Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643
A czimbora
\ v ' '— Ho, czimbora, itt vagyok ám megint, tnondom neki, amint a vasútról leszállok s észreveszem, bogv már ott settenkedik, engem várván. (Tudniillik a b—i puszta ura szekeret küldött értein s a czimborát a bakra ültette, hadd legyen kézügyben.) — Tudtam ám, hogy gyiin, — feleli, — mert, bárom napja hajt már a ténsűr, (ez a gazdája), hogy keressem ki, hun van snveff a batárba. — Oszt* van-e ? — Vánni van, dg nem igen eszi egymást. (Értsd: megférnek szépen, mert keve3 akad.) •— Mindegy no, gyerünk csak' — Aszondom, hogy gyerünk' Felkapja a tarisznyámat s vígan billegballag mellettem mezítláb. Egy kicsit nyughatatlan ; — de hamar kitalálom a szive kívánságát: kap egyet az ö számára hozott rövid-szivarokból. Ha a legfinomabb havannát kapná, azt se élvezné jobban. Széles mellű, örökké tüskés ábrázatú emberke ökekne. A szemöldöke seprű, s alóla olyan szem villog, mint a vadkané. Hagyszerüen lát. Ha lelövök egy fürjét a tengeriben, vagy egy mocsári szalonkát a zsombik között: megfigyeli, melyik tengeri szárat ütötte meg a lehulló madár, vagy melyik fűszálat mozgatta meg a szár nya, s arról le nem veszi többet a szemét. Megy megy, egyenesen a kijelölt pontnak, s ha csal szárnyazva nincs a yad: többnyire ugy megta