Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)

1990-04-13 / 87. szám

1990. április 13., péntek 7 TÉKA Bocsánatkérés Batthyány Lajostól Velük, a komoly és alapos felkészültségű szakértőkkel ellentétben egyik-másik, törté­nelemmel foglalkozó nyilatkozgató siralmas bizonyítványt állított ki magáról. S e he­lyütt élve a szomorú alkalommal, részemről is kötelességmulasztás lenne hallgatni egy ártal­mas jelenségről. Évtizedek óta nyomon követ­hető, szinte lekottázható a szellemi és erkölcsi igényesség hanyatlása az úgynevezett humán tudományágak egyes művelőinél. Különösen az irodalom és a történelem területén vezetett ve­szélyes sorvadáshoz a tudományos címekkel és rangokkal álcázott sarlatánság. Hosszan kelle­ne vizsgálódnunk az összefüggések hálózatá­ban, hogy felmutathassuk az okok eredőjét, de enélkül is kimondható: valamely működési terü­leten ki-ki maga felel önnön szakmai tudatlansá­gáért, netalán lelkiismeretlenségéért. Ha egy élettani vegyész nem tudja pontosan, hogy a nukleinsavak meghatározott kombináci­óiból milyen fehérjeláncok épülhetnek fel, akkor nem tarthat igényt semmiféle tudományos foko­zatra, sőt a diplomája is megkérdőjelezhető. Ha egy harmadéves medikus számára nem világos, hogy a mellékvese és a valódi vese között sem­miféle szervi rokonság nincs, akkor csakis elég­telen írható be a leckekönyvébe. Ha egy motor­tervezéssel foglalkozó gépészmérnök nem ké­pes kiszámítani a működő alkatrészek tágulási együtthatóját, haladéktalanul el kell tanácsolni a tervezőirodából. Akkor hát miként lehetséges, hogy országosan sem elhanyagolható történé­szi beosztásban, formailag teljes illetőségű szakterület birtokában az alapvető ismeretek hiánya is megtűrhető? Elárulják ugyanis a kifo­gásolható állítások, hogy szegény Batthyány Lajosnak nemcsak az életét, de a halálát és hamvainak sorsát sem ismerik kellően egyesek, akiknek pedig a legapróbb részletekkel is illene tisztában lenniük. Újra és újra elismétlem: tisztelet a példaadó kivételeknek. A pontatlanságok, tévedések és ferdítések tüzetes leltározása helyett csak egy-egy példát mutatok meg, mert jellemzésre és bizonyítéknak ennyi is bőven elegendő. Az megfelel a valóságnak, hogy Batthyány Lajos hamvai felett háromszor tartottak gyász- szertartást. De az alábbi állítás, amelyet egy ve­zető beosztású szaktudósra hivatkozva közölt a több százezer példányszámú napilap, már erős korrekcióra szorul. A kivégzés után — mondta a riporternek a szaktudós (?) — Batthyány Lajos , .holttestét azonnal kiadták a családnak. Mégpe­dig azért, mert Batthyánynak előkelő protektora volt, nem más, mint Lichtenstein herceg. így aztán a család megmenekült attól, hogy a csa­ládfő tetemét, miként az aradi vértanúkét, há­romórás közszemlére kitegyék és a kivégzés színhelyén földeljék el — idézi a történeti ténye­ket a... (s következik az országos hatáskörű nyi­latkozó rangjának megnevezése). Gróf Batthyá­ny Lajos holttestét a hercegi protekció nyomán később a józsefvárosi temetőbe vitték. Ám ott nem találtak megfelelő sírhelyet, így a halott végül a pesti ferences rend templomába (a mos­tani Felszabadulás téren áll az épület) került, ott szentelték be, temették el a kriptába.” Párbeszédjénél ellátott, vagyis a nyilatkozótól kölcsönzött szó szerint idézet a következő. „1870-ben Pest és Buda magisztrátusai meg­tiltották, hogy ezentúl templomokban, kolosto­rokban temessenek. E tilalomnak egyszerű köz­egészségügyi oka — az akkor dúló kolerajár­vány — volt. Ráadásul valakinek eszébe jutott, hogy gróf Batthyány Lajos holttestét méltó mó­don, köztemetőben temessék el.” „Történelmi érdekesség: a tetem másodszori beszentelésére az akkori hercegprímást kérték föl, aki, lévén túl közeli a kiegyezés dátuma, a felkérést visszautasította. Az akkori kormány tagjai sem vettek részt a másodszori temetésen, a sírt újra a ferencesek