Somogyi Hírlap, 2012. október (23. évfolyam, 230-255. szám)
2012-10-06 / 235. szám
\ 14 MEGYEI KÖRKÉP 2012. OKTÓBER 6., SZOMBAT Aradi vértanúk: még sími sem volt szabad vértanúk öröksége Először 145 éve rendeztek nyilvános október ó-i ünnepséget Kaposváron 145 éve rendezték az első nyilvános megemlékezést Kaposváron, Bárány Gusztávnak köszönhetően aradi vértanúk emlékéért” BáÚgy látszik, hogy a magyar politikai ünnepek többségének sajátos sors jutott osztályrészül. Megülésüket eleinte tiltotta, az ünneplők életét sokáig megkeserítette a hatalom. A hatalmon levők azonban nem vették észre, hogy a szigor, a megtorlás inkább erősíti az emléknapok érzelmi töltését, s gazdagítja a köréjük szövődött hagyományt Október 6-a sorsa sem kivétel. Nagy Zoltán 1849 után, amikor az önkény- uralom vasvesszővel próbálta vezényelni az országot, szinte csak kulturális rendezvények és gyászünnepségek teremtettek alkalmat arra, hogy a polgárok kimondva-kimondatlanul közösen éltessék tovább a levert szabadságharc emlékét, s tiltakozzanak az elnyomás ellen. Október 6-a legális, nyilvános megünnepléséről persze szó sem lehetett. Egészen a kiegyezésig. 1867-ben mindenki tudta, hogy jelentős korfordulót él át az ország. Az év elején Somogybán is nagy ovációval fogadták, hogy az uralkodó kinevezte a magyar kormányt, nyáron pedig a fővárosban pompás ünnepségek köszöntötték magát az uralkodót, akinek a fejére - s ezzel a kiegyezés történelmi művére - a miniszterelnök, András- sy Gyula gróf tette fel a koronát. Somogy vármegye sem mulasztotta el, hogy főidet küldjön a koronázási dombhoz, és díszes bandériumot a koronázási menetbe. Néhány hónap múltán azonban elhalt már a vivátok visszhangja. Ősz volt újra, borongós, baljóslatú, fájó emlékeket idéző október. A kaposvári római katolikus templom nagyharangja reggel 9 órakor gyászistentiszteletet hirdetett. A templom közepén fekete posztóval bevont, magas ravatal állott, előtte fekete zászló, mellette tizenhárom szál vörös színű, égő gyertya. A ravatalnál hat honvéd állt őrt egyenruhában, szürke köpenyben; valamennyien a Somogy Megyei Honvédegylet tagjai. A szertartáson valláskülönbség nélkül vett részt a közönség, a kaposvári és a vidéki 48-as honvédek mellett elsősorban fiaikat, férjüket sirató hölgyek töltötték meg a padsorokat. A feketébe öltözött gyászolók a nagymise után a kaposvári dalárda énekét is megilletődötten hallgatták végig. Az istentisztelet idején minden bolt bezárt a városban, az iparosok így tisztelegtek az aradi tizenhárom és valameny- nyi szabadságharcos hős előtt. Ez volt az első legális október 6-i megemlékezés Kaposváron. Bár 1867-től kezdve már szabadon lehetett ünnepelni, a vértanúk napját továbbra is körüllengte egyfajta bizonytalanság. A magyar kormányok tagjai liberális államférfiak voltak, akik jórészt 1848 szellemében és igézetében kezdték a pályájukat, egyúttal azonban a realitásokkal számoló politikusok is voltak, akiknek igazodniuk kellett a Habsburg uralkodó óhajaihoz. Egyébként az udvari körök nézetei sem nevezhetőek egyértelm?nek október 6-ával kapcsolatban: időnként mintha nem is bánták volna, hogy a magyarság a vértanúkra és ezzel saját harctéri vereségére, illetve a kemény megtorlásra emlékezik... A jeles évfordulón persze a kiegyezés itthoni ellenfelei, a függetlenség hívei is felemelték a fejüket. 1867. október 6-án, miközben Kaposváron zúgtak a harangok, az Andrássy-kormány betiltotta az országos honvédgyűlést, mert attól tartott, hogy az aradi összejövetelből a dualista rendszer elleni politikai tüntetés kerekedhet. A hatalom számára viszont egy olyan körülmény volt a legkínosabb, amelyet nem állt módjában megváltoztatni: a dátumok véletlen egybeesése. Október 4-én ugyanis a Ferenc József uralma alatt álló országokban és tartományokban hivatalos formában kellett, de legalábbis illett megemlékezni a császár és király névnapjáról. Október 4-ébe azonban semmiféle „felülről indult kezdeményezéssel” nem lehetett életet lehelni Magyarországon, mert honfitársaink már akkor is idegenkedtek az idegen hatalmat jelképező ünnepségektől. (Érdekes, hogy az augusztusi évfordulókkal is hasonló volt a helyzet: Ferenc József születésnapja szintén két nappal előzte meg a független magyar államiság eszméjét jelképező augusztus 20-át.) Feltűnő volt a különbség a „hivatalos” október 4-i és a törvényekben nem rögzített, a szívekben mégis elevenen élő október 6-i ünnepnap társadalmi fogadtatása között. Az uralkodói névnap kultuszát ráadásul a magyar kormány is csak mérsékelt lelkesedéssel támogatta. Az aradi vértanúk napja a kiegyezés utáni szabadabb, alkotmányos légkörben mély gyökeret eresztett a nemzeti emlékezetben. Sőt: eleinte éppen az októberi gyásznap jelenítette meg a kortársak számára a forradalom és szabadságharc dicsőséges, ám nemzeti és egyéni tragédiákkal terhes időszakát, sokkal inkább, mint március 15-e. (A márciusi évforduló nyilvános ünneplése Somogybán is csak később, az 1870-es évek közepén kezdődött.) Az aradi áldozatokról s velük a többi hősi halottról 1867 után rendszeresen megemlékeztek Kaposváron, általában továbbra is gyászmiséken. Az október 6-i istentisztelet méltósága jól kifejezte a gyász emelkedettségét, másrészt védelmet is nyújtott a rendezők és a résztvevők számára. így aligha fordulhatott elő, hogy egy pohárköszöntő során valaki véletlenül megsértse az uralkodó körök, netán éppen Ferenc József érzékenységét. Ami azért gondokat okozhatott volna, még akkor is, ha az október 6-i ünnepségeket, akárcsak a március 15-i rendezvényeket, lényegében nem akadályozták, nem tiltották a dualista Magyarország hatóságai. 1875-ben azonban Bárány Gusztáv, a két esztendeje végérvényesen városi rangra emelt Kaposvár első polgármestere szakított a kialakult szokással, és szólásra jelentkezett egy októberi banketten. A 48-as párthoz tartozó, művelt, igen jó szónoknak számító férfiú, akinek tehetségét egykori pápai iskolatársa, Jókai Mór is nagyra tartotta, nemcsak szépen, hanem ügyesen is beszélt: a korabeli tudósítások szerint „gyönyörű felköszöntést mondott az rány Gusztáv már jóval a kiegyezés előtt is megpróbálta emlékezetessé tenni a jeles évfordulót. 1861. október 6-án forró hangulatú gyűlést szervezett Csurgón, amely arról volt nevezetes, hogy ott a református lelkész a „német kutyák” kiűzésére biztatta a parasztokat... 1890-ben, amikor Aradon leleplezték a vértanúk emlékművét, már az iskolai ünnepségek is megkezdődtek Somogybán. Ezen a téren - korántsem véletlenül - nem a kaposvári állami, hanem a csurgói református gimnázium játszott úttörő szerepet. Csurgón a tanári kar „egészen rögtönözve”, a szabad ég alatt rendezett ünnepélyt az országos hírű aradi megemlékezéssel egy időben. „Lehet-e magyar szív, mely e napon hevesebben ne dobogna? - fordult az ifjúsághoz megnyitóbeszédében dr. Vida Károly igazgató. - Van-e közöttetek oly érzéketlen, ki örvendeni ne tudna akkor, midőn tudja, hogy még sírni sem lehetett egykor?” 1890-ben valóban az addigi legnagyobb hatású, az egész magyar közvéleményt megmozgató október 6-i emlékünnepségekre került sor az országban. Kaposvár városa és Somogy megye közönsége egy-egy koszorút küldött Aradra, s Kaposváron a szokásos gyászmise mellett ünnepi színielőadást is tartottak. Az aradi rendezvényen a Somogy Megyei Honvédegyletet Máté József református lelkész és Nyulassy Pál, a kaposvári királyi törvényszék egyik vezet? hivatalnoka képviselte. (Máté lelkész annak idején a híres „vö- rössipkások” 3. zászlóaljának főhadnagya volt.) 1867-ben, amikor Kaposváron is megkezdődtek az október 6-i ünnepségek, a résztvevők közül sokan személyes emlékeiket eleveníthették fel, ha a forradalmi napokra gondoltak. Hiszen kortársai voltak az aradi tizenháromnak - mint ahogy azoknak is, akik felelősséggel tartoztak a véres megtorlásért. 1867- ben még jórészt éltek, akik tizennyolc esztendeje öltek, s a gyászünnepségeken ott álltak, akik néhány éve még „ültek”... Évtizedek múltán azonban mind kevesebb lett az egykori szemtanú. Az 1890-es ünnepségsorozat éppen azt mutatta meg, hogy a következő nemzedékek is tovább fogják éltetni az 1849-es Arad emlékét- és tanulságát A neves kaposvári újságíró, Noszlopy Gáspár kormánybiztos egykori titkára, Roboz István bízott abban, hogy erős lesz majd az október 6-i hagyomány. „A gyászkönnyben ott van a vigasztalás is- írta 1867 októberében -, hogy maga az idő halhatatlan, s a porok felett teremthet még szellemóriásokat, kik átveszik amazok dicsőségét, s besugározzák vele a világot... Nagyra termett népnél csak szunnyad a dicsőség; felébredhet minden percben!” Lehet, hogy valóban nemzeti sajátosságunk a „sírva vigadás”, a pompás temetések, a nagy halottak, a mélyen átélt gyász kultusza. Október 6-a, a jelentős részben idegen ajkú és származású katonatisztek vértanúságának emlékünnepe igazán a mi legsa- játabb örökségünk. Egyike a leg- magyarabb ünnepeknek.
