Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918-1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok - Fontes Historiae Hungarorum 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)

Iratok

482 Fedinec Csilla

kidolgozza. Legfontosabb feladata viszont szociális levékenykedése volna, amelynek folyamányaképpen a rutén népet embersorba emelnénk, megnyitnánk számára azokat a gazdasági forrásokat, azokat a munkalehetőségeket, amelyek által mai nyomoruk megszűnne, beléphetnének a művelt emberiségbe a maguk szerény viszonyainak és kicsiny számának megfelelő mértékben, bár ott számukra esetleg igen előkelő szerep is várakozhat.

Szent Istvánnak, a magyar nemzet és jövcvénynépci apostolának és nevelőjének szándéka értelmében járunk cl akkor, midőn hangsúlyozzuk rutén öcsénkkel szemben pedagógiai emberformáló szándékunkat. „Elmenvén, kereszteljetek meg minden népeket”, mondja az írás s ezt a küldetést Szent István király példája szerint magára vállalta a régi magyar királyság. Ma sem térhetünk ki előle. A tcstvérbálya hevülete kell átaljárjon most, mikor nyomorban és művcictlcnségbcn feltaláljuk régen elveszett öcsénket: nyissuk meg tárházainkat és legyünk adakozók. Nyissuk meg szívünket és szeressük a ruténeket.

Ez a pedagógiai szándék már a keresztény humanitás parancsa. Végrehajtása oly területre vezet, ahol csak áldozatos Iclkcknck van helye. íme, humanista feladat áll előttünk, a közép-európai humanizmusnak abban az új értelmezésében ejtve e régi szót, ahogyan a fiatal magyar értelmiség használta azt a legutolsó években.

Lehetőséget kell teremteni arra, hogy ebből a fiatal értelmiségből néhányat! a rutén problémák kutatására szenteljék magukat. Meg kell ismerni helyzetüket, a nyelvet, a szociális, a földrajzi, a történeti és politikai viszonyokat mindig azzal a határozott szándékkal, hogy ahol kell, segíthessünk. Ebbe a munkába, amely most elénk tárul, be kell kapcsolnunk a fiatal rutén értelmiséget is. Itt nagy segítségünkre lehetnek azok az „öregek", akiket a magyar élet más irányú érdekei hosszú időre háttérbe toltak, akiknek bölcs tapasztalatait azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Említsük meg itt elsősorban Szabó Orcsztct, a rutén kisebbség valahai magyar miniszterét és Bonkáló Sándort, aki egykor az orosz nyelv és irodalom tanára volt a budapesti egyetemen. Tanszékét most mint „rutén tanszéket” lehetne felújítani, s egyben ehhez a tanszékhez kellene csatolni azt a kultúrintézményt, amely kifejezetten állami támogatás mellett a helyszínen működnék és a ruténségre vonatkozó tudásunknak központi fellegvára lehetne. Ez a Kassán vagy még inkább Ungváron vagy Munkácson létesítendő „Ruténkutató Intézet” volna a maga gyűjteményeivel, könnyen hozzáférhető könyvtárával, előadássorozataival, népnevelő szerveivel, történet-, irodalom-, folklór-, földrajz- stb. tudósaival az a valóban nagy szabású kultúrközpont, amely a rutén magas műveltségnek bizonyos idő eltelte után - előkészítő intézményévé válhatna. E helyen bontakozna ki a magyar-rutén kulturális együttműködés és ugyanekkor a rutén kulturális autonómia is, amely megerősödve és megizmosodva majdan alapját alkothatná a rutén egyetemnek is.

Magyarországra nézve nem közömbös ez a kultúrprogram: itt ugyanis adva van annak a lehetősége, hogy igazoljuk magunk elölt is, hogy vállalt Duna-völgyi hivatásra nem vagyunk méltatlanok és valóban tudunk jó és tisztességes kalauzai lenni a körűnk sereglő kicsiny népeknek.

Hogy rutén szempontból sem közömbös a kulturális felemelkedés imént vázlatosan és ötletszerűen érintett módja, az nem szorul bővebb bizonyításra. Nem közömbös rájuk nézve már azért sem, mert megtalálva a magyarsággal való együttélés lehetőségét, ez a sokat szenvedett kicsiny nép tulajdonképpen saját magát találja meg, s ezzel egy nagy hivatást. Л rutének ma a szláv nyclvcsalád orosz, ágának leg-