Somogyi Néplap, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-16 / 63. szám

8 Somogyi Néplap 1985. március 16., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Bényi László képei Bényi László „Mediterrán emlékek” című ki­állítását Budapesten a Csók Galériában mutatta be. Balról: Sirályok, jobbról Görög utca című festménye. A háború egyik kereszt- útján, egy régi kisvá­rosiban, valamelyik el­igazító alegységnél, tenger­nyi nép között, mélyet vá­logattak, egységeikre bontot­tak, aztán a frontra vezé­nyeltek, ebédet osztottak a katonáiknak. Csajkát adtak, nagy, ölblös csajkát, és az ideiglenesen összevenbuvált katonák jó érzéssel gondoltak arra, hogy tán nem Mába aditiak ki ekkora edényt, ke­veset lilyenibe nem tehet­nek, különben kilátszana a csajka fele. De feletteseink' élelmeseb­bek voltak: a csajkát két emberre adták, és a párját senki sem választhatta meg, a sorakozónál a jobb kéz fe­lőli szomszéddal vételezhette az ember a löttyöt, aztán a párjával megfogta kétféléi a csajka fogantyúját, és mehe­tett arrébb falatozni. Az én csajkaszomszédom egy középkorú katona volt. A csajkát én vittem, a tár­sam nem fogta az edény fo­gantyúját, mint a többiek, akik attól félitek, hogy a másik ellóg valamerre és egyedül falja fel vagy hör- pöli ki a várva várt dupla porciót. ’43 májusa volt. Körös-kö­rül zöld elit a fű, virágba borultak a kertek. Tenger­nyi aranyló pitypang sár­gult a réten, lent a folyópar­ton, tehenék legeltek, valaki fehérneműjét mosta a fo­lyóban, távolabb, a kék messzeségben félig lerombolt templomok megmaradt ara­nyozott kupolái csillogtak. No, de kit érdekelt a ta­vaszi tájkép, meg az ősi vá­roska szépsége. Ott gőzölgőit a forró étel, melyben oly ritkán volt részünk a csapat- szállítás (hosszú útján. Társam lapos katanazsák- jából elővette a kanalat — és én kétségbeestem: ilyen kanala csask tapasztalt kato­nának, igazi nagyevőnek le­het. A fakanál valamikor lakkozott, virágmintás lehe­tett, most kiszolgált, alapo­san megkopott állapotában csak nyomokban őrizte haj­dani szépségét, öblének szé­le már repedezni kezdett, s kivillant az eredeti vöröses fa, biztosan nyírfagyökérből készült. Tavasszal faraghat­ták, mert a nyírfa tavaszi nedve kibuggyant és meg­VIKTOR ASZTAFJEV MAKARÓNI dermedit a kanál evezésé­ben. Az én kanalam közönséges alumíniuimkanál, a bevonulás előtti lótás-íutás közben sze­reztem be. Mint minden mo­dern ember, akiről folyvást gondoskodik az állam, én sem gondorttam a riasztó jö­vőre, így aztán nem egyszer s nem kétszer vertek át a katonáskodás évei alatt az élelemmel, mlivelhogy — sok más egyébbel együtt — nem tanultam meg azon melegé­ben, forrón befalni az ételt. Ez is itt mindjárt nekifog kanalazni azzal az óriás ka­nállal, amely most merőka­nálnál is nagyobbnak lát­szott, — s mire kicsit kihűl­ne s ehetnék, ez már be is termeli a két adagot. Nekifogtunk az evésnek. A leves nem volt nagyon forró és 'én szaporán neki­láttam keskeny kanalammal, amikor egyszer csak észre­vettem, hogy a társam nem siet meríteni, kiszolgált ka- tonákanalával nem él vissza. Megmeríti a kanalát rende­sen, de aztán, mintha vélet­lenül, mintha kiloccsanna, visszamegy a leves a csajká­ba, s a kanalában annyi marad, amennyi az enyém­ben, talán még kevesebb. levest makarónival adták, legalábbis a ; csajlka alján, a zava­ros lében valami fehérlett. A mi csajkánkban egyetlen szál makaróni volt. Egyetlen szál — (kettőnkre! Igaz, hasz- szú, vastag makaróni volt, még háború előtti lisztből. Végül az edény alján csak a makaróni maradt. A zava­ros levét békanalaztuk, de éhségünk nem múlt el, a leves csalk felpiszkálta étvá­gyunkat. Jaj, de szerettem volna kikapni a csajkából ezt a magarónit, de nem ka­nállal, a kanálból vissza­csúszna, nekilloccsanna az edénynek, talán darabokra repedne .gyenge, fehér húsa. a kezemmel szerettem volna kikapni — és betömni, be­tömni a számiba. Ha még a háború előtt nem tanított volna meg az élet arra, hogy uralkodjak indulataimon és vágyaimon, lehet, hogy így is tettem volna: megfogom, begyömö­szölöm a számba és mege­szem a makarónit, aztán már mit csinálhatnák velem. Leg­feljebb kanalával homlokon csap a társam vagy meglök, és azt mondja: „Te sakál!” Ezt is ki lehetne bírni. Kap­tam már többet is, sértőbbet is. Elfordultam és a belső fe­szültségtől párás szemmel néztem az ősrégi várost, a csendes, orosz utcákat, de tulajdoniképpen semmit sem láttam. Szemem előtt egyet­len látomás lebegett: a fe­hér makaróni. Haiik asörrenés hallatszott. Felrezzentem és megfordul­tam, biztos voltam abban, hogy a makaróni már rég kimúlt e Világból, hogy gyenge, édes testét elvitte ez a hallgatag, nem is em­ber, hanem farkas vagy ef­féle ragadozó, nekem meg nagylelkűen otthagyta a csaj­ka alján a kanálnyi sűrűt. De hát hogy is lehet azt a makarónival egy napon em­líteni. Hanem... a makaróni a helyén volt. A fehéres színű, sűrű kicsiny tócsában fe­küdt, szétfőve, kérdőjel for­májúra fcunkarodva, és ne­kem még kedvesebb, még kívánatosabb lett. Csajkaszomszédom első íz­ben nézett rám figyelmesen — fáradt szemében nem mo­solyt, hanem olyasféle meg­értést és bölcsességet vettem észre, mely kész mindent megérteni és megbocsátani. Repedezett szélű kanalával némán felezte el a makaró­nit, de nem egyenlő rész­re. A tehetetlenségtől és fel­háborodástól belső remegés fogott el: Világos, a makaró­ni nagyobbik felét majd ő kanalazza ki. De a fakanál kurta lökés­sel, majdnem mérgesen az ón felemre tolta a makaró­ni hosszabb felét. Társam közönyösen lökte őszes bo­rostával keretezett szájába a makaróni fehér szalagját, megnyalta a kanalát és be­dugta a katonazsákba, felállt, és már indulóban vetette oda első és utolsó hozzám intézett szavait: „A csajkát add le!” — és elment vala­merre. Szürkéköpenyes há­tából, a rég nem nyírt nyäk- szirtjéből, szürke pilotka sapkájából, úgy éreztem, a legteljesebb megvetés su­gárzik felém. H alkan feisóhajtottam, kikanalaztam a kun- korodé makaróniit, az­tán a csajka peremén át mo­hán kiittam a sós levesalját és siettem leadni a csajkát, amelyért a ikatonakönyvemet kellett otthagyni. Azután egészen a frontra indulásig igyekeztem nem találkozni a szomszédommal, nem mint­ha féltem volna, de egysze­rűen nem akartam találkoz­ni vele. Soha többé nem láttam, mert mindenütt tengernyi volt a katonanép, próbáld csak ebben a tengerben megkeresni, ahogy most mondják, az emberi egyedet. De nem felejtettem el sem őt, sem a tőle kapott leckét. Talán ez volt életem leg­igazságosabb, legerkölcsösebb leckéje. Z. Somogyi Erzsébet fordítása (Junoszty, 1984 . 9.) A MAGYAR FILM KÜLFÖLDÖN Az újságokban, a rádióban, a televízióban egyre gyak­rabban adnak hírt a világ különböző részein rendezett filmfesztiválokról, és arról is, hogy valamelyik magyar film, alkotó, színész díjat kapott. De hogyan kerülnek ezek az alkotások a rendez­vényekre, versenyekre? A felszabadulás előtt el­sősorban a külföldi tőkével készült magyar filmek jutot­tak el határainkon kívülre, valamint az úgyneveztrt kul- túrfilmek. A II. világháború alatt, a németek megszállta országok közül néhányban népszerűek voltaik a magyar filmek, amelyek hangvéte­lükkel, témájukkal elfértek a nád propagandát nmektől. A felszabadulás után a lassan meginduló filmgyár­tással szinte egyidejűleg megkezdődött a kapcsolatfel­vétel, elsősorban a szocia­lista országokkal; köztük is főként a Szovjetunióival. A felszabadulást követő első három esztendőben összesen tíz játékfilm készült, köztük a Valahol Európában, amely maradandó értéknek bizo­nyult. 1948—1955 között a szocialista országokban már rendszeresen vetítették film­jeinket, s így megismerke­dett velük a nagyközönség. Az ötvenes évek második felében föllendült hazánk filmgyártása. Ekkor alakult meg a Hungarotfilm, a ma­gyar filmek külkereskedelmi vállalata. A szocialista or­szágokban kölcsönösen, több éves szerződések alapján fiimátvételaket rendeznek egymás számára. Nálunk évente két alkalommal vetí­tik le az új „termést” az európai szocialista országok delegációi előtt. Az átvett magyar filmek különféle csatornákon jutnak el a közönséghez: a mozi­filmforgalmazásban, a televí­ziós vetítésekkel, és újabban a vlideo útján. És vannak nem kereskedelmi jellegű csatornák, mint az egyete­Törőcsik Mari és Maár Gyu­la Cannes-ban, 1982-ben Simt;: Kérdések halott anyámhoz hová mennek a fák a fák? a körösparti kársak a kastélykerti koronák a szigeti füzek hová mennek megannyi véndiák-----­vállukon bánat-tarisznyával? íme anyám: tüskés ágakon úszik hófürtű illatfelleg------mondd hová jutnak a fá jdalom akácosaiban a lelkek? Ezer apró jelből ar­ra lehetett következ­tetni, hogy a város­ba beköszöntött a tavasz. A nyitott ablakon át az olvadt hó szagával együtt belibbentek egy hegedű szenvedélytől fűtött hangjai, amelyeket csak néha za­vart meg az örömtől hib­bant macskák nyávogása. De azért ki lehetett venni, hogy az egy emelettel föl­jebb lakó muzsikus Schu­bertét játszik. „Ave, Maria!” ... Him­nusz a nőhöz ... A férj az asztalnál ült, és írt. Csak úgy dőltek a tollából a szavak; egymás hegyén-hátán nyüzsögtek, akár az ostoba kiscsibék a kosárban. „Drága szerelmem! —ír­ta a férfi. — Te vagy re­ményeim tavasza.” Repeső örömmel rajzolta az első szavakat, amelyek úgy JUOZASBULOTA Himnusz a nőhöz csillogtak-villogtak, mint a kavicsok a hegyi patak­ban. „Azért írok neked, mert nincs elég erőm, hogy ma hallgassak. Ha rajtam áll­na, kristálytrónust emel­nék neked odafent a he­gyekben, olyan tisztát és törékenyt, mint a szerel­mem ...” Kis gondolkodás után áthúzta a „törékeny” szót, és így folytatta: „ ... tar­tósat, mint a szerelmem, amit irántad érzek. Ka­romba kapnálak, és elvin­nélek a távolban kéklő csúcsra. Te pedig helyet foglalsz ezen a havasi gyo­párral díszített ragyogó trónuson. Lábán előtt fé­lénken lapulnak meg a he­gyi kecskék...” Újból megállt, a „kecs­kéket” „zergékre” javítot­ta, majd tovább írt: „En én csak. messziről merek gyönyörködni a Te ma­gasztos fenségedben...” A férj hosszan elgondol­kodott, aztán elhajította a tollat. — Még csak az kéne! — mondta fennhangon. — Ki főz akkor ebédet? Á, jobb lesz, ha veszek neki az ün­nepre egy új fazekat! Zahemszky László fordítása meken, filmklubokban, film­múzeumban való vetítések. A „nagy áttörés” a hatva­nas években következett be, elsősorban a Jancsó-filmefc- kel. (Ez az időszak volt a magyar filmművészet -fele­melkedésének ideje.) A Sze­génylegényeik, és a Csillago­sok, katonák című filmek voltak az úttörők, ezekre fel­figyelt a külföldi kritika, s érdeklődni kezdtek egyéb al­kotásaink iránt is. Követte őket Kovács András Hideg napok című filmje, majd <az jú írendezőnemzedék alkotá­sai. Szabó István Álmodozá­sok kora, Apa, Guál István Sodrásban című műve már világszerte ismertté tette a magyar filmeket. Jöttek a meghívások külföldi fesztivá­lokra. Már 1949-jben hoztunk ha­za díjákat, Marianske Lené­ből a Talpalatnyi földdel, és attól kezdve szinte nem volt év, hogy valahol vala­milyen magyar film, rende­ző, operatőr, vagy színész ne lett volna a díjazottak között. Néhány példa: 1953. Velence: Gyöngyvirágtól lombhullásig; 1958. San Francisco: Ház a sziklák alatt; 1963. Mar dél Plata: Angyalok földje; 1965. Moszkva: Húsz óra. Az utóbbi években évente 20—30 országban 70—80 fesz­tiválon szerepelünk. Magyar filmhetet vagy -bemutatót átlagosan 20—30 országban 40—60 alkalommal rende­zünk. A legtöbbet Franciaor­szágban és Olaszországban, mert ezekben az országok­ban a legfejlettebb a film­klub hálózat, és legnagyobb a baloldali ifjúság érdeklő­dése. Érzékenyen és gyorsan reagálunk a világban vég­bemenő politikai változások­ra. Példa rá, hogy Allende elnök idején Chilében, Por­tugáliában a szegfűk forra­dalma után hamarosan meg­rendeztük a magyar filmek hetét. 1971-ben Makk Károly Szerelem című filmje Can­nes-ban és Chicagóiban szer­zett elismerést. A sikerso- sozatban követte Gábor Pál filmje, az Angi Vera, amely betört az Egyesült Államok art kinóilba, díjakat (aratott Cannes-ban, Firenzében, Londonban, Rámában és sok más helyen. A Mephisto. Szabó István remeke elnyer­te az Oscar-díjat, Cannes- ban a zsűri díját, és azóta is folytatja diadalútját. A leg­utóbbi idők sikersorozatának részese a Megáll az idő, a Jób lázadása és a Napló gyermekeimnek, amelyek elő­kelő helyet foglaltak el a Variety című tekintélyes lap kasszasiker listáján. A televízió, a videó egy­re szélesebb teret nyit a ma­gyar film számára is. Nem közömbös, hogy milyen képet kapnak a külország! nézők a mai Magyarország életéről, gondjairól. Ne mindegy te­hát, hogy miit és hogyan köz­vetítenek ezek a filmek, amelyek egyféle követei ha­zánknak szerte a világban. Erdős Márta

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom