Somogyi Hírlap, 2017. december (28. évfolyam, 280-303. szám)
2017-12-23 / 299. szám
12 TÖRTÉNELEM 2017. DECEMBER 23., SZOMBAT Kolozsvári látkép 1918-ból, középen a város egyik szimbóluma, a Szent Mihály-templom, i „Mifelénk nem járt a betlehemi csillag” Összeállításunkban három szemtanút szólaltatunk meg 1918 és 1946 karácsonyáról. Három szemtanú, három nem rendhagyó karácsonyi történet. Szakács Árpád arpad.szakacs@mediaworks.hu MÚLT A 20. századi történelmi események soha nem látott szenvedések özönét zúdították Magyarországra. Úgy nézett ki, hogy hazánk többször is halálos sebet kapott, már nincs tovább, de mindig jöttek újabb és újabb vezetők, közlegények, akik ki tudták billenteni az ország szekerét a halálos szakadékba tartó útvonalról. Elké- nyelmesedett világunkban kevesek tudják átérezni a történelmi tragédiáink pillanatait, értékelni a kitartók, a bátrak elszántságát. Vajon hányákban vetődik fel a hála az áldozatot hozók irányába, akiknek köszönhetjük ezt a kis magyar világot? Karácsony a béke, a megnyugvás, a szeretet hármas egysége. És persze a várakozásé a Megváltó születése jegyében. De vajon hogyan élték meg a várakozást azok, akik a legelső országvesztő tragédia idején Kolozsváron, Hunyadi Mátyás szülőhelyén, vagy az ősi magyar koronázóvárosban, Pozsonyban élték át a legnagyobb tragédiát? Vajon mire várhattak azok, akik az emberi történelem legnagyobb halálgyárában, a Gulagon teljes ki- látástalanságban, a halál aratása közepette joggal várhatták a teljes megsemmisülést? Összeállításunkban három szemtanút szólaltatunk meg 1918 és 1946 karácsonyáról, lankovics Marcell (1874-1949), a két világháború közötti felvidéki magyar kultúra kimagaslóan aktív szervezője, írója személyesen élte át azt, hogy Pozsonyt megszállja egy idegen hatalom. Könnyűszerrel, hiszen Károlyi Mihályék szétzüllesztették, szétkergették a magyar hadsereget. Passuth László (1900-1979), az egyik legismertebb történelmiregény-író is szemtanúja volt a véderő nélkül maradt Kolozsvár elvesztésének, a román bevonulásnak. Bár könyve a kommunista diktatúrában jelent meg, a cenzúrázott mondatok között jól érzékelhető, hogy mekkora tragédia történt. Rózsás János (1926-2012) a Gulag poklát járta kilenc éven keresztül. A Keserű ifjúság című megrázó önéletrajzi könyvében a mai ember számára szinte felfoghatatlan borzalmakat írt le. Az éjféli mise nem volt csöndes „Közelgett karácsony. Nem tudtunk örülni a karácsonyi éjszakának, mert nem világított fölébe Betlehem csillaga. Sugarai talán csak az elsüllyedt Atlantiszra estek. Karácsony előtt bekopogott nálam valaki, akivel együtt ültem az iskolák padján. Szomorúan, szó nélkül is igazoló lapot tett asztalomra. Forgatom, olvasom, - cseh nyomtatvány. Megengedik neki, hogy »családi ügyben« pár órára átlépje a »határt«. Határt? hát már határ is van? hiszen ezt majd a békeszerződés határozhatja csak meg... Hova lépje át? Mi is a hely neve? Wilsonovo Mesto. Wilson- város. Hát ez hol van? Maryland- ben vagy Connecticutban? Nem, - ez - Pozsony. Hja, ezt hívják önrendelkezésnek, amikor a fegyveres erő rendelkezik és elveszi, ami megtetszik neki. Csak éppen ennyi az összefüggés. Pozsony és Wilson között! Milyen tudatlan voltam új szótárral, új földrajzzal szemben! Ismerősöm nem ad kezet. Magyar ember, becsületes ember. Én részvéttel nyújtom tenyeremet, - hisz ő már túlról jön. Az asztalra hajtja szürke fejét, és a fej zökkenéséből látom, hogy rázza a titkolt sírás. »Te nem foghatsz velem kezet. Tegnap tettem le a hivatali esküt a csehek parancsnokának... Először ki akartam ugrani az ablakon. Ez kényelmes megoldás lett volna. Esküdtem. Nem vagyok többé magyar. Nem tudtam - hős lenni, mert átlagnak teremtett az Úristen, Éppen húsz éve szolgálok. Három ellátatlan gyermekem van. Ne adj kezet...« Zokogott. Tudom, onnan jött e zokogás a szíve mellől. Megsímogattam. azt a szegény, szürke átlag fejet, melyben nem volt hősi gondolat, de csupa becsületesség.