Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Mikor az ég is beleszól

mikor az ég is beleszól i97 óriások megvívhatatlan váraiként ülnek a hegytetőkön. Az ormok csipkés párkányára arany taréjt ver a napsütés. Aranyzöld tisztásokon és ezüstszürke gránittömbök között megolvadt gyémánt-patakok sziporkáznak. Itt ragyogó színekben tobzódik, lüktet, él, kaczag minden. Sötét fenyves mélyéből andalító zene hangját lopja felém a langyos fuvalom. Tündérujjak pengetik a beszűrődő napsugár arany húrjait. Dehogy is! A Csorbái-tó idepirosló nagyszállód áj ából hangzik fel a zene. Mulatnak. Hej, de vígan is vannak ott lent mindannyian! Pedig dehogy! Szegény Klimo, a bérlő, talán magának huzatja nagy szomorúságában, mert hogy érdemetlenül mellőzték az idén ezt az istenáldotta szépségű tengerszemet. Vékonyan kígyódzó füst emelkedik a völgyből, fel-fel a tiszta levegőégbe, melynek azurkékségével egybefoly. Ritkás fenyves szélében áldozati tüzet gyújtottak talán valami elmaradt táltosok. Apró alakok mozognak a tűz körül, mely fel-fellobban, mikor illatos fenyőgallyakat dobnak a hamvadó parázsra. Ezek engem várnak. Ez a a kompánia.» H. G. barátom, — szekszárdi törvényszék érdemes elnöke, fenyőgally helyett bizonyára egy pár «kutyafáját» — ez kedvencz szavajárása — dobatott a tűzre, attól lobog és duruzsol olyan vígan. Sz. Gy. barátom, a vázseczi sült tótok színmagyar jegyzője, az én régi vadászczimborám meg már látom is, hogy milyen készséggel készíti számunkra a nagy út előtt a harapnivalót. Itt vagyok. Mehetünk tovább. Fel a Furkota völgyébe. Fel a magasba, a havasok tövébe; szívszakasztó sziklákat,