Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-13 / 146. szám
1990. október 13., szombat SOMOGYI HÍRLAP—KULTÚRA 9 APÁCZAI CSERE JÁNOS-ALAPÍTVÁNY A maradók méltósága Gyönyörű könyvet lapozgatok. Nemcsak páratlan szellemi kaland, ritka esztétikai élmény is. A szerzőpáros a Kalotaszeg című két pompás kötetért nemrég Székesfehérváron, a könyvtárosok nyári nemzetközi vándorgyűlésén vette át a Fitz József dijat. A körösfői lelkész kézrátétellel áldja meg a konfirmált fiatalokat, akik ezután úrvacsorát esznek (A szerző felvételei) Lackovits Emőkétől, a Bakony Múzeum osztályvezetőjétől tudom: Borbély Anikó és Várady Pál számtalan nehézséget legyűrve, az éberséget kijátszva örökítették meg, hozták magukkal a kalotaszegiek üzeneteit, Az első kötet címlapja gazdátlan és keserves bizo- dalmukat. A Körös és Kalota vize által közrefogott háromszög alakú tájegység negyvenegy, többségében magyarok lakta falujában szinte páratlan kultúrát őriznek. Kalotaszeg művészeti fogalom. Gazdag folklórja eleven, teremtő szellemiségű népről vall. A tájegység első tudományos néprajzi monográfiáját JankóJános írta a múlt század végén. így jellemezte az ott élőket: „jó gazda szorgalmas munkás, aki idejét kitünően tudja beosztáni... mozgékony eszú, eleven vérű, nem röghöz tapadt. Hagyományaihoz való szívós ragaszkodásával távol tart magától minden idegen befo- nyu- godt, mérsékelt gondolkodású, tiszta, erőteljes, egészséges és szép faj”. Nehéz a hegyet járni A szerzők nem véletlenül választották kiindulási pontnak Kós Károly Régi Kalotaszeg című, 1911-ben fogalmazott vallomását: „Valamikor nem régen még többen járták ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind, de megapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert' nehéz a hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt, és hosszú esztendőkön át körülfújt fagyos szél és perzselt a nap... De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Es nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsfénynek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok...” — Kós Károly mostani maradékai erőtlenek, elesettek, segítségért kiáltanak. Munkájukkal kiket támogatnak? — kérdezem a Kalotaszeg című album egyik szerzőjétől, Borbély Anikótól. — Létrehoztuk az Apáczai Csere János-Alapítványt a romániai magyar közoktatás támogatására, hogy segítséget nyújtsunk a szülőföldön maradó, ott helytálló pedagógusoknak. Az Országos Pedagógiai Intézet kuratóriuma gondozza az alapítványt, amelynek száma: 41157-2 számú csekkszámla, MNB 218- 98055. Cím: 1052 Budapest, Deák Ferenc u. 9-11. Az alapítvány postacíme, ahol meg lehet rendelni a két kötetet: Várady Pál, 8220 Balatonalmádi, Pf. 504. Szabadságukat is kockáztatták A Magyar Néprajzi Társaságalapításának 100. évfordulójára készült reprezentatív album munkájában lektorként és szakmai tanácsadóként dr. Kresz Mária is részt vett. Az idén megjelent második kötetet már nélküle készítette Lackovits Emőke. Jeles néprajzkutatónk már csak az égi páholyból szemlélhette a könyv sikerét. Várady Pál és társa nem mulasztja el, hogy köszönetét mondjon a Zrínyi Nyomda munkatársainak, akik szívügyüknek tekintették ezt a munkát, minden lapjáról sugárzik az odaadás, az ügyszeretet. — Köszönettel tartozunk Kalotaszeg református lelkészeinek és minden adatközlőnek, akik gyűjtéseink során sokszor személyes