Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
168 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása A csallóközi magyarok családi életéről, a családformák szerkezetéről csak rendkívül szórványos adatokkal rendelkezünk. Úgy tűnik, hogy a többsejtű nagycsalád volt az általános családforma a térségben, s ennek maradványai a 20. század első felében még kimutathatóak voltak. Morvay Judit 18-19. századi anyakönyvek elemzésével, valamint klasszikus néprajzi terepmunkával a kolozsnémai komaválasztási stratégiákat vizsgálta. Kutatásaiból kiderült, hogy az öregek szerint „minden testvérnek azonos a keresztszülője, ezeket a fiatalkori baráti csoport tagjai közül választják, a visszahívás elvárt” (Morvay 1984, 291). Ezzel szemben az anyakönyvek vizsgálatából az derült ki, hogy a fentebb bemutatott modell az elvet jelenti csupán. A gyakorlat több esetben még egy család kapcsolatrendszerének a végigkövetése során is nyilvánvalóan eltért ettől a modelltől. A térség (mind a Csallóköz, mind a szomszédos Szigetköz) exogám, amit a 20. század közepe táján megfigyelhető gyakorlat, valamint a régebbi anyakönyvek elemzése is alátámaszt. Átlagban az exogám, tehát a falun kívüli házasságok száma a 60 százalék körül mozog (Fél 1993, 50). Valamivel bőségesebb információkkal rendelkezünk az egyes társadalmi csoportokról, rétegekről, amelyek a Csallóköz társadalmát még a 20. század elején is jellemezték. A jobbágyparaszti réteg mellett Csallóköz-szerte fontos szerepet játszottak a kisnemesek különböző csoportjai. Rájuk általában jellemző a nemességükre való büszkeség, amely a 19-20. századra már általában nem járt egyszersmind anyagi tehetőséggel is. Kosa László idézi a csicsói kisnemeseket, akik éjszaka a kocsmából hazafelé jövet a következő nóta kíséretében zörgették meg a nem nemesek ablakait: „Aki nömös, az iszik, aki paraszt, aluszik, a megteremtésit!” (Kosa 1984b, 331). Arra is vannak adataink, hogy egyes csallóközi helységeket jutalmul a megye hatásköre alól közvetlenül királyi fennhatóság alá helyeztek: 1279-ben például Hodost (Baranyay 1911a, 56). Ezek közül a legjobban a középkori eredetű egyházi vagy predialista nemesek, valamint a szintén kisnemesi jogállású komáromi szekeresgazdák életmódját ismerjük. A továbbiakban ezek rövid jellemzésére teszek kísérletet. Az esztergomi érsek privilégiumai közé tartozott, hogy bizonyos érdemeket szerzett férfiúknak birtokot és nemességet adományozzon. Ezek az esztergomi érsek által kinevezett egyházi nemesek vagy predialisták négy központ köré csoportosulva éltek, s ebből kettő a Csallóközre esik: az érsekiéli, vajkai (vagy másképpen Gelle vidéki), verebélyi és a garamszentgyörgyi nemesi székek (vö. Ozorai 1887). Ily módon a Felső- Csallóköz érdekes társadalmi rétegét képezték az egyházi nemesek, akiket a korabeli köznyelv papnemeseknek is hívott. Az érsekiéli és a vajkai nemesi széknek nem volt külön udvarbírája, aki nagyjából főispáni ranggal bírt. Aludvarbírája viszont mindkét nemesi széknek külön-külön volt. A vajkai nemesi székhez a következő falucsoport tartozott: Doborgaz, Keszölcés, Bacsfa, Pinkekarcsa, Móroczkarcsa és Kisalbár nemesi jogállású lakói. Az érsekiéli nemesi székhez tartozott Örs, Czudor-Illés, Ontopa, Lél, Rocháza, Kis-Tany és Szilas. Ezen nemesek az országos nemességhez hasonló széles körű kiváltságokkal nem rendelkeztek ugyan, de fegyveres szolgálataikért cserébe mégis élveztek bizonyos előjogokat (pl. adómentességet). A nemesi szék élén a nádor állott, a fennhatósága alá tartozó falvak belső társadalmi életét pedig a hadnagyok irányították. Szükség esetén bandériumokba is szerveződtek, hogy fegyverrel szolgálják urukat, az esztergomi érseket. A vajkai nemesi szék a 19. század közepe táján hagyta abba gyakorlati tevékenységét. E társadalmi réteg 17-19. századi hagyatéki leltáraiból egy bő csokorra valót Kocsis Aranka adott közre. Az inventáriumokból e sajátos nemesi réteg korántsem úrias mindennapjainak plasztikus képe bontakozik ki (Kocsis 1997). Az esztergomi érsekhez hasonló jogokkal bírt többek között a pannonhalmi főapát is, akinek a térségben 1848-ig Komáromfüssön működött egyházi nemesi széke. Ez egy településből, magából Komáromfüssből állt. Az itt működő nemesi széknek mint önkormányzati szervnek a vizsgálatát és bemutatását Kocsis Aranka végezte el (Kocsis 2004).
