L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez - Notitia Historico-Ethnologica 6. (Somorja-Komárom, 2015)
19. Melléklet
Melléklet az a kuruc város, mely törhetetlen hazafiságát a labanc erőszak előtt sem tagadta meg, az a fejedelmi város, amely Erdélynek az első kuruc királyt adta, az a zipser város, mely negyvennyolcban a magyar szabadságnak, napjainkban pedig a magyar kultúrának végvára, az a város a megpróbáltatásnak e nehéz napjaiban is méltó akar lenni történelmének dicső, tettekben megnyilvánuló hagyományaihoz. Valóban a lét és nemlét eme nagy küzdelmében nem volt eszme, mely e város minden polgárát a tettek mezejére ne vezérelte volna, de egyik sem ébresztett melegebb érdeklődést, igazibb lelkesedést, önzetlenebb áldozatkészséget erdélyi testvéreink ügyénél. Szerencsétlenségük, szenvedésük felidézte lelkűnkben a két év előtt minket fenyegető, de - Istennek hála - szerencsésen elmúlt veszedelem fájdalmasan emlékezetes képeit. Ezért is tudunk velük érezni, ezért tudjuk megérteni szenvedésük nagyságát. Az erdélyiek fájdalma a mi fájdalmunk s bár könnyeik záporában mindent látunk, ami a magyar szívének fáj, csak egyet nem, a reménytelenséget és a kétségbeesést nem. Mert egyikre sem volt ok, míg a magyar honvéd védi e hazát s míg magyar testvér lakja e földet. Alig lépett az első román katona a vérrel megszentelt Erdély földjére, alig hangzott el az első menekült ajkáról: „a mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma”, városunk társadalma máris elhatározta, hogy tíz erdélyi menekült diák teljes ellátásáról gondoskodik. Felszólításunkra jelentkezett tíz helyett ötvennégy! S ott álltunk a nagy kérdés előtt, melyiket válasszuk, melyiket szeressük inkább? A választás nehéz volt, valamennyi ismeretlen, valamennyi testvérünk, valamennyit egyformán szeretjük. Nem választottunk, hanem keblünkre öleltük mind az ötvennégyet. Nem bátorság, csak önismeret kellett hozzá, ismertük ugyanis szegény városunk áldozatkészségben gazdag szívét. De ismertük a szomszéd Leibic város hatalmas alkotóképességű, s páratlan ügybuzgalmú polgármesterét, ki készséggel csatlakozott mozgalmukhoz, s kicsi város nagylelkű polgársága 17 tanuló ellátását vállalta el. így oldottuk meg a kérdést, s gondoskodtunk róla, hogy a menekült tanulók az elvesztett otthon helyett meleg tűzhelyet, s a szülői szeretetet legalább némileg pótló meleg szeretetre találjanak. Eddig 46 tanuló érkezett Késmárkra, útban van még nyolc. A tanulók három otthonban nyertek elhelyezést, még pedig a Hajnóci Otthonban Práger Lajos tanító, a Líceumi Internátusbán dr. Banczik Samu és a Waliczky-házban Bergmann Vilmos tanár felügyelete alatt. Hat tanuló magánházban van elhelyezve, ezek közül kettő Hunfalván Loyschl Mátyás földbirtokosnál. A gyűjtést az Általános Nőegylet eszközli s eddig tízezer korona gyűlt öszsze, melyhez nagyobb adományaikkal járultak: Wein-gyár, Jóléti Bizottság, Késmárk város 1000-1000 K, Egyesült Textilművek 1140 K, Takarékpénztár I. részlet, Általános Nőegyesület 500-500 k, Izraelita hitközség 846 K, Markovich János 540 K, dr. Szántó Márk 270 K, Belóczy Sándorné 200 K, Wein-gyár személyzete 119 K, Diakonissza Egylet, gyermekbarát 100-100 K, Ev. egyház 50 K, Ev. népiskola tantestülete havonta 15,50 K. Számosán 3-10 K havi hozzájárulást jegyeztek, mások pedig terményekben, ruhával támogatják a segélyző bizottságot. Dr. Wrchovszky Ottóné és özv. Rózsay Emilné úrnők, kik minden humánus eszmének fáradhatatlanul lelkes támogatói, a menekültek ruhaszükségleteiről gondoskodnak. Itt említjük meg, hogy az áldozatkészségbe mindig elöljáró mateóci Scholz-gyár az internátusoknak 15 mosdótálat, 15 kancsót, 15 vedret és 15 szappantartót ajándékozott. Végül hálásan nyugtázzuk az ág. h. ev. kér. líceum áldozatkészségét, mely valamennyi menekült tanulót tandíj és a járulékok fizetése alól mentette fel, tehát mintegy 2000 koronát engedett el. A líceum tápintézete egy tanulónak ingyen, a többinek pedig kedvezményes áron kosztot ád, melyet a segélyző bizottság fizet. Vilcsinszki Vilmos r.k. hitoktató a hittandíjat engedte el. 198
