Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Könyvismertetések
/ vásáron című dolgozata a köröndi fazekasság történetéről, illetve a cserépedények románok lakta településeken való forgalmazásáról tájékoztat. A korondiak szekeres hódításait a moldvai piacokra Tódor János 1910 körüli “átmerészkedésétől” kezdődően keltezhetjük. Zsigmond Győző A taplágomba-feldolgozás mestersége és művészete játékok és szokások szolgálatában című tanulmányából kitűnik, hogy a népi iparművészet ezen ága a sóvidéki Korond érdeme. A taplózás főbb mozzanatai a következők: 1. Gyűjtés (a tapló levágása, leszedése a fákról, stb.); II. Feldolgozás ( 1. füllesztés, 2. faragás, 3. nyújtás, 4. vágás, szeletelés, 5. vasalás. préselés, nyomtatás, 6. ragasztás, díszítés, 7. szárítás, 8. csomagolás, raktározás); Hl. Árusítás. A taplóból készülhet játékszer (egér, labda), illetve virágszirmos melldísz (márciuska). A márciuska szót a romániai magyarság honosította meg, amelynek alapját a román martisor - március hónap, illetve a piros-fehér sodort zsinór népies neve - adta. A leggyakrabban nyírfataplóból készült márciuskát, amelyet Korondon marcisornak neveznek, románok, illetve bolgárok ajándékoznak március elsején (a tavasz egyik ünnepén). A megajándékozott a márciuskát mellére tűzve viseli egy-két napig. A kiadvány fontos elvi és gyakorlati megvalósulása egy párbeszédnek, ami a magyar(országi), romániai magyar és román néprajzkutatók között kezdődött. Igazán nem ünneprontásként jegyzem meg, de feltűnő, hogy miközben a magyar szakemberek román (és más, nem-magyar) szerzőkre is hivatkoznak szövegeikben, addig a román néprajzkutatók szinte kizárólag román irodalmat idéznek. A párbeszéd lényege pedig akár a vita, s nem a barátságos egymás mellett elbeszélés. Zúdul, Ondrhi: Banícka nátura. Zbierka poviedok a príbehov z baníckeho prostredia. Košice: Agentúra, 2001, 149 p. L. Juhász Ilona Az szerző 1989-es szlovákiai rendszerváltás után fokozatosan megszűnő Rozsnyói Bányaüzem alkalmazottjaként - ahol bányatechnikusként dolgozott több évtizedig — mindennapi kapcsolatban volt a bányászokkal. Mivel egyben tollforgató ember, úgy döntött, hogy egy kötetben közzéteszi azokat a történeteket, amelyeket munkája során bányászoktól, s bányaüzem alkalmazottjaitól hallott, vagy pedig maga is részese volt valamelyiknek. Tagja a 2001-ben Rozsnyón megalakult Testvériség nevű gömöri bányászegyletnek, amely a bányászhagyományok ápolását tűzte ki célul. Mivel egyben műkedvelő költő is, az egylet megalakulása alkalmából A bányász hitvallása ( Vyznanie baníka) címmel egy alkalmi verset is írt, amelyet a kötet elején olvashatunk. A gyűjtemény nem tudományos munkaként íródott, azonban a 20. század bányászfolklórjából nagyon gazdag ízelítőt kaphatunk általa. A szöveges folklór iránt érdeklődő kutatók számára igazi csemegének számíthat, már csak azért is, mivel nemzetiségileg vegyes területről lévén szó a szlovákok és magyarok, valamint a cigányok egyaránt szereplői a történeteknek, ebből következik, hogy képet kaphatunk Rozsnyó és környéke interetnikus viszonyairól, a politikai döntések által kiváltott változásokról és a kultúra egyéb vétőidéiről is. A történetek zömét a vidám hangulatúak alkotják, de ugyanúgy szó van benne tragédiákról is. Az a tény azonban mindenképpen furcsa, hogy a bányászfolklór egyik jellegzetes alakjáról, a bányamanóról, akit a környék lakói permonyiknak vagy perpónyiknak neveznek, egyetlen történet sem szól. A 20. század második felében a Magyar Tudományos Akadémia kutatói még számos ilyen történtet jegyeztek fel a Rozsnyó mellet fekvő kis bányásztelepülés, Rudna bányászaitól. A közelmúltban ezen a településen és a környéken magam is feljegyeztem ilyen történeteket. A könyvben ugyan egy esetben szó van a bányaszellemről, azonban a permonyík szó egyetlen alkalommal sem fordul elő. Mindenesetre elgondolkodta
