Somogyi Néplap, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-06 / 209. szám

Annyi bizonyos, hogy kedvvel folyik a munka. Vasboronára még »tarró- gráblát« — fagereblyét — is fektettek, ezzel fésülik át a rozsot, erős mozdulatokkal húzkodva végig a fatüské- ken. Megkettőzve kötik a magtól szabadult szalmát össze..i — A iéesz óta nem csé­peltünk így.. A fiák, az unokák nem is értenek ehhez a paraszti mesterséghez már. Csupa idős, nyugdíjkorhatáron túli ember csépel a szennai fe­hér templom' közelében. — A fiamnak már a ka­sza sem áll a kezéhez! Közben jár a kezük, négy vontatónyi rozs cséplésével végeznek éppen. Aztán jö­het a következő forduló! — A régi paraszti életből már csak a jószágtartás ma­radt. Kijáró szarvasmarha ma is több van százaiéi. Nem pihen ‘a kévekötő fa. Vajon hány kéve kell a nagy« korpádi, tizenhét méter hosz- szú épülethez? — Kétszáz talán elég lesz. Most még olyanok azok az épületek, mint a csontvázak. De sárból testet kapnak majd, s talán lelket is ad nekik a berendezés meg a vendégsereg. Azt hiszem, ha készen állnak; a 'cséplőbri- gád szeretettel tekint rájuk! L. L. A szennai lipisen-lapQSQn Zsúpnak termett jó csökölyi rozs Nevelőotthoni. Nagyszaká­csiba tartva magas kerítés, komor épület, nem kevésbé komor gyerekek járnak az eszemben. Riadt tekintetű apróságok, formaruhában. .. Kerítés nincs, sem rács az ablakon. Árnyas park mögé .'jhpvik a . imi-yan gyereknek otthont adó "emeletes, mál­naszínű épület. A gereblyé­zett sétányok mentén sok­sok rózsa, szegfű, viola, dá­lia. Két fiú ölnyi dinnyehé­jat cipel. »Köszönjük az i ebédet!-« — hallatszik kó­rusban az ebédlőből. Még tartott a nyári szü­net. Ébresztő nyolckor, dél­előtt játék, olvasás, tévézés — és mivel közeleg az isko­la, tanulni is kell egy ki­csit. Délután csendes pihe­nő, majd játék, foci, séta a faluban, esetenként mozi. Minden gyerek legalább egy hónapot töltött a nyáron tá­borban — Fonyódon, Bala­tonszárszón. — Ma búcsúztatjuk a volt negyedikeseket, összeszed­jük a holmijukat, az iratai­kat. Este versekkel, játékok­kal köszönnek el a kiseb­bektől. Rosszkor jött, szo­morú nap a mai... — hal­lom az igazgatóhelyettestől. Sorra járjuk a szobákat. Modem gyermekbútorok, mindenütt " rend, tisztaság. Színes tévé a »hagyományos« mellett, rádió, lemezjátszó. Az elsősök szobája a »Csont- váry-terem«. Körben a falon reprodukciók — meg egy el­tévedt foci az asztal lábá­nál ... Tanterem a földszinten. Miniatűr tanulóasztalok, mindenkinek külön rekesz a szekrényben. »A tanárok az oktatás mellett nevelőik is, ezzel tesszük szorosabbá az érzelmi kötődésű« A folyosó talán Ady, Jókai, József At­tila kepe függ. Három fiú jár állandóan a nyomomban, betoncsövekre telepszünk az udvar sarká­ban. Záporoznak a szavak: »A bácsi milyen drukker?«, »Tetszik tudni, piszkos a víz az árokban, ezekkel a csö­vekkel vezetik el«, »Holnap mennek az ötödikesek, és mi leszünk a legnagyobbak...«. »Gereblyézünk, homokot ra­kunk ...«, »Télen hóembert is építettünk, uborka volt az orra, csak valaki megette...«, »Én szeretem ám a tökfőze­léket!« »Azért vagy olyan sovány!