- Állj keményen helyeden. Híven szolgálod ezzel a magyar érdeket. Keresd a magyar és a szlovákok közt a hidat, melyet most aknáznak alá idegen kezek! Lehorgasztott fejjel ment. Utánanéztem. Máris egy független magyarral kevesebb... Alighogy távozott, új látogató nézett be hozzám. Ő is osztályosom volt az egyetemen. Még tegnapig chauvin magyarnak vallotta magát pompás állásában. Pedig igazán - talán sohasem volt az. Ennek én nem adtam kezet. Bosszúsan távozott. Az ajtóban visszanézett és mellére vert: »To je vláda! Itt a hatalom!« Szótlanul néztem utána. A kaméleon színt váltott. Sebaj, egy álmagyarral kevesebb... Karácsony napja. Már én odamegyek, hol nem változik meg, akihez fordulok. Az egyetlen, aki soha nem változik. Házam népével megyünk a dómba. Kevés ember az utcán. Vöröspántli- kás katonák sürögnek-forognak. Senkisem tudja, mit akarnak. Még őrjárattal is találkozunk. Vörös őrség. Elöl a termetes, de- resedő proletár gépfegyvercsövet cipel a vállán. Erős ember, de nem elég erős Pozsonyt megvédeni, mert vörös színbe burkolódzik a gyöngéje. A Szent Márton-szobor alján zavartalanul imádkoztunk. Egyetlen lélek sem volt a homályos boltívek alatt. De ott volt az Isten. Hazatértem, de meg nem könnyebbültem. Kopogtak. Ki jöhet hozzám karácsonyeste?- Szabad! Megörülök. Az egyik bíróság altisztje. Megörülök, mert régi ember. Huszonnégy esztendeje ismerem. Fáradhatatlanul nyitotta nekem a portát. Én meg minden ügyes-bajos dolgában segítettem neki. Egész atyafisá- gát elhelyeztem. Most meg örülök neki. Olyan idők virradtak, hogy az ember minden rendes ábrázatnak örül. Nevetséges semmiség, amit most följegyzek, mégis fontos dolog, nagyon fontos, mert egy nemzet széthullásának története. Magyar ábrándok elpárolgása. Ilyen semmiségből nő a tenger pusztító szökőárja. Az ember hajlong. Zavart alázattal dadog.- Boldog karácsonyt, boldog új évet kívánok. Keserűen nevetek.- Nos, éppen jókor kíván... Soha még ennyire nem fért ránk a jókívánság. Hát hol is van az az ív? Hajlong, kihúzza a gyűjtőívet.- Azért bátorkodtam, kérem... családom van. Ki tudja, mi lesz. Jönnek... engem elkergetnek... Aláírom. Fizetem az újévi obulust. Csak két héttel sietek előre. Elmegyek a bíróság előtt. Ott áll az én altisztem, peckesen áll a kapuban, duzzadó öntudattal. Dehogy is kergették el, fölszabadították. Huszonnégy évi magyar kenyér után huszonnégy óra alatt fölfedezte, hogy - ő igazi szlovák és kitört a - demokrácia. Többé nem köszönt. Huszonnégy évig széles mosoly- lyal szalutált. 1919. január 2-án nem ismer többé. Természetes. Logikus, mint a matematikusok tételei. A kisembereknek megvan a maguk külön törvénye. Nem ismer. Kompromittálná az a »fogadj Isten«, amit talán én mondanék. Máris eggyel megint kevesebb... Apró volt a karácsonyfánk. A mi fenyveseink már cseh kézen voltak, Wüsonovo Mesto városának nemigen jutottak fenyőszálak. Az utolsó kis gyertyák elsercegtek. Az éjféli mise nem volt csöndes; az az öreg proletár kattogtatta a város határában a gépfegyverét. Lőtte a levegőt. Mifelénk nem járt a betlehemi csillag.” (Jankovics Marcell, Húsz esztendő Pozsonyban, Franklin-Tár- sulat, 1939) Kolozsvárott csillogó, vastag, édes a hótakaró „Karácsony vigíliáján a hivatali szobában a szőke Irénnel és H. E.-lel ülünk hárman. Délelőtt tizenegy óra felé lehet. A nagyúr könyvbe mélyed; nem diktál, nincs akta, nincs jegyzék, melyet fordítani kellene. Átmegyek a másik szobába. Nem tudom, a vezetők közül ki ül ebben az órában szobájában. Itt vannak, vagy elmentek Apahi- dára, Haller polgármesterrel, hogy ott legyenek, amikor a Ci- vitas első polgára átadja a város kulcsát. A nem ismert trombitaszót egy félóra múlva hallottuk meg. A Fő tér felé lovas csapat közelített. Lándzsások voltak, előőrsként érkeztek a karácsony délelőtti városba, melynek utcáin nem volt járókelő. Szél volt, eső esett. Az ember mellettem felemelte a könyvet; mintha búvópatak tört volna fel, egyszerre hallani lehetett a horatiusi szót. Majd kezét lassan letette, vele a könyvet, a hang mondta a régi memoritert. Utána felállt, mindenki hazament. Este anyám gyertyát gyújt egy fenyőág tetején. Karácsony vigíliáján nem játszik a színház, de már ünnep első napján megy a Médi, a Három a kislány testvérdarabja. A telefonforgalom szünetel, de akkori életünkben a távbeszélő amúgy sem kapott túl nagy helyet. A tél arcára nem emlékezem: Kolozsvárott csillogó, vastag, édes a hótakaró. Ilyenkor a Fő téren szánra cserélték át a konflisokat; csilingelő fogatokon szaladtak a jogászok, ha a zsebükben volt öt korona. Háború végi öreg gebék várják az utasokat. A tó vize befagyott ebben az évben is, korcsolyáztak továbbra is rajta. Ahogy szűkül az újságok fogalmi köre, úgy hullámoznak az ellenőrizhetetlen hírek. A székely hadosztály új pozíciókat foglalhatott el. Terjed a suttogott hír: naponta jelentéseket adnak ki - olvashatod az Ellenzék-ben »Móni« jeligéjű apróhirdetés alatt. Ahogy V. D. mondta a diáknagygyűlésen: éhesek vagyunk, rongyosak és fázunk. A háború nem múlhatik el nyomtalanul. Rengeteg „sportos”-ra átalakított ruha az Alma Mater körül. Az Egyetem teljes apparátusával működik, a hallgatók létszáma sokszorosára duzzadt, s a városbeliek, hölgyek is, tétovasá- gukban kóstolgatják a filozófiát. Egy francia tábornok, Ber- thelot áll meg Kolozsváron. Tanácskozik. Mint kontúrtalan óriás, zsugorodik össze a Men- sán székelő Főkormánybiztos- ság. Nem kellünk többé. Vagy csak lassan leszokunk arról, hogy odajárjunk? Budapest felé egy-egy szerelvényt indítanak még. Az utolsóval utazik el Karcsi barátom, polgárőr a cukorkagyárban.” (Passuth László, Kutatóárok, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1966) Érünk-e még meg Karácsonyt? „Reményteli várakozás közepette csendesen elérkezett a szent Karácsony ünnepe. Rajtunk, magyarokon kívül jóformán senki sem tudta, milyen nagy ünnep küszöbére értünk. A láger területén nem volt egyetlen fenyőfácska sem, annak ellenére, hogy fenyvesek rengetege vette körül a dolga- jai barakkokat. A kerítésen kívül. Ezért a jobbérzésű nyugat-ukrán Vodolagát megkértem egy szívességre. (Ő a kro- hobór kölykök között éppen olyan idegen és megvetett volt, mint mi magyarok.) A lengyel karácsony előestéjére — ahogy az ukránok a katolikus karácsonyt nevezik - hozzon haza nekem az erdőből néhány kis fenyőgallyat! Hadd emlékeztessen a Szent Estén arra, hogy nagyon-nagyon messze, a távoli Magyarországon, odahaza most a szeretet és a béke ünnepe van. December 24-én este, amikor a munkából hazatérő brigádok beözönlöttek a szobába, fent feküdtem a priccsen, a helyemen. Szememet behunyva igyekeztem elmerülni a régi karácsonyok emlékeiben. Megpróbáltam a lelki szemem elé odavarázsolni az otthont, a sárgán pislákoló gyertyák fényét az angyalhajon át, a család apraját-nagyját a karácsonyfa alatt. Ki lehet életben odahaza? Ki áll most a feldíszített, csillogó karácsonyfa alatt? Van-e még egyáltalán Karácsony? Gondol- nak-e az emberek Magyarországon a ma született kis Jézuskára? Felcsendül-e minden házban a »Mennyből az angyal...«? Összegyülnek-e az emberek az éjféli misére a kivilágított templomban, a karácsonyfákkal díszített oltárok előtt? Nagyot dobbant a szívem, amikor Vodolaga már az ajtóból a nevemet kiáltotta. Gyorsan feltá- pászkodtam, s elröppent a karácsonyi álom. Csak annyit láttam, hogy Vodolaga magasra tartott kezében fenyőgallyakal közelednek felém az ide-oda mozgó vállak és fejek között. Ó, ez a derék fiú nem feledkezett meg rólam! Átfurakodott a toporgó, zsibongó emberek tömegén, felnyújtotta a kis ágacskákat, és néhány egyszerű szóval boldogabb karácsonyt kívánt. A nagy kiabálás, zsivaj közepette alig értettem valamit Vodolaga szavaiból, csak beesett arcán, mélyenülő szemén láttam békésre enyhült, elfelejtett vonásokat felragyogni. Meghatódottan köszöntem meg a gallyakat és a jókívánságokat. Vodolaga figyelmessége külön ajándék volt számomra ebben a részvétlen környezetben. A prices fejrészénél beszorítottam a kis csokrot két deszka közé. Mégiscsak éreztem, hogy ma Karácsony van, és elfogódottan kívántam a mellettem üldögélő Ferinek sok-sok boldog Karácsonyt - otthon Magyarországon! Néhány tétova szóval megemlegettük az ünnepet, és szülte egyszerre sóhajtottunk fel: »Érünk-e még meg Karácsonyt? S ha megérjük, hol fogjuk a következőt tölteni? Otthon-e vagy ugyanígy?«” (Rózsás János, Keserű ifjúság, Szabad Tér Kiadó, 1989)
