L. Juhász Ilona: A harmincnégyes kőnél… Haláljelek és halálhelyek az utak mentén (Somorja-Komárom, 2013)
10. Melléklet
216 Melléklet „Hajszálon múlott, hogy nem én mentem ki a balesethez, de épp egy fejsérüléses beteget szállítottam Somorjáról a dunaszerdahelyi kórházba - idézi fel az édesapa, Miklós Attila, aki mentőorvos. - A felvételi osztályon a doktornő kérdezte, hogy volt két halott, tudok-e róla. Mondtam, hogy fogalmam sincs, én sérültet hoztam; de amint kiléptem a rendelőből, már hívott is a feleségem. Annyira sírt, hogy rögtön éreztem, baj van, akkor azonban még arra gondoltam, hogy neki lehetett balesete.” Attila az elmúlt huszonöt év során százak életét mentette meg, és most azt kell feldolgoznia, hogy az ő lányán már nem volt segítség. „Ha valamit megtanultam a szakmámban, akkor azt, hogy az élethez és a halálhoz alázattal kell közelíteni. Próbálom elfogadni a megváltoztathatatlant, de nagyon nehéz. Erre nem lehet felkészülni. A kollégáim már egy órával korábban tudták, mi történt, mégsem mertek szólni. Hiába nézünk mind naponta farkasszemet a halállal: amikor bennünket érint, valahányan védtelenek és gyengék vagyunk. Csak most, ötvenévesen értettem meg, mit jelent, amikor az ember szívből mondja egy megtört hozzátartozónak, hogy »őszinte részvétem«.” Még most is érzi őt a karjaiban A tragikus baleset Bős és Nyárad között történt. Réka egy pillanatra elveszítette uralmát a kocsi felett, és egy útszéli fának hajtott. Mindketten azonnal meghaltak. Réka édesanyját otthon látogatták meg a rendőrök. Először azt gondolta, hogy a férjét keresik, akit egy nappal azelőtt öngyilkossághoz hívtak ki. De a másik gondolata már az volt, amit a férjétől hallott, hogy a rendőrök csak egy esetben jönnek házhoz: családtag elhunytáról értesíteni a hozzátartozókat. „Közölték, hogy a lányom karambolozott. Nem értettem, hogyan lehet, hogy csak most szólnak. Tizenegy óra volt, Rékáék nyolckor indultak el otthonról, mi történt az elmúlt két óra alatt? Azt kérdeztem, hová, melyik kórházba menjek; erre felelték, hogy meghalt. Tetőtől talpig elzsibbadtam, csupán azt tudtam, hogy fel kell hívnom a férjemet, de nem voltam képes elmondani neki, mi történt. Átadtam a telefont az egyik rendőrnek, ő közölte vele a rossz hírt. Rebeka, a kisebbik lányunk is mindent hallott, és velem akart jönni a helyszínre, de nem akartam odavinni, mert nem sejtettem, milyen állapotban találjuk Rékát. Ha tudom, hogy egy karcolás sincs rajta, engedtem volna, hogy elbúcsúzzon tőle. Réka olyan szép volt, mintha aludna. A fejét érő erős ütés következtében agyzúzódás okozta a halált. El sem akartam hinni, hogy már nincs benne élet... Nagyon mélyen szokott aludni, sokszor ébresztettem csókokkal... Akkor is próbáltam, de már nem sikerült. Még most is itt érzem őt a karjaimban, nem tudom, elmúlik-e ez valaha... Nem hittem volna, hogy ezt ki lehet bírni. Nagyon sok embert ismerek, aki tragikus körülmények között veszítette el a hozzátartozóját. Mélyen együtt is éreztem velük, de nem sejtettem,