szentelték be.” „A mauzóleum végül is 1873-ban készült el.” Nem akármilyen valótlanságokat tartalmaz­nak a fenti idézetek. A témakörben illetékes tör­ténészt, akire név szerint hivatkozik az újság, szakmailag teszik lehetetlenné az állítások. S mert a melléfogások ennyire komolyak, elkép­zelhetetlen, hogy ne tiltakozott volna a nyilatko­zó. De ennek nyilvános nyomát sehol nem talál­tam. Meddő próbálkozásaim közben tudatosult bennem az a lesújtó tapasztalás, hogy a nemzeti múltunkra vonatkozó tények, adatok őrzése, gondozása se sokkal megbízhatóbb, mint ami­lyen a Batthyány-mauzóleumé volt kirablása előtt. Azzal a különbséggel, hogy a szellemi és erkölcsi gondviselés hiányából származó károk­ról nem adható ki felhívás, miszerint „Műemlék- rongálót keres a rendőrség.” 8. Most felidézzük a valóban történteket. De mert az etikai helyreigazításról sem szabad le­mondanunk, mindenekelőtt illik észben tartani: tudományos tekintélyt igénylők esetében ha­nyagságból eredő ténybeli tévedésekre el nem fogadható semmiféle mentség. De még ennél is igényesebb elbírálás követelendő meg, ha a tényeket szülő lényeg teljes félreértése vagy tudatos félremagyarázása tapasztalható. Nem mindegy, azért fáj-e a hasa a betegnek, mert elrontotta a gyomrát, vagy azért, mert kifejlődött az ulcus a krónikus idegességtől. Aki tehát a Liechtenstein (és nem Lichtens­tein) hercegnél lelt állítólagos protekciót tény­ként akarja elhitetni az utókorral, az majdnem akkora képtelenséget állít, mintha azt próbálná elhitetni, hogy a demokratikus Japánban rágó­gumit árul a császár Tokió belvárosában. Egyébként Haynau őrjöngéseinek rémes ide­jéből egyetlen protekciós esetet föl nem jegyzett a krónika. Batthyány megdicsőülésének ama borzalom­mal teli óráiban Haynau táborszernagy, a teljes körű diktátori hatalommal felruházott királyi kép­más (alteregó) az ácsi táborban tartózkodott, remegve a diadalmámortól és a tébolyult bosz- szúvágytól. Fővárosunkban az ő alterégója, Franz von Liechtenstein herceg, a táborszer­nagy magyarországi helyettese felelt a főhadi­szállásról érkező parancsok végrehajtásáért. A végrehajtás közvetlen felelőssége pedig Kem­pen altábornagyra, a pesti katonai kerület pa­rancsnokára hárult. Egybehangzó korabeli véle­mények szerint Liechtenstein lágyabb kedélyű, megértő ember volt, míg Kempen a rideg, érdes katonatípushoz tartozott. Bárhol tartózkodott a hadműveleti események szerint ide-oda száguldozó Haynau, egyetlen pillanatra sem engedte ki látómezejéből Bat­thyány hadbírósági ügyét. Olyannyira nem, hogy tébolyult makacssággal — és Schwarzen­berg kancellár hathatós segítségével—követel­te ki magának az ifjú császárnál az első magyar miniszterelnök elleni megtorlás jogát. Hiszen éppen ezért hozták Olmützből Pestre sok más katonai és polgári rabbal együtt Batthyány La­jost, akit még Olmützben ítéltek halálra, de az ítéletet széles körben csak formálisnak tartották. Számos példa alapján bizonyosra vették, hogy a legfelsőbb akarat megkíméli az elítélt életét. Nem úgy Haynau. Mániákusan a fejébe vette, hogy örök időkre emlékezetessé teszi október hatodikét, azt a napot, amelyiken lámpavasra kötötték a bécsi forradalmárok Latour osztrák hadügyminisztert. Annál is inkább lobogott a bosszúvágy Haynauban, mert konokul hitte, hogy a pesti kormány bujtogatta lázadásra a bécsi forradalmárokat, s Batthyány pénzt is fo­lyósított erre a célra miniszterelnöksége idején, vagyis még Jellasics pákozdi veresége előtt. Ebből a rágalomból egy betű sem volt igaz, de a vádat hinni akaró Haynau szemében Batthyány volt a leggyűlöltebb a hatalmába került halálra- szántak közül. Egyik szárnysegédjének, Andrássy Norbert őrnagynak megparancsolta, hogy Zimonyból jövet gyorshajón, Pesten vegye át a hadbírótól Batthyány írásos ítéletét, és késedelem nélkül siessen vele Ácsra. Ez október másodikén volt. Haynau harmadikén írta alá az Olmützben fogal­mazott verdiktet, és még aznap visszaküldte Pestre gyorsfutárral. Erélyes betűkkel ráírta a halált hozó papírra: „Kihirdetendő és végrehaj­tandó!" Még arra is gondja volt, hogy külön rész­letes levelet fogalmazzon Liechtenstein herceg­nek. Előírta helyettesének, hogy az milyen rész­letes utasítással lássa el Kempen tábornokot, mint a végrehajtásban illetékes pesti kerületi katonai parancsnokot. Ebben a levélben sze­gezte neki a parancsot: a kivégzésnek október hatodikén meg kell történnie. Az ítéletet október ötödikén reggel fél kilenc­kor hirdette ki Batthyány előtt Karl Kanzler had­bíró százados a-teljes létszámú hadbíróság je­lenlétében, az ilyen alkalomra előírt alaki forma­ságok szigorú betartásával. Még abban az órá­ban megvitték a rettenetes hírt Zichy Antóniá­nak, a boldogtalan feleségnek, aki haladéktala­nul az Újépületbe sietett kikönyörögni a-végre­hajtás felfüggesztését. Időt akart nyerni a kegye­lem bécsi kieszközléséhez. Tudjuk, hogy a két császári tábornok nem volt embertelen. Még a nyers, mogorva Kempen is mélyen megütközött Haynau vérszomjasságán. De magánérzelmeiknek nem adhattak kifeje­zést. A császári és királyi hadseregben uralgó kíméletlen drill szerint cselekedeteikben csakis a katonai szolgálat szabályzata és a hadi törvény­kezés paragrafusai lehettek a mérvadók. Ezek­kel ütköző eljárás szóba sem kerülhetett. Tisztá­ban voltak vele, immár nincs az a földi hatalom, amely megmásíthatná Haynau akaratát. Ezért nem szívtelenségből zárkóztak el Batthyányné elől, hanem mert meg akarták előzni a szükség­telen drámai jeleneteket. Liechtenstein herceget sehol nem találták, Kempen pedig közvetítő által kért bocsánatot a grófnétől, amiért nem fogad­hatja. Formailag még Haynau sem tért el a szolgálati szabályzat és a hadi törvénykezés kötelmeitől. Furcsa összetételű jellemtulajdonságok fértek meg ebben a szörnyetegben. Például a majd­nem zseniális hadvezéri tehetség a majdnem érthetetlen korlátoltsággal. Számára teljesen mindegy volt, arról rendelkezik-e a regula, hogy miként kell összeválogatni a lövészeket a kivég­zéshez, vagy arról, hogy miként kell tárolni a lovak takarmányát. Nem tett egyebet, mint rá­erőszakolta a számára felfoghatatlanul bonyo­lult társadalmi-politikai életre a katonai paragra­fusok szimpla sémáját. Primitív logikával azt vallotta, hogy az egész emberi világ tengelye az uralkodó tekintélyével áthatott fegyelem, ame­lyet két tényező működtet: a parancsoló akarat es a vak engedelmesség. Beosztottjai a fogvacogásig rettegtek tőle. És meg is kapta volna a magáét mind Liechtenstein, mind Kempen, ha fogadják Batthyánynét. Annak ellenére sem tehettek ezt, hogy a feleség nevé­ben három igen tekintélyes, Bécsben is befolyá­sos mágnás személy könyörgött Kempennek — gróf Csekonics Jánosné, gróf Károlyi Lajos, gróf Szapáry Antal. Azt azonban meg nem tagadhat­ták a feleségtől, hogy az előírásos ötpercnyi idő­tartamra találkozhassék halálra ítélt férjével. Vi­lágos, pontosan fogalmazott szabály rendelke­zett erről is. Mintegy többszörözve a hitelességgel meg nem férő pontatlanságokat, némely nyilatkozó történész összehasonlítgatta az Aradon történ­teket Batthyány Lajos meggyilkolásának körül­ményeivel. Kár volt ennyire meghosszabbítani a tájékozatlanságot. Mert az aradi vértanúk is el­búcsúzhattak feleségüktől, már akinek enyhít­hette tragédiáját a hitvestársi jelenlét. Ismert a korabeli följegyzésekből, mit élt át Aradon ugyanabban az órában, október 5-én kora este Damjanichné meg a többi szerencsétlen asz- szony, amikor Zichy Antónia elbúcsúzott férjétől, három gyermeke édesapjától az Újépület sira- lomházaban. Az Újépület 5. számú pavilonjának első eme­letén, ahol a siralomház volt, már sűrű homályba burkolózott a nagy, boltozott mennyezetű szo­ba. Középen asztal, rajta a feszület, két oldalán égő gyertyával. Csak ez a két gyenge lánapille világította át úgy-ahogy a szoba sötétjét. Fegy­veres őr az ablaknál, s az ajtónál belülről. Az asztal egyik sarkánál porkoláb, a másik sarkánál maga Kanzler hadbíró százados. Bárhogy fi-' gyeitek, a feleség mégis módot talált rá, hogy atadja a halálra szántnak a becsempészett ie- vélvágó kést. Batthyány mérget kért még az íté­lethirdetés előtti napokban, de a megtorlások idejére eltűnt mindenfajta méreg a pesti és a budai patikákból. Zichy Antónia megírta visszaemlékezéseit. Abból idézünk néhány részletet, németből ma­gyarítva. „Az a kevés perc, melyet vele tölthettem, mindamellett, hogy életem legszomorúbb és legkeserübb percei voltak, mégis oly drága em­lék, hogy semmi a világon nem pótolhatna. Csak akkor tudtam meg, mennyire szeretem őt! Mikor az ajtó kinyílt, berohantam a szobába karjai közé. Szólni nem tudtam, csak zokogtam. Bár bírhattam volna akkor valami varázserővel és láthatatlanul tűnhettem volna el Vele együtt! ...El-el egy más országba, ahol még ismerik az igazságot — vagy meghalhattam volna ott vele együtt a kegyetlen pribékek előtt!” . „...Mérget nem hozhattam, de itt van ez a tőr... Borzasztó perc volt ez, hogy én adom át neki a fegyvert, mellyel életének vegét fogja vet­ni. Ez a gondolat kétségbeejtett és mégis meg­tettem. O kívánta, kötelességemnek tartottam.” Még a látogatást engedélyező Kempen tábor­nokot, ezt az érdesnek ismert katonát- is megvi­selte az ítélet kihirdetése. Október 5-én este ezt jegyezte naplójába: „A nap kínos benyomásai üldöztek engem és a legsötétebb hangulatba ejtettek. Azonban a felettem állók parancsát tel­jesítenem kellett és nem volt hatalmam valami változtatást tenni.” 9. Oly sok idő múltán is kegyetlen feladat emlé­kezetbe idézni a tragédia részleteit. Holmi pro­tekció emlegetése — ami megszégyenítően rokonul a jelen idő érzelemsivár dologiasságával — nem pótolhatja a komoly tudományos kutatás kötelességét és az ily módon feltárt tények lel­kiismeretes elemzését. Még érzelmileg közöm­bös témákban is vétek a felületesség. Mit szól­junk hát, ha szent dolgokhoz nyúlnak szakmai illetékesség ürügyén tág lelkiismerettel? Komolytalan mendemondák helyett beszélje­nek a lemerült múltakból megidézett tények. Haynau már Bécsben tartózkodott, amikor nyolcadikén este megkapta Kempen altábor­nagy írásos jelentését a kivégzésről. Tudta a pesti katonai kerület parancsnoka, baja szár­mazhat abból, hogy Batthyányi akasztás helyett agyonlőtték. Ezért eleve csillapítani próbálta a bosszúállásban telhetetlen táborszernagyot ezzel a borzongatóan szélsőséges hazugság­gal: „A delikvens fölött a közvélemény élesebb ítéletet mondott, mint a hadi törvény, mert a kö­zönségben a részvétnek egyetlen hangja sem emelkedett; ellenkezőleg, a végrehajtott ítélet általános helyesléssel találkozott.” Mindhiába. Haynau dühöngése nem ismert határt. Bár gyalázkodó válaszlevele nem maradt fenn, Kempen újabb, 1849. október 11-én kelt jelentéséből tudjuk, hogy a tirannus lehordta őt mindenféle reszketeg vénasszonynak, katonát- lan puhánynak, s amitől Kempen legjobban félt, a kapott parancs megszegésével vádolta. Erre kénytelen volt leírni a tábornok a maga mentsé­gére a végrehajtás körülményeit hátborzongató részletességgel: „Batthyány nyakán a seb ép­pen ott volt, ahol a hóhérnak a kötélen csomót kellett volna kötnie, ami újra erős vérvesztést idézett volna elő, s az emiatt elalélt Batthyány testét erőszakkal kellett volna a bitó köteléhez fölemelni. Gondolni lehet, hogyan hatott volna ez a közönségre. Ezt a hatást megelőzni tisz­temben állott. Mivel a kivégzésnek október 6-án meg kellett történnie, nem maradt más mód és választás, mint a golyó.” A táborszernagy azért lovalta bele magát a féktelen dühöngésbe, mert a katonai becsület­kódex szerint tisztességes halálnemnek számí­tott az agyonlövetés. Batthyány ugyanezért kö­vetett el mindent, hogy megszabaduljon a bitó­tól. Sokan és sokszor leírták, mily szörnyűséges elszántsággal ejtett magán sebeket a felesege által becsempészett tompa tőrrel, s hogy ezt az antik hősiességre valló önkínzást egyetlen szisszenés nélkül viselte el a katonai vaságyon a fel felé fordulva, takaró alá rejtőzve. Emberfeletti kínjairól mit sem tudott a szobában tartózkodó fegyveres őrszemélyzet. Csak reggel döbben­tek rá a történtekre, amikor az elítéltet a bitóhoz kellett volna kísérni. Egész nap élesztgették a katonaorvosok, s a nagy vérveszteség miatt csak alkonyaira gyűlt bele annyi erő, hogy eltá­mogathassák a vesztőhelyre. Sietni kellett, ne­hogy teljesen besötétedjen. Ä golyóval kivégzettek hozzátartozói gondos­kodhattak a tetemről, éppen azért, mert az ilyen elítélteknek megmaradt a hadi becsülete. Sok­kal embertelenebb előírás vonatkozott az akasztással kivégzettekre. Ok elvesztették mind a katonai, mind a polgári rendhez való tartozásu­kat. Hűlt testük a hóhér tulajdona lett. Pénzért átadhatta a bakó a hozzátartozóknak. Ha nem volt erre módja, be kellett érnie a kincstártól ka­pott fizetséggel. Alkalmi, lakott helytől távolabbi akasztásnál a bitófa tövébe földelték el a kivég­zettet. Városokban az ilyen célra külön temető- részben, ahova a vízbefúltakat, meg más, ada­tokkal nem azonosítható, vándorlás közben el­hunytakat hántolták. Mi történt Batthyány Lajos holttestével? — emiatt Kempen tábornok a legnagyobb zavar­ban volt. Mert noha az agyonlövetés ellenére olyan elbánást várt el Haynau, amilyen az akasz- tottakkal szokás, ez a kötelesség kivihetetlen volt. Mivel hóhér nem működött közre, ennek át sem engedhették a tetemet. A forgalmas Fapia­con, az Újépület laktanyaóriásának tövébe nem hántolhatták el az áldozatot. Valamely közteme­tőbe se vihették, mert az ottani sírt el nem titkol­hatták volna a hazafias kegyelet előtt. Végül is a legszörnyűbben sújtott helyről, az özvegy környezetéből hozták a javaslatot a leg­célszerűbb megoldásra. Gróf Szapáry Antal, akitől származott a javaslat, éppen olyan jól is­merte a hadi törvényeket, mint a felelősséget viselő tábornokok. Híven a megbeszéltekhez, Hauszmann dok­tor, a Batthyány család háziorvosa tárgyalt a Rókus kórház igazgatójával, befogadná-e bon­colásra a kivégzett első miniszterelnök tetemét. Az egész várost halálos rettegésben tartotta a katonai terror, ezért az igazgató minden becsü­letessége ellenére vonakodott segíteni, de még­is igent mondott azzal a kikötéssel, hogy Bat- thyányt, lettlégyen bármennyiré is tisztelt nagy­ság, kénytelen lesz a kórház névtelen halottja­ként eltemettetni. írásos kikérőt fogalmaztak a kórház nyilatkozatával a pesti katonai kerületi parancsnokság címére. Külső zordsága ellenére Kempen tábornok volt a legelégedettebb ezzel a tragédia szülte kényszerű ötlettel. Az ellen még Haynaunak se lehet kifogása, hogy az általa merhetetlenül gyű­lölt Batthyány tetemével a nyomorultak ispotá­lya, a koldusok és mindenféle elhagyatottak ko­ródája, a Rókus rendelkezzék; felboncolják, s aztán a névtelen holtakkal tegyék névtelen kö­zös sírba. Kempen altábornagy Liechtenstein herceg tudtával és helyeslésével teljesítette a Rókus kórház kérését. Mindez abban a három órában zajlott le, mely a kivégzést követte, mert a köz­szemlére tétel, ez a barbár rituális halottgyalá- zás nem maradhatott el. Sötét este volt már, amikor a megdicsőült gróf Batthyány Lajos tete­mét elszállították a Józsefvárosba, a Rókus kór­ház úgynevezett létrás kocsiján, azaz halottas taligáján. Ilyen hosszadalmas kiigazítással kellett szol­gálnunk a történeti hűségnek azért a hányavetin odavetett félmondatért, hogy a mártír miniszter- elnök „holttestét azonnal kiadták a családnak.” (A következő pénteken folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom