Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)
1990-08-31 / 109. szám
1990. augusztus 31péntek SOMOGYI HÍRLAP 5 Hogyan gazdagodjunk? Szoborügy — mlétkérdés? Tv-néző E kérdésre próbáltak válaszolni kedden este a Szimultán meghívottjai. A Feyér Zoltán vezette műsor vendégei között főszerkesztő, ügyvéd, aukcióvezető, bankszakember és ügyvezető igazgató ült, ám azokat, akik a legérdekeltebbek lettek volna ez ügyben — például a bérből és fizetésből élők —, senki sem hívta meg. Kicsit furcsa volt számomra ez az összeállítás, még akkor is, ha a műsorvezető százast és ezrest lobogtatott... A vesszőfutás mintegy háromnegyed óra hosszat tartott. A szakemberek szerint például devizánkat fontban érdemes tartani a számlánkon, ám lassan arra is gondolhatunk, hogy dollárra váltsuk át legalább egy részét. Herendi porcelánunktól csak akkor váljunk meg — szólt az intelem —, ha az érte kapott összeget több mint 30 százalékos nyereséggel tudjuk forgatni. Az Ingatlanpiac főszerkesztője eget verő lakás- és irodaárakról beszólt, s megjegyezte, hogy lakást most ne adjunk el. Aki teheti, inkább vásároljon egy-egy újabb ingatlant... A műtárgyak, az ékszerek is sokat hoznak. A résztvevők — valamennyiüknek van mit a tejbe aprítaniuk — okfejtése hallatán egyre inkább bizonyossá vált, hogy éppen az hiányzik a képernyőről, aki ez esetben a legfontosabb lenne. A „kisember”; aki megspórolt néhány ezer forintnyi „vagyonát” valamiképpen növelni szeretné. Ám ami a disputa alkalmával elhangzott, szinte semmit sem ért; hiába röpködtek a levegőben jó tanácsok, hogy ezt tegyük, azt tegyük... Legföljebb még jobban tudatosította szegénységünket, s a felvillantott tippek, lehetőségek hallatán dühünk csak fokozódott. Hiába dédelgetünk magunkban vágyálmokat, amikor kénytelenek vagyunk a hónap végén filléreinket számolgatni az üzletben, s a kéthetes nyaralásra vagy az iskolakezdéshez személyi kölcsönt fölvenni. A Szimultán készítői mindezt nem „kalkulálták be” a beszélgetésbe. Ez a műsor nem nekünk szólt, hanem azoknak, akiknek százezrek lapulnak zsebükben, szekrényükben legalább herendi porcelánok díszlenek, s páncélkazettájuk valutával és részvényekkel van tele. Nem tartozom közéjük; de ezt így egy cseppet sem bánom. (Lörincz) „Hol állítják fel az aradi vértanúk emlékszobrát?” A kérdést Aradon, az ottani Jelen című magyar újság egyik interjújában olvastam, amely 1990. július 24-én jelent meg. Az interjú Ciszter Kálmánnal, az RMDSZ alelnökével a prefektú- ra tanácsosával készült. Válaszaiból megtudtam, hogy egy román és magyar közéleti vezetőkből álló bizottság három kiszemelt helyszín közül szándékozott kiválasztani egyet, a legmegfelelőbbet, a Szabadságszobor elhelyezésére. Azzal a céllal, hogy október 6-án a demokrácia és a nemzetiségi jogok —tervezett — példamutató együttes ünnepségén elhelyezzék az alapkövet az aradi 13 vértanú 1920-ban lebontott emlékműve újrafelállításának a színhelyén. A bizottság, egyúttal az ügy egyik vezetője a város kiváló, európai gondolkodású polgármestere, Ratiu Silviu volt. Egészen addig, amíg augusztus 22-én — aznap, amikor éppen interjúra készültem vele az aradi szoborügyről — le nem váltották. „Eladtam magamat a magyaroknak... ez volt a fő vád ellenem" — mondta. A kérdés tehát már régen nem az, hol állítják fel vagy egyáltalán felállítják-e Aradon a 49-es emlékművet. Természetesen nincsenek, nem lehetnek