl beszéljen. Milyen volt régebben? — Apám három hektár földjén hatan nevelkedtünk. Ö szegény, 53 éves korában meghalt. Az első háborúban szerzett nyavalya vitte el. Mit mondjak? Huszonötben két részre szakadt a család, egyik része istállóban rendezkedett be. — A fö eledelük mi volt? — Krumpli meg káposzta. — Kenyér? — Húsvétkor láttunk egy darabkát. —Só? Cukor? — Piros só járta. Cukrot egyszer vettünk egy évben. NAPOS, MELEG AZ IDŐ. Kerítésen belül és kerítésen kívül munkások öntik vassá, betonná elképzelésüket. Épületek sorjáznak előttem és mögöttem, s én az említett nyomorúságot átugorva a Vihorlátra nézek, nem restellem megint kérdeni: — Mennyit keres? — Ezerötszáznál soha kevesebbet. — A tervet teljesíti? — Kommunista vagyok. Rövid, pattogó, tömör szavak jellemzik Jacost, az ukránt. Mindenről van elképzelése, a kérdésekre soha nem kerüli meg a választ, megfontoltan egyenes. Faluról jött, ipari munkás lett. Büszke arra, hogy párttag, büszke arra, hogy ukrán, büszke arra, hogy ember! — Milyen újságot olvas? — Szlovákiai Pravdát és ukránlapot. — Ki a kedvelt költője? — Duchnovics Sándor. Magyarázatképpen közbeszúrom, hogy ez a Duchnovics olyan a szlovákiai ukránok szemében, mint a magyarokéban Petőfi. Jacos adatokat is tud róla, hogy hol született, s a versírás mellett pedagógiával foglalkozott, és a tizenkilencedik század bebörtönözte, amiért minimális jogokat akart az ukránoknak, no meg, hogy a szobra áll Eperjesen. FÁRADHATATLAN a beszédben és az emlékezésben ez a Jacos, alig fejezi be mondókáját a költőről, már vált is az esze egy más területre, hogy az ukrán iskolákkal mindig baj volt. Vagy volt, de cseh tanítóval, vagy nem volt. Csak a kommunisták országvezetése oldotta meg véglegesen, hogy az ukrán gyerekek • saját iskoláikban, saját csengő-bongó nyelvükön dicsérhetik ezt az országot, ezt a hazát, mondván, hogy a haza ott van, ahol jog is van, s ennek a népnek pedig van joga! Felteszem az utolsó kérdést: — Mi a véleménye az életről? Nem válaszol. Vállamra teszi a kezét és azt mondja: — Jöjjön Csukalovcéra, a falumba! Rendben van, megyek. Amit a reggel mutat: az üzem, az ember már kész. De merre van Csukalovce? (Folytatása következik) „Ne játssz a tűzzel” — hányszor hallottuk életünk során ezt a szólást s immár nem is tekintjük másnak mint szólásmondásnak. Ha figyelmeztetésül használja valaki, nem a tűzre gondolunk, hanem az átvitt értelmet keressük benne, íróink, költőink gyakran használják különféle változatokban s nem egy mű viseli a „Játék a tűzzel” címet, holott a tűzveszélyhez semmi köze sincs. Am magunk is ilyenek vagyunk; ha a gyermek gyufával játszik, megszokásból vetjük csak neki oda: „Tedd le, mert vizes lesz a nadrágod”. S eszünkbe sem jut, hogy komolyra vegyük a veszedelmet és testi-anyagi következményeit. Pedig elég belenézni a kórházak krónikájába. Az egyik járási népegészségügyi intézet statisztikája szerint az utóbbi két és fél év folyamán egyre emelkedik az égési sebek száma. Míg 1954-ben „csak” 48 komoly égési seb fordult elő a járás területén; 1955-ben már 66 és idén csupán, az első félév során 53 ember szenvedett égési sebet. Ez összesen 167 baleset, amiből csak harminchetet lehetett bejáró betegként kezelni, a többi kórházi ápolásra szorult. Az „esetek” több mint felét gyermekek képezték s a 85 gyermek közül kettőt a leglelkiismeretesebb orvosi kezelés sem tudott megtartani szüleiknek ... Mit kell tennünk, ha valaki környezetünkben égési sebeket szenved? Az első segély-nyújtás alapvető szabályait mindenkinek ismernie kell. Elsősorban meggátoljuk, hogy az égési seb kiterjedjen, tehát eloltjuk a lángokat, elfojtjuk a tüzet a sebesültön és kivonjuk a tűz hatóköréből. Lefektetjük a legközelebbi jól szellőztetett, télen fűtött helyiségben, tiszta lepedőre helyezve őt úgy, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzuk neki. Mértékkel itatunk vele meleg tlát, vagy sós vizet. Súlyosabb esetben ne mulasszuk el értesíteni a mentőszolgálatot. A kíváncsiskodókat tartsuk távol a sebesülttől, mert csak feleslegesen izgatják az idegeit és fertőzik a környezetet, amelynek ily esetekben feltétlenül nyugodtnak és tisztának kell lennie. Ne tegyünk az égési sebre semmiféle gyógyszert vagy házi készítményt, még ha a faluban vagy ismeretségi körünkben a legtekintélyesebb ember is tanácsolná. Bízzuk a végleges sebellátást az orvosra, s amíg a beteg eljut hozzá, helyezzünk az égési seb felületére tiszta gézt, vagy forró vasalóval fertőtlenített fehér kendőt, úgy hogy a szélei túlérjenek és megakadályozzák a piszok és fertőzés sebbejutását. Vegyük csak elő újra a „száraz” statisztikát, és nézzünk utána, mi okozza leggyakrabban az égési sebeket. Tán így tudjuk legjobban elejét venni annak, hogy nap mint nap kelljen alkalmaznunk azt, amit pár mondattal előbb megjegyeztünk. A kimutatások adatai szerint leggyakoribbak az ún. konyhai balesetek, a forró vízzel, levessel, főzelékkel, sziruppal való forrázások. De tűzhely, kemence, katlan és kandalló mellett is sokan sérülnek meg a lángok hatására. A technikai haladás a falura is elhozta a fémolvasztást, hegesztést, villamos, gázos és gőzös eszközökkel való munkát, amely kellő ismeret és körültekintés híján, csaknem mindig égési veszéllyel fenyeget. S ha megnézzük a statisztikát akkor láthatjuk, hogy tűzveszélytől évenként milliós értékek hamvadnak el. Most az aratás idején, amikor dús termésünkből egy égő gyufaszál eldobás százak mindennapi kenyeréből lophat el egy-egy darabot, méginkább érdemes erre felfigyelni. Édesanyák, édesapák, akik konyhákban, műhelyekben, traktoroknál és egyebütt annyiszor juttok érintkezésbe a gyúlékony anyagokkal, gondoltok-e arra, hogy családotoknak még sokáig szüksége lesz dolgos két karotokra? Gondoltok-e egészségetekre, gyermekeitek jövőjére? Törődtök-e azzal, hogy rendben legyenek az embert védő berendezések, hogy munkatársaitok is betartsák az egészségvédelmi és biztonsági rendszabályokat? Rajtunk áll, közönséges embereken, akik kellő tudással és körültekintéssel uralni tudjuk az elemeket. hogy elfordítsuk magunktól a veszélyt és a tűz ne fenyegető rém, hanem segítő társunk legyen, aki nem okoz többé fájdalmas sebet sem felnőttnek, sem gyermeknek. Sz. Gy. P Ahol az egész község ügye a sport kívül kezd már meghonosodni a röplabda és a kézilabda is, melyet főleg a lányok űznek. Sok gondot okoz a falusi sportegyesületeknek, honnan teremtsék elő a sportolók utazásához szükséges költségeket. Gyurkovics István alelnöknek Mihályfán ez nem okoz gondot, mivel a szövetkezet majdnem minden alkalommal biztosítja számukra a fuvart, amikor más faluban szerepelnek. Tőle tudjuk meg azt is, hogy az EFSZ nagymértékben segíti a sportegyesületet, és Pongrácz Frigyes sportelnökkel mindent elkövetnek, hogy az egyesület zavartalanul folytassa munkáját. Emellett nálunk az egész falu szívesen támogatja a sportot. Egyesületünk tagjai között ott láthatjuk a lányokat is. A beszélgetés folyamán azt is megtudjuk, hogy az egyesület és a helyi tömegszervezetek között jó viszony alakult ki és ez is alapja a sikeres munkának. • — Szép füves pályánkról már csak a kerítés és az öltöző hiányzik. Reméljük, hogy az ígért segélyt most már mihamarább megkapjuk és akkor azonnal hozzáláthatunk az építéshez — mondja befejezésül Gyurkovics alelnök. -sm A falusi sportmunka az elmúlt évek során nagymértékben fejlődött. Oj sportegyesületek alakultak és adnak lehetőséget a falu fiataljainak a sportolásra. A község lakói élnek ezzel a lehetőséggel és mind nagyobb számban vesznek részt a különböző sportágak versenyeiben. Egyre nö a földművesszövetkezeti sportolók száma. Számos sportegyesület az EFSZ támogatásával alakult. A dunaszerdahelyi járásban levő Mihályfa község sportegyesülete szintén a helybeli EFSZ támogatását élvezi. — Sportegyesületünk, a Szokol 1955. őszén alakult — mondja Kiss Sándor, az egyesület titkára. Labdarúgócsapatunk a következő esztendőben a járási bajnokságon szerepel. Az akarásnak, a szorgalmas munkának már az első évben meglett a gyümölcse: csoportunkban elsők lettünk, s így egy osztállyal feljebb kerültünk. Az idén a pozsonyi kerület (vidéki) második osztályának déli csoportjában játszik csapatunk. Elsők nem leszünk ugyan, mivel sokkal erősebb ellenfeleink vannak, de utolsók sem — mondja mosolyogva a titkár. A későbbiekben pedig azt is megtudjuk tőle, hogy jóllehet a labdarúgás a legkedveltebb sportág, de ezen-Az Állami Faluszínház turnéterve 1957. július 1-től július 6-ig Július 1. Dernő 20 óra Ezer év — Mozihelyiség „ 2. Krasznahorka 20 óra Ezer év — Kultúrház 3. Hárskút 15 óra Csudakarikás — Kultúrház и 3. Hárskút 20 óra Kubo — Kultúrház „ 4. Rúd na 20 óra Csudakarkás — Kultúrház *» 3. Gömörhorka 20 óra Csudakarikás — Mozihelyiség M 6. Gomör 20 óra Csudakarikás — Mozihelyiség Aforizmák Hír szerint az egyik lap főszerkesztőjéhez beküldött valaki egy rossz verset. Arra kérem — írta a vers mellé — bírálja meg költeményemet és tiszteljen meg azzal, hogy levélben értesít az eredményről. A vers címe ez volt: Miért élek én? Az ötletes főszerkesztő a következőket írta neki: ... mert elég óvatos volt és postán küldte a verset, nem személyesen hozta. * * * Bátorságra csak tanítani lehet az embereket, de megtanítani nem. * * * Baj, ha érzi az ember, hogy nincs szíve, még nagyobb baj, ha érzi, hoav — van. Sakk-aforizmák A sakkozó a világtól feledve és a világot feledve él. ♦ * * Ha jól akarsz sakkozni, légy emberismerő. _
