Somogyi Néplap, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-09 / 33. szám

1988. február 9., kedd Somogyi Néplap 5 Szárszó új szezonra készül Egy témáról — két képben GREGORY PECK ÉS HARRY Múlt év november 27-én Szezonvég címmel riport jelent meg a Magyar Ifjúságban Bala­tonszárszóról. A cikkíró „apróbb" tévedéseiről - miszerint egy graciöz gesztussal a megyei ta­nácsot áthelyezte Szárszóra, sőt az apparátus­ban eddig ismeretlen rangot is adományozott, kinevezve a vb-titkárt saját helyettesének -, egyszóval ezekről a tévedésekről nem is érde­Vigasztalan eső veri vé­gig az úttestet, távolról csu­pán szürke sziluettek az em­berek. A tavon vadkacsák úsznak, a látóhatár átmenet nélkül csúszik a vízbe, a túlsó part csak sejtelem. Szárszó csöndes most. Öreg és új házain lehúzott redő­nyök jelzik a lakók távollé­tét. Kékre festett tábla irá­nyít a múzeumba; az utca József Attila nevét őrzi, a hetes számú házhoz murvá­val szórt úton jutunk. Az emlékmúzeum 1955 óta tölti be szerepét, 1966-ban átren­dezték a kiállítást. 1970-ben vásárolta meg a Somogy Me­gyei Tanács a József család balatoni házát, s a költő éle­tét bemutató relikviák jelen­legi elrendezésükben tizen­hatodik éve láthatóak. Középkorú asszony kalau­zol, Pesti Verának hívják. Elmondja, hogy tavaly 27 100 látogatója volt a múzeum­nak, köztük nagyon sok kül­földi. A költő mellszobra alatt koszorúk jelzik az utó­kor tiszteletét: december harpiadikán, halálának öt­venedik évfordulóján hozták ide őket. Itt voltak az álta­lános iskolások, meg az áfésztól, a termelőszövetke­zettől, a tanácstól... Az egyik tárlóban elhomályosu­ló írás, Nagy László kézira­ta, a fény már nagyrészt ki­szívta a betűk színét, alig böngészhető a szó: „hogy el ne jussak soha arra a sík­ra, elém te állj!” Pesti Vera hangsúlya meg­változik, ahogyan a látoga­tónak kijáró, múzeumi tájé­koztatóba kezd, mintha egy magnetofont kapcsoltak vol­na be : egy idpben sokat köl­tözködtek Attiláék, Pőcze Borbála egy jósnőnél kapott munkát. E pár hónap em­lékeiből született a Medáli­ák, üveggömbjóslások túlzó álmaiból. Aztán szót fordítunk, kér­dezem, mit szólt a Szárszó­ról, József Attila emlékéről szóló cikkhez? — Igazat írt az újságíró — mondja foj­tott indulattal —; nem tud­ják a szárszóiak, hogy ki József Attila. Még a falut bemutató ismertető táblán sem jelzik a múzeumot, pe­dig annyiszor szóltam már: mondták, majd odapingálnak valamit. Nem sokat törődnek itt az emberek ezzel, még az iskola sem, pedig hányszor javasoltam, hívják meg Jó­zsef Etát, legalább a költő halálának évfordulójára, de nem. Etuska 1972-ben járt utoljára Szárszón. Az általános iskola, amely József Attila nevét viseli, nem messze van a múzeum­tól. Smelka Ferenc igazga­tóval és Nemes Márta iro­dalom—angol szakos tanár­nővel beszélgetünk. Elmon­dom, mit hallottam Pesti Verától; az igazgatóban el­akad a szó, a tanárnőben felhorgad az indulat. Las­san keresi a szavakat. Azt mondja, elképzelhetetlen, hogy valaki ilyet mondjon, vajon hol volt akkor Pesti Vera, mikor az általános is­kolások december 3-án dísz­őrséget adtak, óránként vált­va egymást a múzeum előtt, hol volt, amikor a költészet hetén ünnepségek és meg­emlékezések zajlottak falu- szerte? — Szomorú híresség ez a miénk, szomorú őrzést bí­zott ránk — mondja Nemes Márta —, s mi erőnk sze­rint tesszük. Háromszázhet­venhárom gyerek jár az is­kolánkba, s alig hinném, hogy akadna egy is, aki ne ismerné a költő életét. Köte­lességünk is, hogy talán másképpen tanítsuk József Attila költészetét, mint az ország más iskoláiban. — De ez csak egy dolog! — talál végre a szavakra az igazgató. — Szárszón két­ezer ember él; sokáig volt nagyon csöndes és elmara­dott. A' Balaton-parti tele­pülések megítélésénél sok szempontot kell figyelembe venni. Szemes és Földvár évtizedek óta felkapott üdü­lőterület, Szárszó csak