« — nevetik a legki­sebbet. Egymás szavába vág­nak, és csak mmi lják, mond­ják vég nélkül. Nem sokáig marad kopasz a nagy korpádi ház és a csökölyi kettős kamra a szennái falumúzeumban ; vendéghajat kapnak: friss rozsszalmából zsúpot. Akkor majd büszkén várják a ven­dégeket ... »A szennai lipisen-laposon« csépelnek. Mert a zsúpnak valót kézzel kellett aratni, s hagyományos módon kell csépelni is. A csökölyi »ka­merának« nem lesz idegen ez a »paróka«, hiszen az ot­tani termelőszövetkezet hold­ján tenmett meg a rozs. A tsz vezetői a legjobb földet biztosították a múzeumnak, dicséretükre legyen mondva! És Pintér Sándor ék olyan boldogságosan kaszálták, hogy ez az egy mondatuk megmaradt a fülben: »Hogy még egyszer kézzel aratha­tunk, és a múzeumnak: öröm ez nekünk!« Azt hiszem, hogy ez a zöldenpúposodó domb tövé­ben cséplő brigád sem mond majd mást, ha elvégeztek. Nyolcán vannak. Molnár Já­nos, a brigádyezetőjük ka- posszerdahelyi" A többiek mind szennaiak, Horváth Lajos és felesége, Zóka Já­nos, Rudán Lajosné, Tóth Sándorné, Miszlang Jánosné és Zóka D. Jánosné. Fa gép fakerekét áram hajtja a vastag szíj segítsé­gével. Ómódi cséplőgép ez, de nagyon beválik! Azt mondják, hogy Szerdahelyi HÁROM MINIATŰR Könyvtárnyi könyvet- írtak már az ember jellemének jellemtelenségéi'ől, életmű­veket szenteltek annak, hogy bebizonyítsák:- fajunk nem érdemli meg a »sapiens« (bölcs) jelzőt. Plutarkhosz két vaskos kötetben jelle­mezte kora legkiválóbb fér- fiait, Feleki László több mint kétezer oldalon fejtegeti Na­póleon tulajdonságait.- Má­sok egyetlen szellemes mon­datban igyekeztek összefog­lalni, milyen az ember... Az alábbi történetek kivétel nélkül a közelmúltból valók, s bízom benne, egy árnyalat­tal talán gazdagítják ma­gunkról alkotott képünket. Vasutashumor Kora hajnalban álmosan vackolódunk el a Gyékényes­re induló szerelvényen. Min­denki fáradt, megviselt; tag-, jainkban még ott érezzük a tegnapi fáradtságot. A bóbis­koló utasok között két fej­kendős nénike is helyet fog­lal. Látszik, hogy ritkán utaznak: csomagjaikat szo­rosan maguk mellé helyezik, s percenként odapillantanak, vajon megvan-e még. Noha még jó tíz perc van az in­dulásig, kezükben már ott szorongatják a menetjegyet. Két perc lehet hátra, ami­kor vasutasok lépnek a Kü­kébe. Vidámak, jókedvüek, ugratják egymást. Aztán »bővítik. a kört«; úgy fest, az utas-társakat is be akar­ják vonni a játékba, mert egyikük így szól a másikhoz: ■— Te, mikor is ér ponto­san ez a vonat Fonyódra? — Nem tudom. Lesz vagy hét óra is. A szendergő utasok értik a tréfát, fülük botját sem mozdítják, a _ két öregasz- saony azonban mozgolódni kezd! Arcukra kiül a kétség- beesés: »rossz vonatra száll­tam volna?« Nyugtalanságuk fokozódik; szólni, kérdezni azonban nem mernek. Mar csak néhány másodperc van hátra, a hangszóró éppen közli, hogy »személyvonat indul Gyékényesre«, amikor szinte egyszerre pattannak föl és kapkodják Össze a cso­magjaikat ... Egyikük már a lépcsőn kászálódik lefelé, amikor a legidősebb vasutas megszán­ja őket, és utánuk kiált: — Jöjjenek vissza ! Nem látják, hogy csak hülyésked­tünk? Gázolaj Szinte mindig sokan vá­runk a buszmegállóban, idő­sek is, fiatalok is. Az a frá­nya járat azonban mindig akkor késik vagy marad ki, amikor a legsürgősebb a dolgunk. Van, aki úgy vezeti le a feszültséget, hogy ide­gesen járkál, toporog; má­sok inkább leülnének. » Ha volna hová. Pad, ülő­alkalmatosság sehol. Azaz: volna itt egy masszív kerítés, térdmagasságban széles - kő­párkánnyal, nyugodtan ki­bírná az embert. A párkány utca felöli része azonban feltűnően piszkos, ragacsos, míg a kert felőli részén sem­mi nyoma a kosznak. Egyik ismerősöm föl világosít: — A ház tulajdonosa rend­szeresen lekeni gázolajjal a kerítés külső részét, nehogy ráüljön valaki. Mit mondjak? Egyszerű, világos és határozott érv az egyre szaporodó udvarias feliratok korában. Dinnye Barátom lelkendezve állí­tott be a szerkesztőségbe a napokban: — Szenzációs sztorit hoz­tam a számodra: országos botrány, vérlázítQ csalás; fe­jeket hullathatsz le, meg amit akarsz. Ha megírod, biztos, hogy megismerik a nevedet a megyében. És meséli ; egyik ismerősé­től hallotta — az • viszont hi­teles forrásból tudja —, hogy X t-éeszben Y téeszel- nök biztosítási csalást köve­tett. el, hogy így tegye a de­ficites költségvetést nyere­ségessé. Kivezényelte a gaz­daság fogatosait a dinnye- földre, ahol azok ostorral csapkodták végig a termést, így idézték elő a százszázalé­kos jégkárt. A biztosító óriá­si összeget fizetett ki, smeg van mentve a Iéesz vagyona. Első pillanatban engem is elkap a hév: ha igaz, akkor valóban nem mindennapi ri­portot kerekíthetek az ügy­ből. Aztán beugrik: hoppá, az ötlet inkább egy szatiri­kus tollára kívánkozik, túl­ságosan szellemes, hogy a valóságban így megeshetett volna. Másnap azért az Alferm Biztosító igazgatójánál kez­dem a napot. Egyelőre nem akarom kiugratni a nyulat a bokorból : az idei jégká­rokról kérek tájékoztatást, majd megkérdezem, melyik téesz kötött dinnyére bizto­sítást. Rövidesen kiderül : azon a vidéken nem volt az idén jégverés, a nevezett gazdaság pedig nem is ter­mel dinnyét Hát így múlik el a világ dicsősége, azaz, így lesz égy rémhírrel kevesebb és egy legendával több. Nem tu­dom, a tisztelt olvasók közül hányán hallották. L. J. Ta-tam, ta-tam — verik a kimustrált teherautó tetejét a hátsó udvarban. Az egyik pad körül nagyobb csoporto­sulás — a búcsúzók beszélik meg a tennivalókat. Amott vagy tízen énekelgetnek. Pöttöm szőke emberke ha­sal a fűben, gondolatban ta­lán még a nevelőszülőknél időzik. A többiek kettes-hár­mas csoportokba verődve nyüzsögnek, legnagyobb ré­szük ma érkezett vissza, friss élményekkel — van miről mesélni. — Ugye, megnézzük a ker­tünket? ’— kapaszkodnak a kabátom ujjába. — Mi ka­pálunk, ásunk, gereblyézünk. Annyi málna szokott itt len­ni...! Meg kukorica, ubor­ka! Bácsi, ez itt egy para­dicsom! — mondja egyikük ünnepélyesen. — Környezet- ismeret-órán tanultuk ... fáléO'enfyűk »dolgozzák meg« a rozsot. Ezek a lefíentyük — fogaknak mondják a szen­naiak — tulajdonképpen er/. egykori cséphadarót helyet­tesítik. Talán még negyedóra van az indulásig. Pillanatok alatt két csapatot rögtönöz­nek, perceken belül száll a por az alkalmi focipálya fö­lött. Önfeledten kergetik a bőrt, száguldoznak kipirult arccal, minden egyébről megfeledkezve hódolnak a játék örömének. Büesúzkodásra kerül a sor. Elköszönök a mosolygó ar­coktól, a piros melegítőktől, a színes trikóktól. A labdák­tól, a hintáktól, a fürdőme­dencétől. Orsós Dezsőtől, aki valamikor talán valóban hi­res futballista lesz; a szem­üveges és apró termetű »Professzortól«, aki minden­be beleszól — s akit talán egyszer »igazi« professzor­ként köszönthetünk. B. Z. A téesz óta nem csépeltünk így... Fésülik a rozsot. Imrétől kapták kcüesöntte. S még hozzáteszik: írjak Baka Imrét, így jobban ismerik a környékbeli népek. A Baka- féle cséplőgép gyomrában henger forog, a hengerben SOMOGYI NÉPLAP Megújult a Somogy Megyénk kulturális élete gazdagításának újaibb bizo­nyítéka, hogy folyóiratként jelenik meg a Somogy. Ez­után évente hat alkalommal, azaz kéthavonta jelentkezik új számával. Húsz éve van időszakos kiadványa me­gyénknek. A Somogyi Írás vállalta az úttörő szerepet, majd a Somogyi Szemlében folytatódtak a törekvések. Tízéves a Somogy. A jubile­um . egyben újjászületés is, hiszen ezután az országos kulturális folyóiratok sorá­ban tarthatjuk nyilván a Somogy megyed Tanács ál­dozatkészségéről tanúskodó kiadványt. Eddig is az iro­dalmi rovatok „gazdálkod­jak” a legj-obban, de a jö­vőben felelősségteljesebb munkájuk lesz, mivel még teljesebb képet nyújthatnak megyénk kulturális életéről, hagyományainkról' és újító törekvéseinkről. a szülőföld­höz kötődő alkotók mun­kásságáról. Mint minden fo­lyóirat, így a Somogy is pezsditőleg hathat kulturális életünkre. Három rovatot gondoz a Somogy megújult szerkesztőbizottsága, ismert rovatok ezek: az Irodalom,' művészet, a Szülőföldünk és a Figyelő. Főszerkesztőként Laczkó András áll a folyó­irat élén. A szerkesztő bizottság ös­szetétele kifejezi azt az igényt hogy nagyobb figyel­met szentel a folyóirat ez­után a sziuhazművesaetoek. a zenei és képzőművészeti életnek. Akkor tevékenyke­dik igazán .folyóirathoz mél­tóan a Somogy, ha nemcsak regisztrálja, hanem fokozza is az egyéni és a kollektív aikofóműhélyek munkáját. A megújult Somogy a VIII. évfolyam 3. számát bocsátotta az olvasók kezé­be. Ebben tallózva szembetű­nő gazdagodást tapasztalhat a versek olvasótábora. A múzsák testvériségéről Czi- gány György tárja elénk emlékeit Jankovicii Ferenc­ről. Az operaénekesi tehet­séggel megáldott költő val­lomásából idéz a költőiként és rádióriporferként, zenei tekintélyként iámért Czdgány György — hozzájárulva Jan- kovich emberi és művészi pályájának mélyebb megis­meréséhez. Űj arc, fiatal te­hetség bemutatására vállal­kozott Vihar Béla: Matyikó Sebestyén József költői in­dulását méltatja a mester kézfogásával. — A próíéíás láz, a népi fonrá&vidék hasz­nosítása, a „Csökölyig fá­jón, fehér gyászban” fogant dgaaségszomja méltán feljo­gosít arra, hogy higgyünk képességében és annak jö­vőjében. Benne folytatóink egyikét remélem — írja Vi­har Béla. Két zenei témájú írást is olvashatunk a Somogy űj számában. Pethő Bertalan Bartók termésseffctfvgását elemzi, Volly István Vikár Béla munkásdalgyűjtésé- nek eddig föJtáraitlaJi, isme­retlen dokumentumait mu­tatja be. Hanmirac éven át gyűjtött Vikár munkásdalo­kat, az első följegyzése 1880-ból való. Városokban ritkán gyűjtötték népdalku­tatók, Vikár ebben is kivé­telt tett. 1899-ben Pápán az iparosok és a dalárdatagok álltak a kutató fonográftöl- csére elé. Abban is példát adott, hogy a helyi önkéntes hagyománygyűjtök foglal­koztatása rendkívül nagy segítséget nyújthat a hiva­tásos kutatóknak. Régen várt hírt erősít meg a Somogy: kiadás alatt áll Kunffy Lajos posztumusz kézirata. Ebből * olvashatunk részletet Visszaemlékezése­im Munkácsy Mihályra cím­mel. A somogytúri festő Pá­rizsban ismerkedett meg a nagy festővé. Közös szerep­lésükre csakhamar sor ke­rült, 1894-ben, a Nagy Sza­lonban, amikor Munkácsy Árpád bejövetele című fest­ményét mutatta be a fran­cia közönségnek. Sokáig volt rejtve előttünk Kunffy kézirata. Az ízelítő erősen felcsigázza az érdek­lődést, vajon miikor olvas­hatjuk teljes terjedelmében Somngytúr festőjének vi&z- saaemiékeaéseat. H. B. „Mi leszünk a legnagyobbak...”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom