Somogyi Néplap, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-16 / 63. szám
4 Somogyi Néplap 1985. március 16., szombat DIÁKOK VÁLASZTOTT PÁLYÁJUKRÓL A szakma rangja a tudás A mezőgazdaság gépesítése, a géppark szakszerű gondozása, kezelése, hozzáértő szakmunkásokat igényel. Az utánpótlás egyik bázisa a tabi Mezőgazdasági Gépszerelő Szakközépiskola és Iparitanuló Intézet. Szakközép- iskolában mezőgazdasági gépszerelőket, a szakmunkásképzőben nőiruha-készítőket, szerkezetlakatosokat, esztergályosokat, marósokat, kőműveseket képeznek. Fenyvesi Péter igazgatóhelyettes : — Négy évfolyamon van szakközépiskolai képzés: a diákok érettségit és szakmunkás-bizonyítványt kapnak. Érettségi után évfolyamonként 3—4 végzős tanul tovább szakirányú főiskolán. Zömük a szakmában helyezkedik el. A tsz-ek 4—600 forintos ösztöndíjat adnak, s ezzel is magukhoz kötik a tanulókat. Ismereteik korszerűek, megállják a helyüket a termelőmunkában. Az iskolában jól felszerelt tanműhely van, ahol az elsőévesek gyakorolhatják a szakmai alapműveleteket. A másod- és harmadévesek a társüzemekben dolgoznak. A nyári kötelező gyakorlatokon állandó szakoktatói felügyelettel, ellenőrzéssel is igyekszünk biztosítani ismereteik gyarapítását. A gimnázium megszűnése óta állandósult gond a leányok beiskolázása Tabon és vonzáskörzetében. Ezért szeptembertől elektrotechnikai műszerészképző szakközépiskolai osztályt indítanak és a szakmai átképzés lehetőségét is megoldják. A Videoton tabi gyáregysége biztosítja a gyakorlás lehetőségét és állást is kínál. Más szakmáknál sem tudták mindig a gyakorlati képzést megoldani helyben. A Május 1. Ruhagyár karádi telepe, a tabi BVG, a Videoton tabi gyáregysége és a Mezőgép vállalta ezt a feladatot. A szakközépiskola mező- gazdasági gépszerelő tagozatának negyedikesei és a szakmunkásképző nőiruha- készítő tanuló lányai azt mondták, hogy a pályaválasztásban a család ösztönző hatása, a barátok, a szomszédok véleménye volt a döntő. Egy fiatalember említette csak a jó kereseti lehetőséget. A szakközépiskola mezőgazdasági gépszerelő tanulói egyébként nincsenek megelégedve a szakma társadalmi és anyagi megbecsülésével, ezért is közrejátszik abban, hogy a továbbtanulás mellett döntenek vagy az átképzést vállalják. Holenák Árpád mondta: — Szeretem a gépeket. A szüleim szerint azonban ezt a szakmát nem fizetik meg, ezért úgy határoztam, hogy műszerésznek képeztetem át magam a Videotonban. Sámoly Csaba is szereti a gépeket és a győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán szeretne továbbtanulni. Káló István siófoki és a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolára készül. A vasesztergályos-j el öltek már nagyobb bizalommal fordulnak leendő szakmájuk, munkahelyük felé. — A gyakorlatok alatt megszerettem ezt a szakmát. Azt mondják: jól lehet keresni — vélekedik Sebők Zoltán III. osztályos vasesztergályos-tanuló. Ralatonszabadiban lakik és a tsz-szel kötött tanulmányi szerződést, havonta 500 forintot kap és visszavárják. — Erre a szakmára mindig szükség lesz — jegyzi meg magabiztosan. Miklós József a Budapesti Vegyipari Gépgyár 3. számú gyárában dolgozik, majd ő is ösztöndíjat kap. Szerinte Tabon az esztergályos szakmát fizetik meg a legjobban. Mi a legvonzóbb a szakmában? A kérdésre azt felelték: a hatalom a gépek felett. A legfontosabbnak a szakértelmet tartják. A nőiruha-készítő Tóth Ibolya Karádon szeretne dolgozni. — A munka mellett szeretnék minél előbb leérettségizni. Kovács Edit nővére is itt tanult, és most Nágo- cson dolgozik a varrodában. Szeretne ő is oda menni és többféle szabásmintával megismerkedni. A szalagmunka egyoldalú: kiegészíteni otthoni varrással akarják: ezzel pénzt takarítanak meg és ahol fantáziájukat és alkotókedvüket is kiélhetik. A szakmunkástanulók szabad ideje napi egy-két óra. A lányoknak még ennyi sincs: este 7 órakor mennek haza Tabról, tanulnak, és az otthoni munkákban segítenek. A fiúk kedvenc időtöltése a sport és az olvasás. Krimit, sci-fit olvasnak, rock- és diszkózenét hallgatnak. Várnai Ágnes A szemtanú emlékei Aknára futott a Jókai Amerikai kettős törzsű vadászgép száguld a magasban a Balaton felett, majd mint a sas lecsap a tó vizén haladó Jókai gőzös irányában, és az árboc magasságában, süvöltve rárepül a hajóra. A hajó utasai — többségük üdülő német katona —, rémült szemekkel bámulják a látványt. A vadászgép másodszor fordult rá, szemből a hajóra és egyedül én, a matróz álltam fenn a fedélzeti kormányál- lásban. Olyan közel repült rá a hajóra, hogy tisztán láttam a nevető néger pilóta fehér fogsorát, nagy fekete szemét. Idegesen szorongattam a kormánykereket és agyamban már a géppuska kattogását is hallottam. A harmadik ráre- pülésnél idegességemben végig vágódtam a kormónyke- rék mellett, egyik kezemmel tartva a kerék fogantyúját. A hajó kormányosa, Gulyás László idegességtől dermed- ten cipelt le a fedélzetről a gépház előtti térbe. Itt az utasok között sok sápadt, megrémült arcot, semmibe néző, kitágult pupillájú üres tekintetet, remegő kezű, szájú embereket láttam. A háború elérte a Balatont. A kormánynál nem volt senki, az első háborús epizód bénítólag hatott a hajó személyzetére is, a gőzgépek teljes erővel dolgoztak, sűrű fekete füstöt okádott a hajó kéménye. Lelki egyensúlyomat egy éles, erélyes parancsoló hang adta vissza. Guth János, a hajó vezetője, akinek szeme villámokat szórt, keze ökölbe szorult, ez a kiváló hajós, őszülő, kékszemű, szikár férfi, kérdezte a velem foglalatoskodó kormányost : — Ki van a kormánynál? — Senki — dadogta a kormányos és ő is kortyolt a konyakból, amelyet előtté nekem adott. Nagy, lelógó huszáros bajusza idegesen ugrált. Guth János felrohant a kormányhoz. A vadászgép már eltűnt a messzeségben és miután Tihanyrévbe érve kiderült, hogy légiriadó van, a Jókai gőzössel behajóztunk a szelíden hajladozó nád közé. A tihanyi félsziget felett egyre gyülekeztek az amerikai bombázók halálos terheikkel. Később, 1944. október 30-án a Jókai gőzös vezetője azt az utasítást kapta a BHRT vezetőségétől, hogy a menetrendi járatot abbahagyva, olajos hordókkal megrakva Keszthelyre hajózzon gázolajért. Tekintettel az elsötétítésre, kikötöttünk, Révfülöpön éjszakáztunk. Este a hajó utastermében, beszélgetés közben, megint az amerikai vadászrepülő pimaszságát vitattuk. Zsirai József, a hajó gépésze, mint később megtudtam, régi szociáldemokrata, ismertette velünk, hogy miért nem kell tartanunk nekünk itt a Balatonon attól, hogy az amerikai repülők rálőjenek, vagy bombát dobjanak a balatoni hajókra. A nemzetközi jog szerint, a Balaton zárt területnek számít, hadműveleti eszközök nincsenek rajta. — Ezt az amerikaiak is nagyon jól tudják — emelte fel a hangját. Számukra a Balaton veszélytelen víz, katonailag nem is veszik számításba. A vitában Dö- mölki Imre — mindnyájunk nagy megrökönyödésére, ugyanis abban az időben egy kisebb rangú beosztottnak közbeszólni vagy egy hajógépészt kérdezni botránynak számított, és — azt kérdezte, mi történne, ha mégis lőnék valamelyik hajónkat. A hajóban károk keletkeznének, esetleg halálos áldozat is lenne. — Lehetetlen, történelmi tévedés lenne — a gépész hangjában ingerültség bujkált. — Megsérteni a nemzetközi egyezményeket. Különben is — mondta — súlyos pénzeket kellene fizetnie a károsult személyeknek, de a hajózásnak is. Hosz- szasan vázolta, hogy az amerikai bíróság megítélne bármilyen nagyságú összeget. De a támadó repülőgép személyzete is súlyos fegyelmi büntetésben részesülne. Mivel a gépésznek igen nagy szakmai tekintélye volt, szavát kinyilatkozásnak vette a hajó személyzete és megnyugodott, hogy bennünket és hajónkat semmi veszély nem fenyegetheti. Másnap borongós, párás reggelre ébredtünk. Teljes szélcsend volt, 1944. október 31-én. A hajóra beszállt egy honvéd törzsőrmester is (hogy miért, ma sem tudom). Igen jó hangulatban voltunk, Vonyarcvashegy táján voltunk, mikor a kormánykerékkel a hajót a keszthelyi megszokott célirányba állítottam. Ebben a pillanatban iszonyú lángoló dörrenés hallatszott. Minden elsötétült a hajó körül. — Kazánrobbanás — villant az agyamban és máris elveszítettem az eszméletemet. Mint később kiderült, amerikai repülők által ledobott vízi aknára futott a Jókai. A gőzös személyzetének épen maradt tagjaitól csak később tudtam meg, hogy látták mint repülök a levegőben és a légnyomás levágott a hajó orr-részébe és számból vér szivárgott. A hajóvezetői kabinból jajgatás, segítség kiabálás hallatszott. Guth János mindkét lábát eltörte, a gépészt nekivágta a szivattyúnak, a fűtő . égési sebeket szenvedett, mert a légnyomás rászorította a forró kazánra. A gépházban tartózkodó igen nagyot halló Kazó Ferenc a rongyosládán ült, s Feri bátyánk a ládába esett. Felocsúdva a pillanatnyi csendben, a ládában ülve szemrehányó hangon kérdezte: Mi az? Nem is szóltok, hogy légiriadó van? Nem emlékeztek rá, ki állította meg a hajó gőzgépét. A hajót vastagon borította az iszap és az üvegcserép. A szélfogók, ajtók leszakadtak, még a szenelőlyukakba épített körvasakat is kitépte a légnyomás. A kormányos a raktári dolgozók segítségével a mentőcsónakot próbálta vízre engedni, de nem sikerült nekik. Guth János teremtett rendet a zűrzavarban. Átvizsgáltatta a hajófeneket: van-e rés, betört-e a víz a hajótérbe. (Nem tört be.) Aztán indulási parancsot adott. A hajóvezető felviteti magát a kormányállásba, úgy irányítja a hajót. Mire a keszthelyi kikötőbe érünk, már ájuiltan fekszik szolgálati helyén. A szintén ájult matrózzal együtt egy német SS- kórházba szállítják. Hogy miért ilyen kórházba? Ma sem tudom. Emberek százai, ezrei haltak meg naponta, s talán csak itt volt hely. Igaz, minket csak egy dolog izgatott itt: a szovjet hadsereg már igen közel volt, ha közben ideér, hogyan magyarázzuk meg nekik, hogy mi ketten balatoni hajósok vagyunk és nem német tisztek, mikor a kórházi ruhánkon halálfejes német katonai embléma van ... Bozzay István Nem lesz a te talpadnak nyugalma PIACI KÖRKÉP Két évszak között 36. Egy emlék bucsikázik meg bennem: süldőlány vagyok, tutyit és klumpazoknit kötünk Stagléknál a lányba- rátnékkall, a fiúk kártyáznak. Járnak a lapok, puskalövésként csattan az adu az asztalon, de a legények szeme rajtunk, valahogy várakozóan. Aztán, hogy hazakészü- lünk, hiába keressük a klumpáinkat az ajtó előtt. A diófa ágain lógnak. „Klumpa- fa” — röhinti el magát Koch Rudi. Röhögik mind, ahogy pipiskedünk a facipők után. Apám kivágja a fa szívét — azt a belső, vastag eret —, hozzákezd a nagyoláshoz. Klumpát farag, pedig még annak a napja sincs itt, hogy Bittner Rupi bácsi hójóslattal rákopogjon: — Martin jön a szürke lóval!* Kinek lesz szüksége arra a klumpára, apám?! Janimmal sorra fogalmazzuk a kérvényeket a felmentésemért. Száz tű hosszát megjárta már, hogy levétessen arról a listáról. Azt találta ki, a • Német szólásmondás Márton napján. katonaparancsnokától hoz írást, milyen magaáldozóan szolgált együtt az oroszokkal, amikor már lecimborál- tak egymással. Ma ezt a csapást járja Kapósban. Van már igazolásom arról, hogy nem voltam tagja a népi német lányszervezetnek — hogy is lettem volna, amikor nekem már gyöngyös főkötő dukált az alakulásukkor —, Hansom szerzett papírt Erős plébánostól arról is, én nem énekeltem a német himnuszt a búcsúi mise végén, mint sánta Vank emberei. Egyszer hallom, Frey Jakab kis özvegye erre is, arra is hinti a konkolyt, hogy én ott voltam, amikor a Számi pajtaraktára égett... Megállítom az utcán, te Magdalena, mit terjesztesz te rólam, mondd a. szemembe! Talán én küldtem a tetőre a vörös kakast is?! Csak hebeg-habog, ő nem olyan hírharang, hogy erre-arra kongasson. Mégis úgy érzem később, csak egyre jobban rámhurkolódik a gyanú iszalagja. — Szepinek faragja. Anyám áll a konyhaablaknál, azt mondja, hogy apám régen halott öcsémnek csinálja a falábbelit. A válla rázkódásán látom: sír. Nem ellenkezem vele. Megfigyeltem én is, apám akkor ad hiábavaló munkát magának, ha búja-baja van. Valahogy az a reménység volt a törökmézem, amióta visszagyűrtek engem a szülői házba — és Hans velem tartott a rosszban is, úgy ahogy arra az oltár előtt esküdött —, hogy az uram talán pótolja kicsit Szépít apámnak, anyámnak. Nem is volt sok baj, Hans soha egy rossz szóval meg nem bántotta volna őket, pedig férfiember hamar vet lobot kis szikrától is, ha nem élheti ki a természetét. Itt meg — egy fedél alatt anyámékkal — szó sem lehetett arról; zserregett alattunk a friss szalma az ágyban, ha csak moccantunk is. Nagyon csúnya tőlem, szégyellem is magamat miatta, de néha — kimondani soha sem mertem volna — azzal gyanúsítottam meg a Janimat: azért fárad annyit az ügyemben a városban, mert talán puha fészekre lelt ott Kapósban valami hadiözvegynél. Megérezhette a hangulatomat, és egyszer — szép hamvas szilvákat szedtünk a fáról befőzéshez — azt mondta nyájasan, mintha mézeshetünket élnénk: — Csak egy asszony lesz az életemben, Éfikém — te! Szeretem nézni, ahogy apám klumpává baltázza a puha fűzderekat. Két bakot is állít az udvar közepére. A nagyobbik vájatába a félkész darabot ékeli ki, hogy könnyebben dolgozhasson rajta. Az alacsonyabb vashorgába kapcsolja a kést, amellyel a baltázás után kialakítja a klumpa formáját. Ezzel a rögzített vágószerszámmal jókora forgácsokat nyes le a nyers fából: Szepi kiskorában hentergőzni szokott a jó illatú szijácsban, mely a végén szinte friss avarként borította a bakok környékét. Minden munka annyit ér, amennyi verejtéket csordít az ember homlokán, hónalján, hátán. Apámról — mire a talp csiszolásához készül a ráspolyforma tolókéssel — szakad a víz, az inge fekete lucsok, mintha iszapot izzadna. Akkor jönnek be azok ketten a kiskapun. Jajdul a fa. Erre emeli a fejét apám; elborul az arca. (Folytatjuk.) A tavasz késése miatt tegnap a kaposvári hetipiacon még drágák voltak a primőrök és mór drágák a téli zöldségfélék. Az utóbbiak közül egy mutatósabb vegyeszöldség-csőm óért mór 8 forintot kértek, s ugyanennyibe került a burgonya is. Két hete még lila csemegehagymát kaptunk 14-ért, most pedig már helyenként a szép főzőhagyma is 18-ba került. Zöldhagymát csomónként 4—5 forintért hoztak. Més a cékla hónapok óta változatlan 8 forintos ára is emelkedett: most 9- ért adták. Hervadt téli kelt 20-ért láttunk, 13 a lila és 8 a fejes káposzta kilója. A petrezselyem és zellercsok- rok 4 forintos áruk alapján virágnak is beillettek. Eny- nyíí kóstált egy diónyi ka- \ nalábé is. Harapásra ingerlőék a primőrök, áruk azonban önmérsékletre int. 12—14 forint a fejes saláta, mérettől függően 10—14 a hegyes erőspaprika darabja. Azt is savanyú szájízzel vettük tudomásul, hogy a kígyóuborka kilója 100 forint. Ehhez képest a 80 forintos sampinyon is szolid csemegének látszott. Csak a gyerekeknek szerez örömet, hogy 50 forint a spenót kilója; még egy fél maréknyi csomóért is 5-öt kértek. A 14—20 forintos almát leszámítva továbbra is a télről maradt gyümölcsfélék uralják a gyümölcspiacot. Egyebek- közt aszalt szilvát mérték 80-ért. Egy gerezd sütőtök 7 forint... Jó hír, hogy a 2,60-as „hivatalos” ár ellenére 2 forintért is kaptunk szép tojást. A pecsenyecsirke kilója 60 forint a szebb konyhakész példányokért azonban 120—140-et szerettek volna kapni. Egy testesebb pucolt kacsa 350-ért talált vevőre. Az egy hét előttinek negyedére mérséklődtek a virágárak. 10—15 forint helyett már 2-ért is tukmálták ránk a hóvirágot. 3 forint az aranyeső, 10 a tulipán' szála. B. F.
