Somogyi Hírlap, 2002. október (13. évfolyam, 229-254. szám)

2002-10-05 / 233. szám

10. OLDAL HÉTVÉGE 2002. Október 5., Szombat Az aradi tábornokok A méltó emlékezés történelmünkre kohézióteremtő erőt sugároz Knezics Károly, Nagy Sándor, Damjanics János, Aulich Lajos, Lahner György, Pöltenberg Ernő, Grf. Leiningen Károly, Török Ignácz, Grf. Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos „Isten veletek, bajtársak! Nemsokára egy más ítélőbíró előtt fogunk állani, hol, hiszem, igazságosabban fognak ítélni fölöttünk” — e szavakkal búcsú­zott társaitól 1849. október 6-án Leiningen-Westerburg Károly tábor­nok, amikor a hóhér a nyakára illesz­tette a kötelet. Ahogy ő, úgy az egész magyar társadalom igazságtalannak, méltánytalannak, sőt embertelennek tartotta az ítéletet. A szabadságharc ve­zető politikusai jól tudták, hogy bukás esetén a trónfosztást kimondó kormány tagjaira büntetés vár, de kevesen gon­dolták, hogy tömeges megtorlás kereté­ben — uralkodói jóváhagyással — kato­natiszteket fognak felakasztatni. A tábornokok kivégzését kiváltképp igaz­ságtalannak tartotta a közvélemény, hiszen valamennyien a törvények védelmében fel­lépő kormányt szolgálva fogtak fegyvert. Még nagyobb felháborodást keltett az a tény, hogy kilenc tábornokot akasztással végeztek ki. A szokásjog szerint kötelet a rablók és haramiák kaptak, a katonáknak golyó járt. Egy 1930-ban lejegyzett népbal­lada pontosan tükrözi az ítélet által kiváltott döbbenetét: „Uram fia! Az ítélet akasztófa, / Mintha gyáva útonállók lettek volna, / Mintha nem volnának méltók egy lövésre, / Katonához, férfiúhoz illő végre.” A szokásjogot és a jövőt szolgáló politi­kai józanságot felrúgó ítéletek megszületé­sekor tudni lehetett, hogy a bosszú végre­hajtóinak szándéka visszájára fordul. Azt viszont a távlatosan gondolkodó kortársak sem sejtették, hogy milyen erőteljes és mennyire időtálló kultusz alakul ki a tizen­három tábornok emléke körül. Az 1850-es években a forradalom idézé­séért, sőt egy-egy Kossuth-bankó rejtegeté­séért is büntetés járt, zárt ajtók mögött, mégis emlékeztek október 6-ára. Vadnay Károly írta le, hogy a közlegényként beso­rolt, Verona környékén szolgáló honvéd­tisztek egy eldugott olasz kiskocsma kü­löntermében emlékeztek a kivégzés első évfordulóján. A szomorú nap felidézése együtt járt a tábornokok jellegzetes csele­kedeteinek, hőstetteinek sokadszori felele­venítésével. A zárt körben újra és újra el­mesélt, folyamatosan csiszolódó történetek majdan legendák építőköveivé váltak. Em­lékeztek a családokban is: Barabás Béla képviselő — az aradi kultuszhelyek egyik megteremtője - írta le, miként vitte el apja először a kivégzések színhelyére. „Iskolás fiú voltam — idézte évtizedek múltán —, mikor édesapám először vitt ki a vértanúk vesztőhelyére. Magas kórók, száradó kuko­ricaszárak között, rögről rögre lépve, egy kis gödörnél álltunk meg. Ott levettük kala­punkat, s édesatyám megmagyarázta, hogy ez a kis gödör jelzi titokban a vértanúk ki­végeztetési helyét. A személyes emlékezet korszakát a kiegyezés zárta le. Sodró erővel és szinte azonnal jelentkezett az emlékállí­tás igénye. Az első emlékjelek egyike egy tizenhárom ágú kiszáradt eperfa volt, ame­lyet 1867 augusztusában az Aradon rende­zett országos dalárünnep résztvevői ástak le a kivégzés vélt helyszínén. Ugyanebben az évben tartották Aradon az első gyászis­tentiszteletet, amelyet ugyanaz a Sujánszky Euszták minorita szerzetes pon­tifikáit, aki a tizenhárom tábornok egyik gyóntatója volt. 1874 októberében, a 25. évforduló alkal­mával az ország honvédegyletei Aradon tar­tották évi rendes közgyűlésüket. Új emlék­követ emeltek. Egyre nagyobb erővel épült a vértanúk kultusza: 1881-ben állították fel a ma is látható obeliszket, a kiegyezés ide­jén alakult meg Aradon az a szoborbizott­ság, amely a Szabadság-szobrot felállíttatta, ereklyemúzeumot szerveztek, kiadták az Aradi vértanúk albumát. Az emlékművek, a tábornokok életéhez kapcsolódó esemé­nyeket feltáró könyvek, az ereklyegyűjte­mény kivétel nélkül magánkezdeményezés nyomán, a társadalom támogatásának kö­szönhetően születhetett meg. Jellemző, hogy a Szabadság-szoborra csaknem 15000-en adakoztak. Október hatodika a magyar társadalom jelentős része számára az ország függetlenségéért és a modernizá­cióért folytatott heroikus küzdelem együt­tes szimbóluma lett. Az október 6-ai ünnepségek erős politi­kai tartalmat hordoztak, hi­szen a tábornokokat dicsőítő és az önkényt elítélő beszé­dek mesterien kezelt, erőtel­jes metaforái majdnem min­dig utaltak a kivégzés jóvá­hagyójára, Ferenc Józsefre is. A kultusz békülékenység- re hajlamos ápolói előszere­tettel hivatkoztak arra, hogy Ferenc József a nemzet koronázási ajándékát — 100 000 aranyat — a rokkant honvédek és a hon­védárvák segélyezésére ajánlotta fel. Noha az uralkodó és a nemzet konfliktusából sok mindenre fátyol borult, október 6-a megma­radt a 48-as ünnepkör csillagának. 1920 után aki az aradi tábornokokat idézte, az a magyar történelem elveszett színpadára is emlékezett. „Arad, örök ma­gyar gyász szép arája, / Feléd suhan ma só­hajunk, feléd.../ Arad! Köszönt a csonka Magyarország / S tört lobogóját lengeti ne­ked” - írta Juhász Gyula 1920-ban. A ko­rábbiakhoz képest csendes megemlékezé­sek sorát az 1932-es esztendő törte meg, mi­kor a Maros áradása utáni munkák során rá­leltek a vesztőhely eredeti színterére, s az ásatások során előbukkantak a még ott nyugvó maradványok. A helyzet nem sokat változott 1945 után sem, a kivégzett tábornokokra való emléke­zés tükre lett a mindenkori magyar—román viszonynak. 1949-ben, a centenáriumon nagy közös ünnepség zajlott. A 125. évfor­dulón helyezték el a tizenegy, Romániában nyugvó tábornok földi maradványait az obeliszk alatt. A két ország viszonyának mind fagyosabbá válását követően csök­kent a protokolláris szint, de az ünnep moz­gósító ereje megmaradt. Az 1980-as évek­ben emlékezők sokasága zarándokolt évről évre Aradra. Ma ismét azt regisztrálhatjuk, hogy októ­ber 6-a élő ünnep, sőt az ünnep színterei megsokszorozódtak. Október 6-án nem­csak Aradon, nemcsak a Kiss Ernőnek nyughelyét adó jugoszláviai Alsóeleméren, nemcsak Dessewffy Arisztid sírjánál, a szlo­vákiai Margonyán, hanem az elesett honvé­dek sírjánál országszerte és a határon túl sok-sok helyen koszorúznak, emlékeznek. A 13 tábornok emléke ma is kohézióterem- tő erőt sugároz. erdész ádám történész A költő megszólal Ady Endre éppen a vértanúk kivégzésének 50. évfordulóján kezdte azt a bizonyos, egykori konfliktusokat elfedő fátylat tépdesni: „Lesz még itt ünnep, melynek órájában / A bünte­tő Igazság karja ver / És büszkén tűzzük azt a híres fátyolt / A tizenhármak oszlopára fel." A Szabadság-szobor rabsága 1999. július 13-án Dávid Ibolya igazságügy-miniszter Radu Vasile román miniszterelnökkel folytatott bukaresti megbeszé­lése után kijelentette, kormányközi egyezményt kívánnak ki­dolgozni egy román—magyar történelmi emlékpark létrehozá­sáról, s ott felállítanák a tizenhárom aradi vértanú emlékére emelt Szabadság-szoborcsoportot is. A kivégzett tábornokok a szabadságharc dicsőséges hónapjai után hetekig az aradi vár­ban raboskodtak. Ugyanazon várfalak mögé zárták el a rájuk emlékeztető műalkotást is, mely 33 éven át uralta Arad főterét. Az 1849-es véres megtorlást egész Magyarországon néma csend követ­te, Aradon, 22 évvel a tragikus ese­mények után, 1861-ben jelenhetett meg az első megemlékezés. 1867- ben megalakult a Honvéd Egylet, ez vállalta a vértanúkkal kapcsolatos kegyeleti események megszervezé­sét. Felvetődött a Szabadság-szobor felállításának ötlete. Bizottság ala­kult; a kivégzések vélt helyén em­lékkövet emeltek, majd 1881-ben a ma is ott álló obeliszkot. A Szabadság-szobor felállítása eleinte anyagi nehézségekbe ütkö­zött. A pályázatok közül Huszár Adolfé nyerte el a bizottság tetszé­sét, de a művész a szerződéskötés után meghalt. A munkát Zala György szobrász vette át. Módosí­totta Huszár terveit, a lényeg azon­ban megmaradt. A központi figura egy jelképes nőalak, körülötte négy allegorikus szobor, s a talapzaton körbe a 13 vértanú bronzplakettje. A leleplezés 1890-ben volt, óriási hírverés közepette. Az esemény nagyságát jelzi, hogy 288 koszorút helyeztek el a talapzaton. 1922-ben Ioan Robu polgármes­ter felkérette a városházára vala­mennyi aradi magyar vonatkozású szobor, emléktábla lajstromát. A Za- la-szoborcsoportot ekkor bedeszkáz- ták, majd 1925-ben került sor. A lakosság a diktatúra utolsó éve­iben is kizarándokolt október 6-án az obeliszkhez. A hatóságok fényké­pezték a kivonulókat, próbálták megfélemlíteni őket. Igyekeztek akadályozni a megemlékezést, de beszüntetni nem tudták. 1949-ben, a századik évforduló ünnepségeit a kiengedés hangulata jellemezte. Együtt koszorúztak a ro­mán és a magyar állam képviselői. 1954- ben kormányközi egyezményt kötöttek a közös érdekű emlékmű­vekről. Felállították a román hősök magyarországi emlékműveit, s 1955— 56-ban szó volt a Szabadság­szobor visszaállítása is. A magyar forradalom után ezt elvetették. A fel­állítás terve ellen akkor is háborgott a románság. 1989 decemberében Aradon is azt hitték, eljött a szabadság órája, a Szabadság-szobor újra felállítható. 1994-ben a szobrot valaha övező ko­vácsoltvas kerítés egy része a kőosz­lopokkal a színház raktárából az ut­cára került. Az aradi Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság autót szer­zett, s a kerítést a református temp­lom udvarára szállíttatta. A katona­ság jelenléte azt is kérdésessé tette: egyáltalán megvannak-e a szobor- csoport faragott kövei. A várba egy­két újságírónak és forgatócsoport­nak 1998-ban még sikerült bejutnia, de a fegyverraktár mellé a kövekig senkit nem engedtek. A minisztéri­um csak egyszer adott ki különle­ges engedélyt: Dávid Ibolya és Valérül Stoica igazságügy-minisz­ternek, ez a szabálytól való eltérés­nek tekinthető. A látogatás rendkí­vüli jelentőségű volt, hiszen így megbizonyosodhattak róla, hogy a szobor még megvan, állapota kifo­gástalan. Csak a nő­alak egyik kezének az ujjai sérültek meg a szállítgatások so­rán. Ha megérne a helyzet a felállítására, nem kellene különö­sebb restaurálásokat végezni a templom udvarán jobb sorsára váró szoborcsopor­ton. Uralta a főteret A szoborcsoport 33 évig uralta Arad főterét. 1923-ban a város román urai úgy vélték, sérti a román érzékenységet. Körbedeszkázták, majd két év múlva lebontották. Barabás Béla, Arad egykori országgyűlési képviselője írja emlékiratai­ban: Arad megye első prefektusa, Romul Veliciu már 1919 novemberében, a határrendezés előtt utasítást adott a szobor mielőbbi eltüntetésére. Zala György szoborcsoportja jelenlegi helyén darabokban vár sorsára (archív felvételi _____________________________________Könyvespolc; Király Lajos; „Híres betyár vagyok...” ______________________________________ A betyár alakja a somogyi népköltészetben Betyárokról írni mindig hálás fel­adat. Hálás elsősorban azért, mert ez az a téma, amely mindig meg­ragadja az olvasók fantáziáját. Dr. Király Lajos, az ismert nép­rajzkutató és nyelvész hézagpótló munkára vállalkozott, amikor megjelentette új könyvét „Híres betyár vagyok...” címmel. Csak­nem hatvan éve már, hogy napvi­lágot látott Gönczi Ferenc híres könyve, „A somogyi betyárvilág”. Ritkaságánál fogva ma már csak nagy gyűjteményeinkben érhető el, ezért üdvözölhetjük külön is Király Lajos munkáját. Gönczi Ferenc és Király Lajos műve között azonban van egy lé­nyeges különbség. Gönczi Ferenc műve elsősorban szociográfia, míg Király Lajoséban a néprajzi jelleg dominál. Ebben is van ter­mészetesen szociográfia és törté­nelem bőségesen, de a szerző fő­leg azt térképezte föl, hogyan él (élt) a betyár alakja a somogyi népköltészetben. A betyárvilág kialakulásának okairól Király Lajos egyebek kö­zött a következőket írja: „A híres somogyi betyárvilág létrejöttét a következő feltételek tették lehető­vé: a nagybirtok, az itt élő sok száz pásztor, a hatalmas össze­függő erdőségek (melyek jó búvó­helyet biztosítottak), a rossz köz- igazgatás, az elmaradott közleke­dési és hírközlési viszonyok. A túlzó robot ellen lázadó jobbá­gyok, a 12 éves katonai szolgálat elől, a katonaságtól szökött le­génynek nem volt más választása, mint a betyárélet”. Mindez természetesen nem­csak a Dunántúlra és Somogyra volt jellemző, hanem legalább ennyire az Alföldre is. Elég, ha csak Móricz Zsigmond remekére, a „Rózsa Sándoréra gondolunk. Rózsa Sándor egyébként Király Lajos könyvében is szerepel. A mű egyik legnagyobb értéke, hogy azt is feldolgozza, hogyan éltek (élnek) más megyék híres betyárjainak tettei a somogyi nép ajkán. így kapnak helyet - a be­tyárfolklór jellemzőjeként - Rózsa Sándor mellett Bogár Imre, Fábi­án Pista, Fehér László, Angyal Bandi és mások... Sobri Jóska (eredetileg Pap Jós­ka) a 19. század elején a Dunántúl leghíresebb betyárja volt. Ahogy a szerző írja: „ő volt a híres bakonyi betyár eszményképe”. Sokat em­legették Juhász Andrást és Patkó Bandit is. (Ez utóbbi kitalált név. A zselici Tóth testvérek váltak egy személlyé.) A nép saját hősét, szemé­lyes vágyainak megtestesítő­jét látta a be- tyárokban, ezért a róluk szóló költészet erősen társa­dalmi tenden­ciájú. Mindezt legjobban a kötet leggazdagabb, legrészletesebb fejezetében, az „Adattár”-ban figyelhetjük meg. Külön fejezet foglalkozik itt a be­tyárballadákkal, betyárdalokkal, rabénekekkel, az új balladákkal, végül a ponyva- vagy krimiballa­dákkal. Az „Adattár” nagy értéke a „Jegyzetek” apparátus, amely szürke címe ellenére igazi cseme­ge minden kutató számára. Nem­csak a közölt szöveget elemzi a megfelelő tanulságokkal, de rövi­dén, ám érzékletesen elénk vil­lantja egy-egy betyár arcképét is. Itt olvashatjuk a sajátosan so­mogyi betyárokról szóló balladá­kat és dalokat is, elsősorban Pat­kó Pistáról és Juhász Andrásról. Rendkívül érdekes része a kö­tetnek a „Somogyi betyármon­dák” című fejezet, többek között Simonfa, Bábony, Nikla, Csurgó, Büssü, Lengyeltóti környékéről. Megismerkedhetünk itt egy másik híres betyárral, Savanyó Jóskával is. Érdekes adalék egye­bek között az is, hogy Tóth Mihály felső-segesdi juhász, később híres fafaragó Patkó Bandi unokájának vallotta magát. Sok betyártörténe­tet mesélt el egykoron a leghíre­sebb somogyi faragóművész, id. Kapoli Antal. (Ő nemcsak a nép­művészet mestere volt, hanem a Kossuth-dfjat is megkapta.) A könyvben természetesen megszólal a nyelvész is. Király La­jos különrfejezetben teszi közzé a betyárvilág emlékeit Somogy me­gye földrajzi neveiben. Nemcsak a betyárok gyakoribb tartózkodá­si helyét jelölő földrajzi neveket ismerhetjük meg, de sokszor tra­gikus történetükről sokat elárul­nak a kivégzésük helyét megmu­tató földrajzi nevek is... Gazdag kottagyűjtemény, vál­tozatos képanyag (benne számos arckép és néprajzi motívum) teszi a könyvet még színesebbé. Király Lajos és társai hatalmas gyűjtő­munkájával újabb értékes kötettel gyarapodott a somogyi honisme­reti irodalom. Eleven, lüktető élet­té vált a régen elfelejtett múlt. DR. SÍPOS CSABA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom