Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Polgár Anikó: Gondolatok a fordítói önreprezentáció és az álfordítás kapcsán
56 Polgár Anikó Fordítás és diktatúra A zsákmányolás módszere az 1945 utáni Magyarországon módosult változatban, „a nagyipari fordítás züllesztő hatása" (Orbán Ottó) alatt él tovább. Orbán Ottó ennek szellemében fejleszti tovább a babitsi zsákmányolásmetaforát: „a fordítóüzem eközben (...) bőségesen ellátott megrendeléssel; egy rabszolgát a szökés meg-megújuló reményével (...). Én pedig (...) álmomban kalandoztam, mint hírhedt elődeim a könnyű fegyverzetű, gyorsan mozgó, lóhátról nyilazó, de minden útjukba kerülő apátságot egy banki könyvvizsgáló és egy költöztető vállalat együttes alaposságával kirámoló (tehát már akkor is Európába tartó), hajdani magyarok, hogy aztán udvarházamba érve fölébredjek, és szörnyű összevisszaságban hajigáljam egymás hegyibe a rablott holmit, eposztöredékre szatírát, tetejükbe meg gyászódát és szerelmi elégiákat, valamint egyéb bazárárut.”7 Ami tehát elveszett, az a szelekció szubjektivitása, a tabló kibővült ugyan, de esetlegesebb lett: a nyersfordításokból (is) dolgozó költőknek már meg sem kellett erőltetniük magukat, hogy minél több „skalpot”, azaz különböző nyelveken író, különböző korszakokban alkotó meghódított világirodalmi szerzőt felmutassanak. Az Orbán-idézet a fordítás rendszerellenes funkcióját is kiemeli (a fordító = rabszolga, a fordítás = a szökés reménye); ezt teszi a filológusok „diktatúrájával" nagyhatású vitairatában8 is szembeszálló Vas István is 1952- ben írt, s fordításkötete élére iktatott versében: „Míg Nero rémuralmát fordítottam, / Előttem működött a mostani...” „A láthatatlan falon át hiába néztem Nyugat felé” - írja, majd a fordított szerzőket megszólítva: „Köszönöm azt, amit rajtatok hatottam, / (...) / a tengeri szelet, a szabad levegőt. / Köszönöm, hogy a börtönből kilátok / S üzenetemet rátok bízhatom, / Ti bíztató, ti nyájas óriások, / S közös hazánk, világirodalom!”9 A fordítás diktatúrabeli funkcióját kutatva tanulságos párhuzamot kínálnak az 1930-as és 40- es évek, hiszen Radnóti Miklós, Trencsényi-Waldapfel Imre, Rónai Pál köteteiben, illetve a korabeli, antik-humanista talajon sarjadt folyóiratokban (Sziget, Apollo) a görög-latin költészet fordításának volt hasonló, szellemi felszabadító hatása. Most azonban - a szimpózium megadott témájával összhangban - egy másik szálon indulunk el, a rendszerváltás előtti szlovákiai magyar irodalom két versfordítás-antológiáját, Rácz Olivér és Cselényi László kötetét illesztve a vázolt kontextusba.10 A szocialista „fordítógyár” központja szlovákiai magyar viszonylatban kétségkívül a Madách Kiadó műfordítás-szekciója volt, a „termelés" pedig elsősorban a szlovák és cseh, esetenként a lengyel, orosz költők műveire irányult. A nyugatos hódító imidzshez csatlakozni óhajtó költő számára azonban ez a szláv horizont túl szűknek bizonyult, s az említett két antológia túl is lép ezen. Ha azonban megnézzük a kötetek paratextusait, kiderül, hogy a szlovákiai magyar berkekben a világköltészet fordítása nem a rendszerellenességet, a diktatúra alóli szellemi felszabadulást jelenti, hanem - kódolt vagy nyílt formában - éppen a rendszer kiszolgálását. Ezt jelezheti már a Rácz Olivér-kötet címadó metaforája, a Csillagsugárzás is, bár ez nem kell, hogy feltétlenül első hallásra a vörös csillagot asszociálja, ám a költészetet a világtörténelmi folyamatok adalékaként tálaló kötetkompozíció, az egyes történelmi korszakok szerint összeállított, az irodalom fejlődéselvűségét sugalló ciklusok és a versek közé mottóként beiktatott történelmi dokumentumok részletei (köztük egy idézet a Kommunista Kiáltványból) az antológia célját egyértelműsítik. A pitypang mítosza esetében az intentio operis nem ilyen magától értetődő, s az előszóban nyújtott kötetkompozíció-értelmezés nem is magától a szerzőtől, hanem a szerkesztőtől, Tőzsér Árpádtól származik. Tőzsér szerint az öt ciklusra tagolódó kötet első, mítoszokat feldolgozó ciklusa a „tézis”, a modern francia költők verseit tartalmazó második az „antitézis”, s (idé-
