L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez) - Jelek a térben 3. (Somorja, 2010)
6. Az emlékjelek állíttatói
6. Az emlékjelek állíttatói Az első világháború kitörésétől napjainkig az aktuális politikai vezetés általában minden korszakban kezdeményezte a háborús emlékjelek állítását, s gyakran volt rá példa, hogy az emlékművekkel kapcsolatos kiadások egy részét az állami, vagy pedig a katonai költségvetésből finanszírozták. Az általam kutatott magyarlakta terület esetében - politikai okokból - kivételt képeztek ugyan a két világháború közötti évek, az első Csehszlovák Köztársaság időszaka, viszont néhány esetben a nagyobb települések vagy városok bizonyos összeggel ekkor is hozzájárultak a költségekhez. A visszacsatolást követően, elsősorban a háború kitörése után ugyancsak nem lehetett számítani jelentősebb állami támogatásra, viszont ezek állítását - elsősorban politikai okokból - jelentős mértékben szorgalmazták az efféle aktivitást, sőt rövidesen rendelkezést is hoztak, amelyben kötelezővé tették azt a települések részére. A második világháború utáni évtizedekben a rendszerváltásig állami támogatásból és a települések költségvetéséből szintén politikai okokból szorgalmazták, mondhatni: erőltették az állam politikai és ideológiai céljainak megfelelő háborús cmlékjelek állítását. Ilyenek voltak többek között a szovjet felszabadítók, a Szlovák nemzeti felkelés és a fasizmus kommunista áldozatainak emlékművei. Az 1989-es rendszerváltást követő időszakban is gyakran volt példa arra, hogy egy magyarlakta település költségvetéséből hozzájárult a világháborús emlékmű állításának költségeihez. Ez ma már egyedül az önkormányzatokon múlik, és az anyagi lehetőségek függvénye, az államhatalom nem szól bele. A világháborúban elesett helyi áldozatok emlékműveinek elkészítéséhez szükséges összeget az első világháborútól kezdve napjainkig azonban elsősorban közadakozásból teremtették elő. A világháborúkhoz kötődő emlékjelek állíttatói és támogatói között szinte valamennyi társadalmi réteg képviselőit megtaláljuk, a gróftól az egyszerű falusi emberig, a katonai egységektől a különböző társadalmi, politikai és kulturális szervezetekig. És még folytathatnám a sort... Az alábbiakban több példa - elsősorban a korabeli sajtóban megjelent információk - segítségével megpróbálok egyfajta keresztmetszetet adni arról, kik álltak egy-egy emlékmű létrejötte mögött, kik szorgalmazták ezek állítását. A katonasághoz kötődő emlékjelek költségeit általában államilag, de elsősorban a katonaságra szánt költségvetésből finanszírozták, a sajtóhírek alapján néhány esetben maguk a katonák is hozzájárultak a kiadásokhoz.560 Az út menti és egyéb köztéri szakrális szobrokat és kereszteket a hozzátartozók saját költségükön állították elesett szeretteik emlékére. A településeken általában szoborbizottságokat hoztak létre, az ebbe beválasztott személyek intéztek minden, az emlékművel kapcsolatos ügyet egészen a felavatásig. Tagjai között általában ott voltak a települések elöljárói, papjai, valamint más, a település politikai vagy társadalmi életében jelentősebb szerepet betöltő aktív személyek is. Nem volt ritkaság különféle rendezvények szervezése abból a célból, hogy ily módon is gyarapítsák az emlékmű pénzalapját. Gyakoriak voltak a táncmulatságok, amelyek szervezésében elsősorban az ifjúság és a tűzoltók jártak az élen. „Kispaka község lakósága közadakozásból, mulatságok és színdarabok rendezéséből emlékművet állít a világháborúban elesettek emlékére” - adta hírül például a Somorja és Vidéke regionális hetilap.561 Ugyanennek a lapnak egy későbbi számában közölték, hogy a táncmulatságon több környékbeli településről is „felülfizettek” az emlékoszlop alapjába.562 Általános gyakorlat volt ugyanis, hogy támogatásként kiegészítették a belépőjegyek árát még egy bizonyos összeggel. A temetésekre szánt koszorúk összegével is sok esetben támogatták a háborús emlékműveket. Az első világháborútól egészen 1944-ig számos rövid hírt adtak közre a sajtóban, tudatva az olvasókkal is, hogy konkrétan milyen célra váltotta meg valaki a koszorút. 560 Az „önkéntes hozzájárulás” korántsem volt persze önkéntes, hanem a háborús propaganda része volt, ebben az esetben, társadalmi nyomás alatt a helyi lakosságot akarták ily módon adakozásra ösztönözni. 561 Somorja és Vidéke, 1933. május 6., 4. p. 562 Köszönetnyilvánítás. Somorja és Vidéke, 1933. június 24., 4. p. 215