illúzióink. Világos, hogy a szobrot nem fogják újra felállítani; Iliescu elnök országlása idején ebből semmi sem lesz. Hiszen ez a szobor — éppúgy, mint a magyar történelem számos más, Erdély múltjára emlékeztető momentuma — ma a magyarok „agresszivitását”, „irredentizmusát” hirdető s a román integritást „veszélyeztető” szimbólum. Különösen ezekben a napok- ban-hetekben, amikor a II. bécsi döntés, Észak-Erdély visz- szacsatolása (1940. augusztus 30-a) 50. évfordulójára veszett hangulatú, gonosz indulatokat felszító tömegdemonstrációkkal készülnek Romániában elbutított, félrevezetett milliók. S különösképp azóta, hogy már nemcsak a maroknyinak látszó, ám vasdorongokkal „érvelő” ultranacionalista párt, a Vatra Romaneasca újabb támadásaitól kell tartani; s ma már nemcsak Marosvásárhelyen és környékén. Hanem mindenütt, ahol magyarok élnek. Főképp azóta, hogy Iliescu „elvtárs" sajátosan fasisztoid árnyalatú diktatúrája az állami politika szintjére emelte az uszítást, a magyargyűlöletet. Mióta a román kormány indulatos válaszjegyzéke e hét elején közismertté vált, aligha lehet kétsége efelől bárkinek is. Aradon és Biharban, amerre jártam, úgy tapasztaltam, mindenki fél. Elsősorban az erdélyi magyarok, de a velük együttérző, Európára tekintő románok is. Szorongva várom a nyár végét. Milliók ülnek a rádió, a képernyő előtt, ugyanúgy, mint fél évszázada, amikor Teleki Pál kormányfő Bécsben, az éter hullámain sorolta a visszacsatolt észak-erdélyi városneveket. Az emberek pedig könnyezve hallgatták, mindkét országban. Talmi örömmel, talmi sírással —hiszen nagy ára volt... Most is nyögjük. Mert a kérdés már régen nem az, hogy fölállítják-e Aradon a 13 hős tábornok Szabadságszobrát. Sokkal inkább az, sikerül-e átvészelni, kibírni ezen a szomorú történelmi évfordulón a kétmilliós magyar kisebbségnek a csaknem 20 milliós elvakított, félrevezetett románság egy részének dühödt provokáJött, látott — és gyógyított Magdika, a csontkovács A csontkovács. Amikor meghalljuk ezt a szót,önkéntelenül is meglett, erős férfira gondolunk, aki tapasztalataival, kifinomult érzékeivel és testi erejével csodákra is képes. És tessék! A mi csontkovácsunk egy törékeny szlovákiai magyar asszony. — Csehszlovákiából, Párkányból (Sturovo) jöttem — mondta. — Hogyan is kezdődött? Hát úgy, hogy a férjemnek régóta fájt a gerince. Több mint 12 évig orvosokkal kezeltette magát, ám ez sajnos, nem vezetett eredményre. Egyszer aztán azt ajánlották, menjünk el Pista bácsihoz, a csontkovácshoz. Sokat jártunk oda. A csontkovács megsajnált bennünket, és behívott a kezelésre. Azt mondta: „Fiatalasszony, jöjjön be; nézze meg, mit csinálok. Maga is megtanulhatja!” Hát bizony hiába mondta, én csak nem mertem hozzáfogni. Mígnem hat évvel ezelőtt meghalt Pista bácsi. Nem volt mitt tenni. Jól emlékeztem rá, hogyan tette kezemet a gerincoszlopra, s mutatta, mit, hogyan kell csinálni. Megpróbáltam. Tehát az első kísérleti alanyom a férjem volt. — Ki volt Pista bácsi? — Egy idős ember. Ahogyan mesélte, ő először egy ló lábát tette helyre. Falujában a haranglábnál elesett egy ló, kificamodott az első lába, s kényszer- vágásra ítélték. A Pista bácsi azt mondta: ne vágják le, megpróbálom helyre tenni a lábát. Lefogták a lovat, ő pedig kitapogatta a kificamodott részt, és egy nagy darab ölfával odaütött, A ló utána a saját lábán hagyta el a terepet. — Mi a titka a csontkovácsnak? — Hát nézze: ha nincs érzés az ujjaimban, sohasem tanulom meg. Ehhez külön adottság kell, amely a két kézen három-három ujjban lakozik. Volt egy orvos Dégről, dr. Fáklya Csaba, aki azért járt hozzám, hogy megtanulja ezt a mesterséget. Ő azt mondta: „Kínában megtanultam az akupunktúrás gyógyítást, ezt is el akarom sajátítani". De nem tudta! Pedig ott ült egész nap a heverőn, s figyelte, mit hogyan csinálok. Nem tudta megtanulni, pedig mindketten szerettük volna, hogy sikerüljön. Az ujjak titka —Milyen panaszokkal fordulnak önhöz? —Gerinc- és forgófájdalmakkal, ficamokkal és sok más sérüléssel. Jön hozzám fiatal és idős, hoznak kilenchónapostól nyolcvanévesig. Gyakori vendégeim a sportolók, főleg a súlyemelők, a futballisták és a teniszezők. Elmesélek egy esetet: volt egy újvári teniszező páciensem, akit Budapesten, a sportkórházban akartak meg- műteni. A fiatalember elmondta a kezelőorvosának, hogy volt nálam, és én eddig mindig helyre tudtam tenni a jobb vállát. Azt mondta neki az orvos, hogy ők ezt csak műtéti beavatkozással tudják visszatenni a helyére. De ha a csontkovács még kétszer visszateszi, akkor valószínű, hogy megmarad a helyén. Három hónapja volt nálam utoljára. Azóta telefonált, hogy rendben van, jól érzi magát. —Mi az ön bea vatkozásának a lényege? A kificamodott csontok helyre rakása vagy valami más is? — Az én beavatkozásom lényege a csontok, ficamok helyre rakása, az izomcsomók elosztása, az idegbecsípődé- sek kiszabadítása, és sok-sok minden. Ha a különböző ficamokkal időben eljönnek, helyre rakom az adott testrészt; az esetek túlnyomó többségében ez így is marad. No persze vannak olyanok is, akiknek helyre raktam a derekát, ám szinte még aznap nekiláttak komoly fizikai munkának. Persze, hogy újra előjön a gond. De ha két- három hetet pihennek a kezelés után, tartósabb eredményt lehet elérni. Ha a sérülés kiújul, akkor bizony újra helyre kell tenni. — Ha valaki betartja azt, amit Ön ajánl, akkor milyen eredményre számíthat? — Volt egy esetem, egy fiatal óvónő. Az egyik lába három centivel rövidebb volt, mint a másik; talpmagasítót használt a csizmájában. Ezt le kell kopognom, mégpedig alulról fölfelé, mert ő is jól van: egyforma a két lába. Betartotta, amit mondtam; három hétig feküdt, nem végzett még házimunkát sem. Ki volt csúszva a forgója, azt tettem helyre. — Ön egy ilyen súlyos elváltozást csak úgy helyre tud rakni? — Igen. Kitapogatom, hogy mi a helyzet, s egy gyors, pontos, kiszámított mozdulat, és mára helyén is van. Fáj-e nagyon? — Milyen fájdalommal jár ez? Ki lehet bírni? —A pácienseim azt mondják, hogy a beavatkozás nem jár nagy fájdalommal. Össze sem lehet hasonlítani a műtéttel... — Előfordult-e már, hogy tudta mi a gond, és mégsem tudott segíteni? — Nézze, sokan vannak olyanok, akiket már megoperáltak, s utána jönnek hozzám. Bizony, előfordulhat, hogy olyankor már nem tudok mit tenni; nem tudok segíteni. De sok-sok esetben igen. Például önök előtt pár perccel volt itt egy fiatalember. Neki azt mondták az orvosok, hogy súlyos kopása van, ezért kel föl nehezen a székről. Közben ki volt ugorva a bal forgója. Én ezt most visszatettem. Mikor mondtam neki, hogy álljon föl, azt mondta, nem, mert erős szúrást érez a térdében és a forgójában. De végül engedett. Csak úgy egyszerűen fölállt, és elment innen. Nálunk, Csehszlovákiában például még az orvosok is küldenek hozzám beteget. Ezzel kapcsolatban is elmondok egy esetet. Van egy 16 éves kislány páciensem, akit nem vettek föl óvónőképzőbe, mert az orvos szerint 25 százalékos gerincferdülése volt. Eljöttek hozzám, Legutóbb, amikor orvosi felülvizsgálaton volt, az orvos elmondta neki, hogy szépen javul, hiszen most már csak nyolcszázalékos a ferdülése. S megkérdezte, hogy hol voltak és mit csináltak. Elmondták neki. Azt javasolta: folytassam én a kezelést, mert előfordulhat, hogy tökéletesen helyrejön. Kezeltem én már orvost is. Az üzemi orvosunkat. Tudta, hogy három milliméterrel elcsúszott a nyakcsigolyája. Ültaszékben.s furcsán tartotta a fejét. Elmondta: kereste Pista bácsit is, de ő, sajnos, már meghalt. Ezért hozzám irányították... Hát én helyreraktam neki a nyakát, sőt még a derekát is. A következő nap hivatott, és azt mondta: sokkal jobban érzi magát, majdnem úgy, mint hal a vízben... A csontkovács, Hojka Lászlóné nem először volt baráti látogatáson Batéban. Híre ment, és sokan fölkeresték. Ha tud, akkor segít. Amikor eredeti foglalkozásáról kérdeztük, elmondta, hogy férjével együtt az állattenyésztésben dolgozik. Beszélgettünk voltés leendő pácienseivel. Ők elmondták, hogy sokat használt a korábbi és a mostani kezelés. S bíznak benne, mert a keze valóban aranyat ér. Lengyel János Fotó: Lang Róbert cióit és támadásait. A diktatúra államilag fölbátorított, megtámogatott újabb gyűlölethullámát — amely ezúttal is régi, bevált jelszóval küldi az alapvető emberi és nemzetiségi jogaiban megnyomorított erdélyi magyarság felé a gyűlölet mérgébe márott nyilait: „A magya- rok'Erdélyt akarják ismét...” És nincs erő, amely meggyőzné őket, hogy nem így van, hogy ez valótlanság. S akkor a Dnyeszter és Tisza közötti Nagy-Románia eszméjéről még szó sem esett. „Államilag” legalábbis. De meddig?... Wallinger Endre Százhúszezer forint induló vagyonnal Alapítvány a művészetért (Folytatás az 1. oldalról) Fischbein Nándor grafikus, szobrász, valamint művészeti népnevelő. Önálló kiállítóként bemutatkozott már Budapesten és a balatoni galériákban, valamint Százhalombattán, Adony- ban, Pásztón, Vácott, Tabon, és másutt is. Közben több száz kiállítást rendezett mások műveiből. — Miért éppen Tabon támogatta egy ilyen alapítvány létrehozását? — Feleségem révén kötődöm Somogyhoz, közelebbről Tab térségéhez. Kapolyon született, majd a tabi gimnáziumban érettségizett; szülei, illetve a rokonságunk is a környéken él. Részben ezért, másrészt pedig a környék szeretete miatt kezdeményeztem a városi tanácsnál az alapítvány és a képzőművészeti gyűjtemény létrehozását. Döntésemet az is befolyásolta, hogy a közeljövőben Tabon vagy Kapolyon kívánunk véglegesen letelepedni... S vallja: Tabon és környékén is föllendíthető a képzőművészet, s elősegíti az esztétikai nevelést. Az alapítók megbízásából a kezelő szerv feladatait a Videoton tabi gyáregysége látja el. Az alapítvány döntéshozó szerve az öttagú kuratórium; ez a múlt hét végén tartotta alakuló ülését. Elnökének Bolevácz Józsefet, a városi könyvtár igazgatóját választotta meg, a titkára pedig Bertalan Béla, a városi tanács közművelődési felügyelője lett. A tabi „Vénusz" nevű alapítvány nyitott, csatlakozhatnak hozzá mindazok, akik az alapítvány céljait elfogadják. Krutek József A képzőművészet támogatására létrehozott alapítványnak az OTP fiókjánál vezetett 798-1901. számú számlájára természetes és jogi személy Is befizethet.