szabadságukat kockáztatva, értékes információkkal segítették munkánkat. Többéves gyűjtésünkben állandó támaszunk volt Kor- pos Albert és családja, Bakó László és Kismihály Erzsébet pedig kalotaszentkirályi felvételekkel járult hozzá könyvünkhöz, mivel a helyi hatóságok félbeszakították ottani gyűjtésűnket — készített gyors leltárt Várady Pál, aki 1985-től napjainkig fotózott, gyűjtötte társával a népélet dokumentumait az év minden napjában, évszakában. Majdnem teljes leltárt készítettek az ott élők tárgyi kultúrájáról, hagyományaikról, balladás sorsukról. A bibói parancs Nehéz védeni magukat, szülőhelyüket, anyanyelvűket, menteni a szikrát a tűz- ből, a cseppet a.folyóból, a töredékeket eltört mondatokból, megtépázott, megtiport hitekből. Mégis menteni, védeni kell a megmaradt keveset! A könyv szerzői, munkatársai, az alapítványban és körülötte buzgólkodik, mintha Bibó István parancsát követnék: „aki olyan társadalomban akar élni, amely az ő és hozzátartozói emberi méltóságát minden sérelem ellen biztosítani tudja, annak legelső dolga az emberi méltóság mindenféle sérelmét a maga ügyévé tenni”. Zágoni Erzsébet Orrmandulamütét — Nagyon szipog ez a gyerek, nem tudom, mi lehet vele — sopánkodott K.-né. — Utálatos, ahogy szívja az orrát. Holnap elviszem a fül-orr-gégészetre. — Mondd meg neki, hogy szokjon le róla — válaszolta K. —, akkor majd abbahagyja. Ellenben ott egy vadonattiszta férfizsebkendő — mutatott az éjjeliszekrényre —, abba belefújhatja. Ne rohangáljunk mindjárt az SZTK-szakrendelésre! K.-né fellobbanó kíváncsisággal vette szemügyre az ura által megjelölt irányt, ám — minthogy természeténél fogva lustaságra és fele- dékenységre volt hajlamos—mindjárt ugyanúgy belerévedt a tekintetével a televízió fekete-fehér képernyőjébe mint eddig, s közben arra gondolt, lám, milyen jó ember is ez a K. — az ő második férje —, hogy szívén viseli a nem vérszerinti gyermek egészségügyi problémáit. „Istenem, mi lenne velem nélküle" — gondolta. „Bezzeg a Józsi! Sose látogatja meg a fiát. Nem mondom, küldi a tartásdíjat, meg egy-két zsák krumplit hébe-hóba... A parasztja.” K.-né szóban forgó, kétéves kisfia („csontos, nagyfejű, mint az apja”) fölhúzott lábait átkulcsolva, szótlanul gubbasztott a fotelban („cipőstül!”) anyjától örökölt keskeny állát idétlenül a térdének támasztotta, s míg szipákolt egyet, kj-kivillan- totta elülső kapafogait. Értelmes, valószínűtlenül élénk kék szemében időtlen szomorúság csillogott („olyan kis árva” — mondták rá K.-né kolléganői). Megszokta már, hogy a felnőttek többnyire levegőnek nézik őt; úgy társalognak, úgy viselkednek körülötte, mintha ott se lenne. Tekintetével most is a cirkuszközvetítésre meredt (épp ezt sugározták az éter hullámain at a televízióban) és közben, amint a sötét szobában szeszélyesen viliódzott a vevőkészülék kibocsátotta jellegzetes kékes fény, erőteljesen és kitartóan, valamint hangosan, ezért elviselhetetlenül, SZAGLÁSZOTT az orrával. A fiú mintha csak azért tett volna így, hogy egy életre magába szippantsa mohón mindazt, amitől majd verejtékező, rossz álmok gyötrik: Fodor Tamás: ájulásig lerészegedő nevelőapja romlott, tabak-kölnivizes izzadtságszagát, az idült alkoholisták jellegzetes bűzét, amely a test minden zugából föltör, s a bőr pórusain is áthatol, a Kossuth cigaretta ezekkel elegyedő füstjét, amely mind jobban betölti a szellőzetlen szobát. A mindennapos veszekedések, botrányok, sikolyok infernális aromáját! S aztán az ocsmány zsírszag a konyha felől. („Anya csak pörköltet tud csinálni sóban-vízben főtt krumplival. Estére vajas kenyeret eszünk, cit- rompótlós teával. ” A tévé vigasztaló bakelitszaga. A kétségbeesesé. („Eltetvesedtünk mindnyájan. Az ágyneműnk bolhaszaros lett. A konyhaszekrényt, amit asztalos nagybácsink csinált, 400 forintért eladták, hogy ki tudják fizetni a villanyszámlát. Mire kifizették volna, kikapcsolták az áramunkat. A petróleum szaga, amivel a hajamat lemosták. A volfrámszál szaga a villanykörtében..." % % % K.-né — valahányszor csak elfogta őt az anyai szív aggodalma a fia egészsége iránt — gyakran elcipelte őt az SZTK-rendelőintézetbe. — Sápadt a gyerek arca, nem tudom, mi lehet vele — panaszolta egy alkalommal a körzeti orvosnak. — Pedig eleget van a levegőn, kiviszik őket a napköziben. A doktor úr erre dührohamot kapott: — Asszonyom! — harsogta, hogy zengett belé a rendelő. — Hogyan merészeli ön azt feltételezni, hogy az iskolai napközi otthon alkalmas intézmény arra, hogy szabadtéri foglalkozásai keretében akár csak olyan csekély mértékben is képes legyen kielégíteni egy fejlődésben lévő gyermek napi frisslevegő-szükségletet?! Vegye tudomásul, hogy a maga fiának azonkívül, hogy maga gondatlan és nem törődik vele, az égadta világon semmi baja nincs! A viszontlátásra! K.-né e szavak súlyától összetörtén távozott, de nem adta föl, elrohant a fiával vérképvizsgálatra a laboratóriumba. Útközben hangosan kizokogta magát, s ettől a szeme alatti sötét szarkaláb... („Nyugtatókon élt. Tardyltés Anda- xint szedett. Szanatóriumba vitték azután, hogy apámtól elvált. Idegösz- szeroppanast kapott és sárgaságot »idegi alapon« és idétlenül kirú- zsozta a száját vérpirosra, és nem láttam őt egy éven át, ötéves voltam akkor, engem porszívóval ijesztgettek az óvodában a dadusok, hogy megfulladok, bekapcsolva a szájam elé rakták, hol voltál akkor, anya!!!”) S ettől a szeme alatti sötét szarkaláb egészen fekete lett... („Elhíztál és eszelős lett a tekinteted, féltem a mosolyodtól, amikor értem jöttél. A csirkehús, ha tudni akarod, büdös volt nekem, amit a vonaton szedtél elő — hogy lásd, mennyire jól emlékszem: — egy pánttal lezárható fedelű, lapos alumíniumedényből. Irtóztam tőled, mert egy nap a nagymamám fasírtot rakott elém, és közben elújságolta a dédinek, hogy öngyilkos lettél, de nem haltál, meg. Próbáltam megérteni a szót. Ön-gyújtó, ön-ma- gától. Rágyújt. Gyilkos!” % % % A labororvos vérszegénységet állapított meg. Ferroplexet írt föl C-vita- minnal. Közben a fiú az iskolában jól tanult, kivált olvasásból és környezetismeretből jeleskedett. Szépen énekelt, és ügyesen fogalmazott. Időnként elcsa- vargott kicsit, építkezéseken kergető- zött a barátaival, összeszedett pár intőt az ellenőrzőjébe: „Sáros gödörben bújkál a társaival"; „Egész órán hangosan beszél”; „Hógolyót dobott a tanterembe”. Ilyenekért. Egyszer aztán lehülyézte a tanító nénijét — a háta mögött csak, de valaki besúgta. Ezért megrovást kapott és az osztályfőnök néni kijelentette: „Látjátok, gyerekek, ilyenekből lesznek később a becstelen emberek, meg a bűnözők”. Beállt a tél és K.-né fia fölfázott, és ötpercenként jött rá a pisilés. Ez — mármint az indokolatlanul gyakori vizelési inger — eltartott vagy egy fél évig, mire K.-né tettekre szánta el magát: orvoshoz fordult. (Privátim!) Az öreg doktor („mély, recsegő hangja mintha gramofonból szólt volna..., melegen, jóságosán pillantott rám... neked azt mondta folyton, »nyugodjék meg drága asszonyom« ... te pedig hazafelé azt: »Tudod, ez a bácsi zsidó«") melegített sót rendelt a „kis beteg” alhasára, éjjelre. Aztán, hogy ez nem használt, jött az injekciókúra. Egy derűs vasárnap délután, amikor K.-né éppen ünnepi ebédet — marhapörköltet — készített sóban- vízben főtt krumplival, a fiú azzal fordult hozzá: vajon mitől lehet az, hogy apró, szürke karikákat lát, s azok, amerre pillant, arra úsznak el a szemében. K.-né először a vitaminhiány jelének vélte a dolgot, s arra hívta fel a figyelmét, hogy a jövőben több vajat kellene fogyasztania. Néhány hét múlva azonban mégiscsak elrohantak a szemészetre. A szakorvos pupillatágító cseppeket írt fel, amitől a gyerek valóban rosszul (egyre rosszabbul) kezdett látni, így aztán két és fél dioptriás szemüveget kapott. („Nem mertem szólni, hogy nem jó nekem. Azt mondták, állandóan kell hordanom. Idővel csakugyan hozzászoktam, és ha levettem, már hiányzott. Te azt mondtad, neked mindig is rokonszenvesek voltak a szemüveges férfiak. ”) ^ SF Idővel már a házmesterné is felfigyelt K.-ék gyerekének gyanús és permanens orrszipogására, mely hovatovább ideges krákogásokkal is kiegészült. Nem volt más választás: irány a fül-orr-gégészeti szakrendelés. A szakorvos megállapította, hogy lát valamit, s kitöltötte a beutalót a cementgyári kórházba. („Higgye meg asszonyom, jobb ebben az életkorban megszabadulni az orrmandulától!”) Néhány napra rá a hetes egy szép, illatozó körtét adott az iskolában K.-né fiának azzal, hogy: — Ezt a nagymamád küldi. („Nagymama kertje, körtefája. A ház, amelyben hatéves koromig éltem. Az otthonom. Eladták, sose látom többet. Huszonöt éve, hogy végleg elbúcsúztam tőle és azóta, ahogy meglett emberré lettem, egyre biztosabban tudom, nem lehetek többé olyan boldog, mint akkor, addig voltam, amíg ott éltem. Elköltöztünk, idegen városba, bérházba, idegen emberekhez. Pokollá vált a gyermekkorom. S aztán? Mindegy. Mert micsoda boldogság már az is, hogy a jó Isten megáldott engem a képzelet erejével, hogy felidézhetem magamban annak a Háznak minden szegletét; Ezt a képességemet senki nem veheti el tőlem. Ez az, ami erőt ad ahhoz, hogy bármilyen helyzetben értelmét lássam az életemnek.”) A nagymama, hogy lelkileg felkészítse unokáját, szép mesét mondott el arról, hogyan zajlik le az orrmandulamütét. — Ragyogóan tiszta, hófehér szobába visznek, a mennyezetről csodálatos, vakító fényesség árad. Az orvos bácsik álarcot viselnek majd („mint a kardvívók?”) elaltatnak mélyen („minta Csipkerózsikát"). Mire felébredsz, már hozzák is neked az ezüsttálcán a finomabbnál finomabb fagylaltokat... ^ A műtét annak rendje-módja szerint zajlott. K.-né fiát egy székre ültették, leszíjazták a lábát és a kezét. A műtő — a fiúnak úgy tetszett — kopott volt és sötét, egy lámpát kivéve, ami elviselhetetlenül éles fényt árasztott az arcába. Az orvos szó nélkül, unott arccal bámult rá. Csak a nővér volt hozzá kedves — félig kábultan még hallotta, amint megdicséri, milyen szépen, mélyeket lélegezve szívja magába a szúrós szagú étert. Amikor felébredt, sírva fakadt. Fájt, hogy nem látja az anyját sehol. Fodor Tamás