az utóbbi években kezdett fel­zárkózni. A tanácsunkhoz még hat társközség tartozik, a települések egy részén nincs még egészséges ivóvíz, a kötcsei iskolába mi visz- szük naponta a jó vizet. Lehet, • hogy nem tudunk „minta” faluvá válni egyik napról a másikra, de az eredményeink tiszteletre méltóak, közös erőfeszítésből születtek. A visszatérő vendég pe­dig érzi, látja a változást. Kialakult a faluközpont, bő­vítették az iskolát, üzletsor épült s gázvezeték ... Mun­kalehetőség is van a falu­ban, s pár éve kezdenek visszaszállingózni a fiatalok. — Fellendülő időszak ez, valami új formálódik — mondja a tanárnő, most már indulat nélkül. — A műve­lődési házunkat harminc éve építették, düledezik, prog­ramja nincs, ez igaz. De a faluba visszatért fiatalok no­vemberben ismét megalakí­tották az ifjúsági klubot, tár­sadalmi munkát szerveztek, erőteljesen és tenniakaróan vesznek részt községünk éle­tében. Valamikor a kis települé­sek társadalmi élete az egyetlen kocsmában zajlott. Szigorúan férfimulatság volt; esténként, munka után szó került itt sok fontos dolog­ról. Ma már másféle színte­reken zajlik a közösségi élet, az ivókban időt töltők kö­zött totózásról, s ilyen-olyan pletykákról esik szó több­nyire. Az Utasellátó restije har­madosztályú, öreg Carbon kályha melegít. Kora dél­Evilági történet Az asszony csengetés előtt lezárta az ébresztőórát. A félhomályban nem látta az óramutatókat, csak a felha­sadó fényekből sejtette, hogy fél hat félé járhat az idő. Sötét, borús reggelre ébredt. Ízületeiben nyomasz­tóan érezte az előző nap fá­radságának rezgéseit. Feltá- pászkodott az ágyból, és magára parancsolt: „Bekell járatnom magam!” Hétkor a munkahelyén kell állnia. Reggeli torna? Pisszent hal­kat, szája elé tett ujjával csendre intette álmos szemű két lányát, hogy fel ne éb­resszék nemrég hazatért urát. Huszonöt éves, de százévesnek érzi magát. Ki­sietett a konyhába, előké­szítette reggelijét, közben megmosdatta a lányokat. A másfél szobányi szellőzetlen rendetlenséget, a rendcsiná­lást az urára hagyta. Magá­ra kapta a kabátját. A zse­bében papír zizzent, kivette a borítékot. Megfeledkezett a nevére szóló küldemény­ről. Forgatta, vizsgálgatta a borítékot, majd kibetűzte a sáraljai tanács bélyegzőjét. A borítékot visszagyűrte a zsebébe, kézen fogta a gye­rekeket, és útra kelt. Az üzemi öltözőben ismét elővette a levelet. Tekintete átfutott a döcögő, unalmas sorokon, aztán dermedten elsápadt, megreszketett ke­zében a papír. Ez csak té­vedés lehet! De a hivatal nem tréfál, nem is szélhá- moskodik. Kínosan elmoso­lyodott, amikor a határoza­tot olvasta : a monostori szo­ciális otthonban ápolt apja után szülőtartásra kötelezik, a mellékelt adatlapot az adatok hivatalos igazolása után a megjelölt határidőre küldje be a hivatalnak. El­lenkező esetben... Ettől rettent meg a legjobban. Az aláírásból egy betűt sem tudott elolvasni. Zavartan lépett be a za­jos gépterembe, beállt a gé­pe mellé, mint évek óta mindennap. Egy pillanatra sem tudott megsazabadulni a fenyegetéstől. Szülőtar­tás ... Ellenkező esetben ... Soha nem voltak szülei, öt is anya szülte, de soha sem látta őket. Az intézetben csak annyit tudott meg, hogy hároméves korában vitték állami gondozásba. Soha nem volt látogatója; nem kapott levelet, még egy képeslapot sem. Nem • hagyta el az intézetet egy napra sem. Szökésre nem is gondolt. Hivatalos személy vitte tizenötéves korában az üzem leányotthonába. Egész úton egy szót sem szólt hozzá. Az esküvőjén a mű­vezető tanúskodott. Tévedés a határozat! Ne­ki se apja, se anyja! Soha nem is kereste őket. Ho­gyan is kereste volna az in­tézetben, ahol annyit szól­hatott, amennyit kérdezték. Több öröme azoknak sem volt, akik ismerték elha­gyóikat. Vezetéknevük azonossága lehet a tévedés forrása. Mi­alatt vidiakése formálta á kemény öntvényt, gondola­tai egymást kergették. Félt, de fel sem merült benne, hogy csakugyan fizetnie kell. Ha a hivatalnak igaza lenrte, ő. akkor sem tud fi­zetni. - Bűvészkednie kell, hogy a lakbér, a fűtés, a világítás, az üzemi étkezés, a bölcsőde, a napközi meg a fizetési részletek után egy-egy maga varrta ruha­darab jusson a gyerekek­nek, és inéha magának. Sze­rencséje, hogy az intézeti nyarak idején megtanult varrogatni. — Fizetni nem tudok és nem is akarok! — harsog­ta magában. Hogy mernek fenyegetni, hogy ellenkező esetben ... ? Miféle hivatal az, _amely szülőtartásra ítéli őt?'Vagy szülő lenne az, akinek húsz éve nem hi­ányzott? Mentő gondolata támadt: az üzemi jogsegélyszolgálat. Ott biztosan védelmet kap. Alig várta az ebédszünetet, máris rohant a szakszerve­zeti irodába. Egy válóperes asszony megelőzte. Lemon­dott az ebédjéről, és várt a sorára. Átadta a levelet az udvarias, nyugodt bírónak. Az öregúr figyelmesen ol­vasta a határozatot, félhan­gon mormolta a szöveget, de válasza nem úgy hang­zott, áhogy az asszony el­képzelte. A bíró összerán­colta a homlokát, aztán csak annyit mondott: „Nem könnyű eset... Nem biztos ügy... De időt nyerhetünk. Mindent megteszek, kedve­sem.” És bejegyzett vala­mit a naptárába. Az asszony kltántorgott az irodából, miinihta orvos közölte volna vele gyógyít­hatatlan betegségét. Egy cseppet sem örült, hogy gyermekeinek a határozat szerint nagyapjuk van. S bi­zonyos volt abban is, hogy az ő élete végéig apátlan- anyátlan árva marad. Visszaindult a gépterem­be. Elindította öreg masiná­ját. Hullott körülötte a fém­forgács, és hullottak a könnyei is. Kellner Bernât után van, két asztalnál ül­nek csupán, vonatra várnak, s nagyfröccsel múlatják az időt. Szabó Gábor pultos há­rom éve dolgozik itt, fiatal ember. Itt volt akkor is, amikor a Szárszón jól ismert állatorvos, dr. Ceglédi Mi­hály (s nem dr. Szegődi!) a község életéről beszélt a fő­városi újságírónak. — Nem nagyon figyeltem oda — mondja Szabó Gá­bor —, minket pedig nem kérdeztek. A cikk megjele­nése után betért hozzánk a doktor úr, aztán egy szóládi ember ugyancsak meglök- döste: mit képzel, hogyan nyilatkozott a faluról? A mozit mindenesetre bezár­ták, azt mondják, új kul- túrház épül a helyén, már tervezik. A tanács, ha kell, négymillió forinttal is tá­mogatja, hiszen tudja itt mindenki, milyen nagy szük­ség van rá! Szántó Gézáné negyven- nyolc éve él Szárszón. Amott, a restivel átellenben, az autóparkolóban valaha bisztró volt, ott is dolgozott. — Sokszor találkoztam Etussal, Attila nővérével, s beszélgettünk is erről-arról — mondja. — Nekünk, szár- szóiaknak ez nem volt fur­csaság, az édesapám még Attilával is szót kerített, ha találkoztak a vízparton. Én csak felületesen ismerem, mit írt, hogyan írt a költő, de a lányom, aki tizenkét éves, mindent tud róla. Be nem áll a szája, könyv nél­kül fújja a verseket. Elállt az eső. Az állomás mellett festett' tábla jelzi Szárszó látnivalóit, a József Attila utcában egy üres négyszöggel a múzeumot. A felirat azonban valóban nem ad tájékoztatást. A sok kis halálból összegyúrt nagy ha­lállal halt költő ezen a par­ton ért arra a szomorú, vi­zes síkra, ahol már nem re­mélt. Szárszó azonban él, cselekszik, s a galambok itt is odaülnek a verebekhez, kiegyensúlyozott nyugalmat teremtve. (Eléggé megkésve, február 5-én közölte a Magyar If­júság a Szezon vég című írásra december 8-án fel­adott olvasói leveleket. Ta­lán mások is elmondják majd, milyennek látják Ba­latonszárszót, s benne a köl­tő emlékét.) Klie Agnes A bálvány Oscar-díjas, s a film, amelyben főszerepet játszott vasárnap kora dél­után, Nobel-díjas író művé­nek adaptációja; A Kili­mandzsáró hava című He- mingway-novella hősét for­málta meg Gregory Peck, akit a következő hetekben még sokszor láthatunk a televízió képernyőjén, a szí­nész életműsorozatának ve­títése során. Ám ezzel a Hemingwaynfilmmel is úgy vagyok, mint a többivel; visszavezet az eredeti mű­höz. Újra el kell olvasni, akár Az öreg halász és a tengert, akár a Búcsú a fegyverektől című regényt. Aki egyszer megízlelte és megkedvelte Hemingway írásművészetét, annak hi­ányoznak azok a figurák, akik az olvasóban nyerik el igazi alakjukat. Az irodalmi müvek megfilmesítésénél ál­talában így van, s ez már csak azért is érthető, mert a filmnek saját törvényei vannak. Gregory Peck valamiben hasonlít Hemingwayhez. A Kilimandázsáró hava is ön­életrajzi írás, noha Fitzge- raldra gondolnak sokan a kortársak közül, hogy róla vette a mintát az író, ám Harry tipikusan Heming- way-hős, aki Afrikában egy parányi, de elhanyagolt és éppen ezért halálos sérülés­től szenvedve néz szembe a halállal: utolsó órái szám­vetésre késztetik az írót. A kontroll nem hiányzik Gregory Peckből sem, is­merjük nyilatkozatait, ame­lyekben — mint legutóbb tegnap reggel a rádiónak rövid interjújában — el­mondta: nemcsak a kiemel­kedő alakításokról emléke­zik meg, hanem az olyanról is, mint például a Mackenna aranya című film, amely ugyan nagy közönségsikert aratott itthon is, de a film­színész elégedetlen önmagá­val a filmben nyújtott ala­kítása miatt. Tetszik nekem Gregory Peck, egyáltalán nem úgy nyilatkozik meg, mint akinek fogalma sincs arról, hogyan jutott föl a csúcsra. Talán azért is tudott azo­nosulni Harryvel, az író legbensőbb énjével, akinek már csak néhány sóhajtás- nyi ideje van arra, hogy számot vessen életével. Fon­tos mű ez A Kilimandzsáró hava Hemingway munkás­ságában. Egy titok a jussa, amit a nagybácsi bíz rá az­zal, hogy fejtse meg, mert hosszú élete során ő nem jött rá -a dolog nyitjára. Harry, illetve Hemingway, de mondhatnám: a Fiesta Jake Barnese, Robert Jor­dán az Akiért a harang szól vagy Frederic Henry a Bú­csú a fegyverektől című re­gény hőse is mind-mind e titok nyomába szegődött. Az a nemzedék szólal meg az író regényeiben, amelyik úgy érzi, elvesztett valamit. A Kilimandzsáró hava című novella mottója oly drámai sűrítménye a történeteknek, amin mindenkinek oka van elgondolkodni: „A Kili­mandzsáró 19 710 láb magas, háborította hegy, úgy mond­ják, a legmagasabb Afriká­ban. Nyugati csúcsát muzát néven „Ngaje Ngai”-nak, az Isten házá-nak hívják. Kö­zel a nyugati csúcshoz egy leopárd aszott, megfagyott teteme fekszik. Senki sem tudja megmagyarázni, mit keresett a leopárd ilyen ma­gasban.” A forgatókönyv alapján a film többet kívánt bemu­tatni Hemingway életéből, hőseinek jelleméből, mint amennyiről A Kiliman­dzsáró hava szól. Lát­ványos képsorok idézték az író életét, amely csupa rej­tély, mint az, hogy miként került a hófödte csúcsra a szavannái leopárd. Gregory Peck oldalán Susan Hay­ward és Ava Gardner nyúj­tott tisztességes alakítást. Nemcsak a férfihősök jel­legzetesek Hemingway regé­nyeiben, novelláiban, ha­nem az asszonyok is ma­gukban hordozzák a kaland és a hősiesség, a kiábrán­dultság és a szerelem utáni vágy minden megnyilvánu­lását. Ezután majd egy-egy másik Gregory Péoket is megismerhetünk a képer­nyőn, aki többször ölt ma­gára majd cowboyruhát, de ne feledkezzünk meg Harry- ről sem ... Horányi Barna A cél: az egészséges táplálkozás A Szigetvári utcai óvoda dolgozói úgy gondolták, hogy kipróbálják a Sütév új termékeit, mert ezek kor­pát, búzacsírát, szóját és kukoricalisztet tartalmaznak, ami a mai egészséges táplálkozáshoz nélkülözhetetlen. Ezekből a termékekből a gyerekek és szülők részére kóstolót tartottak. (Fotó: Jakab Judit) mes szólni. Az is igaz: a messziről jött ember­nek joga, hogy maga ítéljen a látottak, ta­pasztaltak alapján. Am nekünk, akik Somogy­bán élünk, s közelebbről, alaposabban ismer­jük városaink, falvaink életét, keserű érzést oko­zott ez az írás. Mert nem igaz. Még csak nem is valódi...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom