Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-18 / 15. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1992. január 18., szombat Virovitjca gyászolja fiait A magyar horvát határt átlépve elhalványulnak, a Barcstól húsz kilométernyire lévő Viroviticára érve pedig jóformán megszűnnek a színek. A férfiak zöme a Horvát Gárda terep- színű egyenruháját viseli, míg a nők legtöbbje fekete ruhát és fejkendőt hord. Nincsenek tarka kirakatok — azokat rég bedeszkázták —, még az autók hátsó jelzőlámpáit is fakóbarna szigetelőszalag fedi a légiveszély miatt. A határt átlépve jött a hír, hogy Virovitica körül tankgyűrű húzódik. Tankokat mégsem láttunk az út mellett, csak az ezek megfékezésére szánt síndarabokból eszkábált úttorlaszokat, s homokzsákokkal védett lőállásokat. Viroviticán éppen temettek tizenkét gárdistát. Holttesteket iszonyúan megcsonkítva műanyagzsákokban küldték haza, cserébe ötvenegy élő szerb hadifogolyért. A városházán fölállított ravatalról 20 és 30 év közötti férfiak fényképe nézett ránk, a díszőrséget állók között 20 évnél fiatalabbak is voltak. Nem számít ritkaságnak a gárda egyenruháját viselő fölfegyverzett fiatal nő sem. Az utakon főként „Cro Army” rendszámú gépkocsik láthatók, vannak azonban rendszám nélküliek is. Ezek olyan kocsik, melyeket eredetileg Szerbiában vizsgáztattak, s valamelyik ottani város betűjelét viselték. Több helyen romosak a házak. Egy részüket bombatalálat érte, a többit a helybeliek rombolták le, mert korábban olyan szerbek laktak bennük, akik elmenekültek, s most Horvátország ellen harcolnak. „Odaát maguk könnyen mondhatják, hogy ez vandalizmus” vagy hogy „Miért nem hagyják már abba a harcot? De hát kérdezzék meg erről azokat is, akiknek a fiát műanyagzsákban, földarabolva küldték haza. Kérdezzen meg bárkit, egyebet nem fog hallani, ha kell mindannyian elmegyünk harcolni, az idősebb férfiak és a nők is!” Az utcai beszélgetések valóban bizonyították a rendkívüli eltökéltséget, s azt is, hogy bár az elmúlt napokban a körzetben hallgattak a fegyverek, ez még korántsem a béke. Együttélni a háborúval A főtéren fiatal horvát gárdista lépett hozzánk és magyarul köszönt. Mint kiderült magyar nemzetiségű helybeli lakos, Éder József Béla. — Az itteni háború nem olyan, mint ahogy azt az európaiak elképzelik. Nem olyan, mint mondjuk az első vagy második világháború volt. Ez egészen más, itt furcsa dolgok vannak, melyeket igazán még én sem értek. Lent voltunk például Daruváron, mikor ott bombáztak, s Pakrac irányában támadtunk. Pakrac határában két tank állta az utunkat. Ki akartuk lőni ezeket, ám a pakraciaktól küldöttség jött, hogy ne tegyük. Féltek, hogy bosszúból lebombázzák a várost, ha kilőjük a két tankot. — Szóval szemet szemért? — Próbálja megérteni? A gárda egy félreguláris hadsereg, mely nem a vasfegyelemtől ütőképes, inkább a harcosok eltökéltségétől. Úgy is mondhatnám, itt minden városnak külön hadserege van. Igaz ezek segítenek egymásnak. — Hogyan tudnak az emberek együttélni a háborúval? — Úgy, hogy a legszörnyűbb dolgot is meg lehet szokni. Ha megszólalnak a szirénák, sokan már le sem mennek az óvóhelyre. Karácsony és szilveszter között Daruváron voltunk, ahol mindennapos volt a bombázás. Én sem jártam le. Csak egyszer, akkor is parancsra. — Számítanak újabb támadásra? , — Állandó készenlétben vagyunk. — Fiatalember, így ezt megelőzően nem élt háborúban, ám filmek, vagy olvasmányok alapján volt egy el- képzelée a háborúról. Miben más ez a valóság? — Legfőképp abban, hogy ami filmen csak jó kalandnak látszik, azt itt át is éli az ember. A pakraci harcok közben mögöttem ötven méterrel csapódott be a tank lövedéke. S aztán egyre csak sípolás és bumm. Es az ember már nem is tud semmiről, csak az ismétlődik a fejében, hogy meghal- .hatok, meghalhatok. És ez végig jelen van. Most inkább a békével vagyok úgy, mint azelőtt a háborúval. Most a békét érzem egy különleges álomvilágnak, ami csak filmekben létezik. Az emberek sétálnak, kirándulnak, nincsenek légitámadások, az üzleteken neonfények világítanak. Talán egyszer valóra válik mindez. Háborús termelés Anton Habianec Virovitica alpolgármestere. Hónapokat töltött a zágrábi börtönben még belgrádi parancsra, az emlékezetes magyar fegyver- szállításokról szóló vádaskodások kapcsán. A viroviticai polgárok száz személyautóból álló karavánnal vonultak kiszabadítására. Mivel akkor már gyengült a központi hatalom, az akció sikerrel is járt. Anton Habianect hazahozták és hősként ünnepelték. Most ő a helyi válságstáb vezetője is. — Mikor lesz béke? — Jelenleg béke van, de ez feltételes béke. Azt már tudja a világ, hogy valójában ki itt az agresszor. Megmutatta ez a megfigyelők helikopterének le- lövése is. Ha köztársaság leszünk, akkor már egy önálló független ország ellen támad majd a „szövetségi” hadsereg. Felkészülten várjuk az esetleges újabb támadást, s ők már ettől is félnek. Tudják, hogy visszafoglaljuk azokat a horvát területeket, melyeket elvettek tőlünk. Ha ez nem sikerül tárgyalásos úton, akkor itt mindenki egyenruhát ölt. — A helyi polgári lakosság körében volt-e halálos áldozata a háborúnak? — Az elmúlt hónapokban 50 verőcei gárdista halt meg és 15 civil. — Mit várnak a kéksisakosok érkezésétől? — A kéksisakosokra nem azért van szükség, hogy megvédjék azokat a határokat, melyeket a szerbek jelöltek ki, hanem azért, hogy tartós tűzszünet jöjjön létre. Horvátországnak a világ által is elismert határain. Ügy gondolom jönniük kell, mert addig nem szűnnek meg a harcok. — 1992 meghozza a békét? — Csak akkor, ha a szerbek kivonulnak az elfoglalt horvát területekről. Személy szerint még hat hónapnyi harcot föltételezek, jóllehet az ittlakók közül sokan hiszik, hogy az elismerés napjával — január 15-tel — megszűnik a háborúskodás. Sajnos, ez csak illúzió. — Folyik-e a városban a termelés? — Igen. A háborús körülmények között is valamennyi környékbeli üzem termel. Sajnos, nagyon sokba kerül a háború. Csak városunk napi 30- 50 ezer márkát költ a helyi gárdaegység élelmezésére. Pénzünk nincs, ezért szükségünk van a külső segítségre. Eddig 500 tonna élelmiszert, gyógyszert és ruhaneműt kaptunk. „Bejáró harcos” Találkoztunk egy csoko- nyavisontai fiatalemberrel, aki voltaképpen „bejáró harcos”. Vasárnap este jön, magára ölti a gárda egyenruháját és harcol péntekig. Akkor hazautazik szüleihez. — Pontosabban csak akkor tudok hazamenni, ha a harci helyzet megengedi, s kaphatok szabadnapot. — Miként lehet a gárda tagja magyar állampolgárként? — Bárki harcolhat itt zsoldosként. Jöttek is számos országból, még Ausztráliából is. Ennek semmi köze a kormányok politikájához, ez egyéni döntés kérdése. Nekem a barátnőm viroviticai, s úgy gondoltam segítenem kell. Szüleim féltenek, le akarnak beszélni, hogy visszajöjjek, de én már belül is elköteleztem magam. 21 éves vagyok, otthon a szolnoki repülőműszaki főiskolán végeztem. — És átjött közkatonának. Barátai és otthoni ismerősei nem tartják ezt puszta hősködésnek? — Volt, aki azt mondta: azért jöttem át, hogy magamnak bizonyítsak, hogy próbára tegyem magam. Nem hiszem, hogy pusztán ezért vállalnám az életveszélyt. — Lesz ennek a háborúnak győztese? — Az biztos, hogy a horvá- tok. Bízom benne, hogy az ENSZ-katonák megérkezése után a háború már nem mélyülhet tovább. Napi életveszély Ivan Ruzsek könnyes szemmel állt harcostársai ravatala előtt. — Július óta vagyok gárdista. Fél év alatt hozzászoktam a veszélyhez. Félteni csak a családomat féltem. Ők itt élnek Viroviticán. — Talán ez az utolsó ilyen szomorú esemény... — Ebben nem hiszek. Nem tudom elképzelni, hogy a szerbek betartják majd a tűzszünetet. Alighanem csak a frontvonalakat rendezik át ezekben a napokban. — Tud-e arról, hogy Belg- rádban Magyarországot is vádolják? — Ezek hamis vádak, amelyek abból erednek, hogy Belgrád nem tudja elviselni azt a Magyarországról felénk tanúsított rokonszenvet, amit a menekültek befogadása is példáz. Szerintem ezért a magyarok csak tiszteletet érdemelnek. Aggodalommal hallottunk a barcsi bombázásról. Tudtuk, hogy a célpont a viroviticai cukorgyár volt és azt is, hogy 20 kilométerrel csak szándékosan lehet mellé célozni. — Ha béke lesz, mennyi idő kell, hogy az élet visszatérjen a normális kerékvágásba? — Ezt még megbecsülni sem tudom. — Mi a polgári foglalkozása? — A faipari üzemben dolgoztam, asztalos voltam. — Ki csinál most asztalokat? — Vannak, akik helyettesítenek. Nők egyenruhában Ilonka középkorú asszony. Családjából kilencen harcolnak a Horvát Gárdában. — A testvérem most tért vissza egy ütközetből. A gyerekei nem akarják elengedni az édesapjukat. Mindig mellette akarnak lenni — mondja elcsukló hangon. — De hát hamarosan vissza kell mennie a frontra, hogy a szabadság mielőbb eljöjjön. Sokat rettegtem az elmúlt hónapokban. Most egyre több bennem a reménység, talán már ebben a hónapban béke lesz. Ezért mi asszonyok is mindent megtettünk. A fiatalabb nők közül — mint a húgaim is — sokan harcolnak a gárdában. Mi többiek pedig béketüntetéseket, felvonulásokat szerveztünk, akciót kezdtünk azoknak a felkutatására, akiket eltűntnek nyilvánítottak, vagy akikről családja nem tud. A legtöbbet mégis azzal tehetjük, hogy dolgozunk. Mert nem állhat meg az élet. Van ahol a pincében folyik a munka. Elvégezzük a harcolók feladatát is. Sok asszony végez most férfimunkát. A gyerekeknek is nehezebb. A tanítás folyik, de nemegyszer szakította meg az órákat a légiriadó. — Mikor volt az utolsó légiriadó? — Karácsony óta este az utcákat is kivilágítják. A Horvát Gárda helyi egységéről, a „verőcei brigádról’’ már legendák is terjednek. Viroviticán közismert a történet, mikor a helyi gárdisták a daruvári harcokba mentek segíteni. A feladatuk több golyószórófészek megsemmisítése volt. A verőceiek nem ismertek félelmet. A golyók röpködtek, de ők csak mentek előre. Mikor a szerbek ezt látták, hát- raarcot csináltak és menekültek minden fegyvert hátrahagyva. Az otthagyott eszközökből derült ki, hogy jelentős technikai fölényben voltak, mégsem tudták tartani magukat. Igaz, a bombázók ellen ez a heroizmus sem segít. De talán erre már csak az újjápépítés- ben lesz majd ismét szükség. Igaz, egy békeszerződést könnyebb lesz aláírni, mint a lelkekben békét teremteni, s begyógyítani az ország sebeit. Az elmúlt évtizedekben sok vegyesházasságot kötöttek. Most vannak szerbek, akik a gárdában harcolnak Horvátországért és nyilván horvátok is „odaát”. Talán egy emberöltő is kevés lesz, e belső emberi konfliktusok lenyugvásához. Addig is béke kell. Bíró Ferenc Fotó: Lang Róbert
