Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A »Hatalmasok«

152 A sunyavai völgyből igyekeztem a csorbái állomásra. A szél szemközt fujt, a magas Tátra felől. A gyorsan ügető lovak sörénye lengett-lobogott. A magas Tátra mintha lélekzett volna, Hűvös áramlások szakadoztak ki a tüdejéből; minden ilyen levegőhullám mintha visszalökött volna. És mégis : nincs az a delejes mélység, amely úgy vonzott volna, azzal a magához rántó hatalommal, mint a havas ormoknak a felhőbe nyúló lánca. Ott volt előttem balról a Kriván, a komor bércóriás, taraj as süvegével, s hirtelenül eső meredek sziklafalával a túlsó oldalán. Ott volt a Szoliszkó. Mint a lappangó párduc, amely váratlanul a királytigrist látja maga előtt, úgy torpant meg a Kriván alatt, szakadékos gerincét meggörbítvén. Mellette jobbról a Bástya. Széles háta a nílusi vízilóé ; hengeresen terpeszkedett, süppedt bele roppant súlyával a hajdani jégárak kőágyába. Túl rajta a Tátracsúcs. Mint a birkózni vágyó akrobata a »rajta!« előtt: úgy feszítette dudoros, rettentő izmait. Láttára a Tup a félénken húzta meg magát; a Koncsiszko pedig dermedten hajlott előre, úgy leste, mi történik. A gerlachfalvi mammuth, a Ferenc József csúcs hideg közönnyel emelkedett valamennyi fölé, s végig lenézte őket. Csak a lomnici gigász, a szomszédja, lehetett hozzá méltó ; ez a megvert hős, aki annyi ideig volt itt király a hatalmasok között, amíg egyszer le nem vették a koronáját s rá nem tették annak a fejére, akit még nálánál is jobban megilletett. Este volt; napnyugta. A liptói havasok, túl a Krivánon, mind égtek, amint a tüzisten mögéjök hanyatlott s felgyújtogatta ormaikat. A magas Tátra sziklaszörnyei szinte magokhoz rántottak, megbűvöltek. Ott voltak sorjában, s a tűnő nap rávetette fényét egymással versengő ormaikra. Meztelen gránittestökre mintha fejedelmi hermelin-köpeny rongyait dobálta volna valami pazar kincsekkel játszó szellem. A koromfekete szirtek viharverte, orkánszaggatta barázdáin villogva kígyóztak a hópántlikák, s a mélyedéseket megfeküdte rajtok a jeges fehérség. Csudálatos módon, így talán százezer esztendeig sem ismétlődve, valamennyinek a homlokán turbános felhőfolt csúszott végig. Felettök s közöttök az ür mindenütt tiszta volt; — de mindegyik bércóriásnak megvolt a maga felhőkoronája, amit a felső légáramlás az alsóval épp ellentétesen nyugat felé sodort. Lassan, méltóságosan húzódtak, keskenyedtek a ködök odafent; s egyszer csak a sok török turbánból magyar sastollas kalpag lett. A felhőjáték még akkor sem állott meg. Oszlott-foszlott a köd a bérccsúcsok fölött, s addig foszladozott, hogy lengő árvalányhaj lett belőle, amire a láthatatlan Nap még rámosolygott az égő hegysor mögül. S ekkor a rideg szirtek mintha megéledtek volna, elkezdtek egymással versengeni.